Emigránsperspektívák
A közép-európai nemzeti mozgalmak nagy figyelmet fordítottak a kultúra univerzális és lokális dimenzióinak összevetésére, ebből is fakad az a közkeletű elképzelés, hogy e régió irodalmai bővelkednek megkésett művekben és korán jött, csak jóval a haláluk után felfedezett zsenikben. A fáziseltolódás, a helyi olvasóközönség értetlensége egyaránt tekinthető fátumnak vagy geopolitikai adottságnak, netán nyugati konstrukciónak — így vagy úgy —, és mélyen beépül az adott közösség önképébe. Ugyanígy általánosnak tekinthető az a romantika korában rögzült meggyőződés, hogy az emigráns sorsa a szenvedés, a haza utáni vágyakozás, illetve a nemzeti értékek megőrzése és külföldi reprezentációja. A lengyel hagyományban ezek a 19. századi sémák különösen erősnek és tartósnak bizonyultak. Minden távolmaradási vagy menekülési kísérlet a nemzeti ügy elárulásának minősült. Mickiewicz huszonhat évesen lett száműzött, verseit mindvégig lengyelül írta, és mivel költői nagyságát nemigen csillantották meg a korabeli fordítások, európai hírnevét elsősorban legendája, kultusza táplálta. A kortársak nemcsak azt rótták fel neki, hogy nem csatlakozott az 1830–31-es oroszellenes felkeléshez, hanem azt is, hogy a vátesz egy férjes asszonynak tette a szépet, miközben a lengyelség a haláltusáját vívta. Joseph Conrad tizenhét volt, mikor Marseille-ben hajósnak állt, és úgy igazolt át a brit kereskedelmi flottához, hogy nem is tudott angolul. Az angol kritika sokáig nem is tudott mit kezdeni lengyelségével, a lengyelek pedig angolságáért támadták, mivel regényeit nem anyanyelvén írta, hiába védekezett, hogy nem hűtlen Lengyelországhoz, csak megmutatta az angoloknak, hogy egy podóliai nemesember „is van olyan jó hajós, mint ők, és lehet angolul is érvényes mondanivalója.” Hozzájuk képest Witold Gombrowicz a maga harmincöt évével már meglett ember, mikor 1939 nyarán turistaként vízre száll, hogy aztán emigránsként élje le az életét. Két elődjével nemcsak az köti össze, hogy életműve jelentős részét idegenben írja meg, hanem az is, hogy orosz alattvalóként születik. Gimnazistaként éri meg Lengyelország újjászületését, a függetlenség húsz évét hazájában tölti, de a II. világháború kitörése éppen külföldön éri. Nem tesz le arról, hogy lengyel író maradjon, ráadásul nem csak a nyelv mellett tart ki, írásai tele vannak lengyel utalásokkal. Merőben új pozícióból, új hangot megütve mind honfitársait, mind külföldi olvasóit provokálva éri el, hogy műveit külföldön is ismerjék és elismerjék. A Gombrowicz-sztori nem jöhetett volna létre a művek kvalitásai és jó fordítások nélkül, de legalább ekkora volt a jelentősége a szerző céltudatosan nagyratörő önreprezentációjának, amely előkészítette a terepet a recepciónak. Pálfalvi Lajos új könyve jóvoltából a magyar olvasó most részletesen végigkövetheti az újrakezdések által tagolt életutat, miközben átfogó képet kap a művek filozófiai és irodalmi kontextusáról.
A Transz-Atlantik megállói
A Kalligram által 2015-ben megjelentetett kötet egyszerre lenyűgözően érdekes, szellemes és elegáns kalauz, valamint az életmű közép-európai összefüggéseire rámutató, a lengyel hagyományt posztkoloniális nézőpontból értelmező tudományos vállalkozás. Pálfalvi pályafutásában a Gombrowicz iránti érdeklődés meghatározó szerepet játszik; az első recepciótörténeti írástól a jelen monográfiáig terjed az a három évtized munkáját magába foglaló gazdag, tudományos írásokból, fordításokból és kritikákból álló anyag, amely a polonistát a magyar Gombrowicz-recepció egyik kulcsfigurájáva teszi. A II. világháború utáni lengyel emigráció prózairodalmával foglalkozó első kötete, az 1993-as Tény és metafora már elővezette a hőst és leírta a mezőnyt, ahol Gombrowicz Miłoszsal együtt került az élbolyba. A Transz-Atlantik megállóit már kizárólag az előbbinek szenteli. A monográfus ismét, Gombrowicz szelleméhez is hűen, izgalmas és ironikus hangot üt meg átgondolt tudományos reflexiókon alapuló mondandója kifejtésekor. Az 1953-ban megjelent, magyarul is két fordítást megért Gombrowicz-regényt, a Transz-Atlantikot megidéző címmel a kontinensváltással járó emigráció következményeire is utal. Ha a varsói író nem hajózik el 1939 nyarán, hogy aztán Argentínában érje a háború kitörésének híre, talán nem kellett volna elölről kezdenie az írói pályát, ráadásul igen mostoha körülmények közt. Mikor újra tengerre száll, hogy hátralévő éveit Európában töltse, ismételt újrakezdés következik, de ezúttal már kivívja a rangos írónak járó megbecsülést. Pálfalvi visszatekintve a szerző hányattatásait is ösztönzőnek ítéli: „nem azonosulhatott hosszú távon lokális szerepeivel, ezért nem rekedt meg a fejlődés adott szintjén.” A kötet beosztása az indulás és az újrakezdések logikáját követi: a Lengyelország. Uraságból művész a pálya indulását, az Argentína. Turistából emigráns a majdnem negyedszázados dél-amerikai időszakot, a Franciaország. A mozdulatlan alma pedig az európai visszatérést követő öt évet mutatja be. Mivel a közép-európai nézőpont és a posztkoloniális perspektíva együttes alkalmazását tekintem Pálfalvi legfőbb invenciójának, írásomban is elsősorban ezekre térek ki.
Fenyegető közösség és menekülő egyén
A közép-európai hagyomány előszeretettel tekinti az írókat a közösségi kánonok őrzőinek, miképpen az irodalom fő feladatául a nemzeti öntudat erősítését jelöli meg. Pálfalvi úgy mutatja be Gombrowicz viaskodását e tradícióval, hogy közben nagyon is ismerősnek érezhetjük a lengyel szerző dilemmáit. Következetes individualizmusa összefüggésbe hozható patriotizmusának ifjúkori sérülésével is. Neveltetésében meghatározó volt a lengyel romantikus költészet által közvetített hazafias ethosz, a feltétlen áldozatvállalás imperatívusza, amely a még 20. századi írókra is ráruházta a 19. századi váteszküldetést. Ennek értelmében — Miłosz szavaival — a szerzőnek népe vezérének, afféle Sárkányölő Szent Györgynek kell lennie, és még a szerep elleni tiltakozása is a romantikus tradícióhoz köti. Gombrowicz még szinte gyerekfejjel, gimnazistaként elbukott a próbán, mikor nem jelentkezett frontkatonának az oroszok elleni, 1920-as háborúba. Ezzel nemcsak kortársai szemében szégyenült meg, de hosszú távon is le kellett vonnia távolmaradásának következményeit. „A hazafiság üres szó annak a szájából, aki nem áll készen arra, hogy életét áldozza hazájáért. Bennem ez a készség nem volt meg, le kellett vonnom a konzekvenciákat” — írja a Lengyelországi emlékeimben. Mikor partraszállása után eléri a háború kitörésének híre, újfent a távolmaradás mellett dönt. Azzal, hogy nem siet vissza katonaként szolgálni a hazát, hanem Argentínában marad, mintegy megerősíti 1920-as döntését. Az avantgárd képviselői a függetlenség visszanyerése után haladéktalanul nekiláttak a nemzeti harc és küldetéstudat jegyében megformált és piedesztálra emelt kultúra átértékeléséhez, Pálfalvi azonban rámutat, hogy „Gombrowicz volt az első, aki az egyént szembeállította a kultúrájával, kimutatta, hogy ez a kultúra akár veszélyes is lehet rá nézve, kényszerpályára terelheti a személyiségfejlődést.” Már az 1938-ban megjelentetett regénye, a Ferdydurke is kikezdi a hierarchia ritualizált formáit, ez a törekvés az emigrációban tovább erősödik. „Az én helyzetemben hamarjában valami olyasmit kellett volna írnom, ami lefordítható és kiadható idegen nyelveken. Vagy ha már a lengyeleknek szól, legalább ne sértse nemzeti érzéseiket. Én meg — a hülyeség netovábbja — összeeszkábáltam egy regényt, amely nyelvi nehézségei miatt külhoniak számára megközelíthetetlen, és provokálja a lengyel emigrációt, az egyetlen közeget, ahonnan segítségre számíthattam” — jellemzi új helyzetét a Testamentumban. A lengyel asszociációktól hemzsegő, egyszerre „nagyon lengyel” és a „nagyon antilengyel” Transz-Atlantikról Pálfalvi megállapítja, hogy a nemzeti küldetéstudat szinte szentségtörő leleplezése mellett a legmagasabb szinten mégis eleget tesz a függetlenségi emigráció feladatainak, szembenéz a történelmi katasztrófával, elvégezve a nemzeti forma revízióját is. A saját nemzeti formáinak értelmezésén szocializált magyar olvasó ezért ezt a nagyon lengyel regényt akár magyar regényként is olvashatja. Csakhogy Gombrowicz nem állt meg a lengyel formánál, hiszen már a Ferdydurke megírása nyomán ráérzett, „az európai forma revíziója csak Európán kívüli pozícióból végezhető el, ott, ahol lazábbá és tökéletlenebbé válik.” A revízió véghezviteléhez viszont mindenkinek le kell vetkőznie a belé nevelt kolonialista reflexeket, így lesz képes emancipált módon tekinteni a nyugati mintákra.
A kolonializmus öröksége
Pálfalvi Lajos írásaival és fordításaival sokat tett a posztkolonialista megközelítések hazai adaptációjáért, rámutatva, hogy a fehérek fehérek általi gyarmatosítására nem csak az írek példáját lehet felhozni. A posztkoloniális szempontok alkalmazása a Szovjetunió illetve a szocialista tömb egykori államai történetének vonatkozásában már megkezdődött, de nem elégedhetünk meg annak konstatálásával, hogy az orosz birodalomépítés Közép-Európában is gyarmati viszonyokat teremtett. Gombrowicz életműve kapcsán mindenképpen érdemes korábbra visszanyúlnunk, hiszen elsősorban a felosztások alatt kialakult attitűdöt támadja. A szellemi önkolonizációra, amely a kulturális teljesítményt aszerint osztályozza, hogy mennyiben követi és éri el a nyugati ideált, számos 19. századi példát is találunk a régióban, bár Lengyelország esete a változások drasztikussága miatt kivételes. Az ország úgy veszíti el függetlenségét a 18. század végén, hogy korábban maga is kolonizátorként lépett fel a keleti területeken, expanzióját civilizációs küldetésként aposztrofálva, miáltal a koloniális szindróma még mélyebb komplexusokkal, és még kétségbeesettebb kompenzációval párosult. Így fokozottan jelentkezett az a másoktól sem idegen késztetés, hogy a bálványozott nemzeti kultúra alkotóit és műveit a nyugatiakkal mérjék össze, így jött létre az kétpólusú rendszer, amely Pálfalvi szerint „leginkább valutaárfolyam-táblázatra emlékeztet: Dante–Krasiński, Molière–Fredro, Newton–Kopernikusz, Beethoven–Chopin, Bach–Moniuszko”, majd miheztartás végett megemlíti még Zrínyi és Tasso kettősét. Larry Wolff fejti ki Inventing Eastern Europe című könyvében, hogy a kontinens nyugat-keleti felosztása, Kelet-Európa fogalmának megkonstruálása elsősorban azoknak a felvilágosodás kori törekvéseknek a következménye, amelyek a haladáselvű optimista jövőkép alátámasztására elterjesztették a civilizálatlan, barbár, éretlen keleti perifériák képzetét. Ez esetben is együttesen hozták létre diplomaták és tudósok, utazók és írók azt a sztereotípiakészletet, amely a saidi orientalizmus-felfogás analógiájára formálta meg az európai Kelet képét. A gyarmatosítók kulturális dominanciájáról ugyan az oroszokkal kapcsolatban nemigen beszélhetünk, de hadászati fölényük azért imponálónak bizonyult. Pálfalvi szerint „a kollektív egónak olcsó vigaszt kínáló nemzetbuzdító szerepében nem lehet hatásosan fellépni a kolonializmus ellen. A régi dicsőség felidézése gyakran hiperpozitív önsztereotípia kreálásához vezet, ennek pedig semmi köze az önismerethez vagy az emancipációhoz, hisz ez a fajta önáltatás épp a gyarmati népek egyik legfőbb jellemzője. Gombrowicz viszont le tud ásni a mélyebb rétegekig a komplexusoktól mentes barokk kultúrában, és olyan stratégiát konstruál, amellyel az egyén kivívhatja az emancipációját. Ehhez nemcsak a külső erőkkel, hanem a nemzeti küldetéstudatot őrző tekintélyekkel is szembe kell szállnia.” Ez a felszabadító felismerés tette lehetővé Gombrowicz számára az egyéni és közösségi perspektívák közötti szabad mozgást, saját emancipációja révén vonhatta be az olvasót is egyenrangú félként szellemi kalandtúráiba. Pálfalvi Lajos kötete nemcsak azért hiánypótló munka, mert a magyarul még teljes egészében nem olvasható életmű megismeréséhez és értelmezéséhez segít hozzá, miközben betekintést ad a még töredékesebben elérhető nemzetközi Gombrowicz-kutatásba, hanem mert a monográfus által választott módszer újszerű lehetőségeket kínál más közép-európai irodalmak, köztük a magyar vizsgálatához.
Megjelent a Műút 2016056-os számában