Családi idill

A férfi, autóbuszsofőr, tagbaszakadt, hatvanéves ember, miután nyugdíjazták, jóformán sötétedésig ablakukban könyökölt. Bámulta a Rákóczi út forgalmát. Időnként félhangosan beszélt, csak úgy magának. Halkan káromkodott, nem is tudott róla.

A férfi, autóbuszsofőr, tagbaszakadt, hatvanéves ember, miután nyugdíjazták, jóformán sötétedésig ablakukban könyökölt. Bámulta a Rákóczi út forgalmát. Időnként félhangosan beszélt, csak úgy magának. Halkan káromkodott, nem is tudott róla.
Amióta nem járt dolgozni, halálától félt. Rögeszmésen ismételte ablakukban:
— Temetésemen nem lesz senki. És ha lesz néhány ember, azok is hazamennek. A villamoson pofáznak minden marhaságot. Leginkább, hogy mit zabálnak vacsorára.
Ilyenkor kiköpött ablakukon.
— A rohadt dögök! — mondta és káromkodott.
Egyébként jámbor ember volt.
Évtizedek óta hetenként többször megverte feleségét, néha naponta kétszer is. Sok értelme nem volt. Az asszony hamar megszokta a pofonokat, de úgy érezte, kötelessége jajongani. Ha nem felejtette el, nem hagyta férjét csalódni.
— Jóskám, miért kaptam? — kiabálta. — Két ekkora pofont.
— Tudok nagyobbat. A fejed is elröpül.
— Erős ember vagy — bólintott az asszony. — Medvét is agyonütsz.
Mosogatni kezdett. És törlesztett.
— Ha sírba raknak bárkit, Jóskám, ott a kukacok erősek.
A férfi ült a hokedlin. Komoran hallgatott. Majd fölállt, keményen megfogta felesége vállát.
— Nem kérdezed, miért ütlek?
— Mert szeretsz.
— Az biztos. Mint a híg szart.
— Neveletlen vagyok. Sokat nevetek, énekelek.
— Nem azért.
— Akkor maradjon nagy titkod.
— Egyszer megmondom.
Fölemelte az asszony állát. Szemét nézte.
— Egyszer elmondom. Istenre esküszöm, halálod órája lesz.
Az asszony nevetett.
— A szeretet ünnepén. Karácsonyfa alatt. Máskor nem érvényes.
— Hol voltál este hétig?
— A szeretőmnél. Huszonkilenc éves. Minden lábujjamat megcsókolja.
— Leveszed a cipőd, harisnyád?
— Meg a bugyimat.
Kapott egy pofont. Nevetett.
— Egészségedre! — mondta. — Gyere, kapcsoljuk be a televíziót.
— Váljunk el, rühes.
— Ezer éve gondolok rá. Ahogy megtanulsz egyedül a vécére ülni, Isten veled, Jóskám.
— Mi van ma a televízióban?
— Videoklip, amit úgy utálsz — mondta boldogan az asszony. — Sok videoklip.
Este, hálóingben, az asszony éjjeliszekrény-lámpa fényénél énekelni kezdte, hogy ázik a katona. Két kezével feje fölött csápolt.
Kapott egy pofont.
— Igazad van, Jóskám. Idegtépő hangom van, de szeretek szép nótákat énekelni. Ez nem tilos.
— Nem. Megforgatlak a fejem fölött. A falhoz csaplak.
Az asszony puszit adott neki.
— Jóskám, inkább zsidózz. Meséld, autóbuszon hogyan tolonganak. Lakótelepen hogyan foglalták el a lakásokat.
— Ma nincs kedvem.
— Jóskám, csak tíz percig. Olyan szépen csinálod.
— Nézem őket a Rákóczi úton. Egymásba érnek.
— Hangosak?
A férfi hallgatott egy percig.
— Fáj a hasam. Kurvául fáj a hasam.
— Sokat ettél. Dupla adag káposztás kockát. Televíziózás közben meg paprikás szalonnát, két fej lila hagymát.
— Boldogan mennél a temetésemre.
— Jóskám, elhamvasztatlak. Elég szarul nézel ki.
— A fiúdat is viszed?
— Sose búsulj. Evangélikus.
Kapott egy pofont. Megpaskolta párnáját. Eloltotta a villanyt.
— Az sem jó — mondta a férje.
— Mi nem jó?
— Az evangélikus.
— Ki tudja, melyik beled rohad. Talán a hasnyálmirigyed.
— Semmi bajom.
— Nézd meg magad tükörben. Láthatod, szétesik a karosszéria. Jóskám, a szeretet beszél belőlem. Karácsonyra gyufásdobozba szórlak. Nem látsz többé ablakból hóesést.
A férfi nyögött. Hasát tapogatta.
— A kurva anyád! Ravatalodon köplek pofán!
— Aludj, Jóskám, aludjál. Szépet álmodjál, Józsikám.
A férfi délelőtt a rendelőbe ment. Az orvos figyelmeztette, még semmi baja, de mértéktartóbban egyék.
— A múlt héten kivizsgáltuk. Minden lelete negatív.
Este a konyhában pofonütötte feleségét.
— Az evangélikusért.
— Jóskám, itt valami tévedés van. Én római katolikus vagyok.
— Kilenc óra elmúlt.
— A szerelmem megkérte a kezemet. Édesanyja áldását adta ránk.
— Ő is evangélikus?
— Nem, Jóskám. Református.
— Az is szar.
— Magyar.
— Lehet besenyő. Itt maradt, lelket fertőző, veszedelmes góc.
Leült a hokedlira.
— A rendelőben húsz zsidó várakozott.
— Az orvos is zsidó?
— Levágatta a pajeszát. Koplaltatni akar.
— Egyél, Jóskám. Rengeteget. Annál is többet.
A férfi kanalazta a tökfőzeléket. A hetedik fasírtot ette.
— Valamit nem értek.
— Mit, Jóskám?
— Mi öröme van az evangélikusnak, ha levetkőzöl? Segged két fél löttyedt szilva. Melled puha labda.
— Seggem kicsi, kőkemény. Mellem tenyérbe simuló. Bimbója rózsaszín. Jóskám, a szerelmem szerint csókolni való.
A férfi nyögött.
— Dolgozik a fasírt — mondta az asszony. — Hozzak szalonnát?
— Még húsz évig élek.
— Jóskám, mafla Jóskám, karácsonyra a pokolban leszel.
— Magammal viszlek.
— Lehetetlen. Szerelmes vagyok. Plafonig érő fám lesz. Nevetek, tapsolok, szerelmes férjemmel csókolódzom.
Nem így történt.
Az asszony csoportvezető volt. Ötvenöt éves korában nyugdíjazták. A Rákóczi úti ház második emeletén barátnője kérte, ne kergessen álmokat.
— Tíz év múlva hatvanöt leszel, a fiú harminckilenc. Ez vicc.
— Nem tudok nélküle élni. Valaki azt tanácsolta, menjek nőgyógyászhoz, kapartassam ki magam. Nyerhetek néhány évet.
— Nyugdíjas vagy. Nem tudsz többé szabad időt lopni.
Az asszony slampos pongyolában könyökölt férjével az ablakukban.
— Mennyi zsidó. Lótnak-futnak.
— Meg besenyők, Jóskám.
— Rohadjanak meg ők is. Meg a kunok, az avarok, a tótok, a svábok, az oláhok.
Cigarettára gyújtott.
— Régóta csalsz?
— Esküvőnk után egy évvel kezdtem. Azóta sorozatban.
— Az evangélikus?
— Megnősült.
— Nemsokára karácsony.
— Mekkora fát vegyek?
— A valagadon maradsz. Én veszem meg.
— Jóskám, mi tart össze bennünket?
A férfi a forgalmat figyelte.
— A gyűlölet — mondta komolyan. — Anélkül hogyan lehetne élni?
Nézték a televíziót. Az asszony énekelt, csápolt.
Pofont kapott.
— Plafonig érő fát veszel?
— Fáj a hasam.
— Jóskám, majd csak megdöglesz.
— Előbb szétszóratlak spricnivel.
Az asszony eloltotta a lámpát.
— Aludj jól, Jóskám.
Már nem nevetett. Tudta, a gyűlölet sem fogy el soha. Akár a szeretet.

Fejes Endre: Rögeszmések
F. E.: Szegény Vivaldi, Pátria, 1992, 68–71.