friss műút

-ról, -ről

Gébert Judit – Tőzsér János

Gébert Judit – Tőzsér János

Gébert Judit (PhD) közgazdász, filozófus. Tanulmányait a Szegedi Tudományegyetemen és a Közép-európai Egyetemen folytatta. Jelenleg az SZTE Gazdaságtudományi Karának kutatója | Tőzsér János (1970) filozófus

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kiskáté

Gébert Judit – Tőzsér János: Lassuljunk!
(Maggie Berg – Barbara K. Seeber: The slow professor. Challenging the culture of speed in the academy. Toronto, University of Toronto Press, 2016)
2016. augusztus 20.

A kanadai szerzőpáros néhány hete megjelent új könyve szigorú diagnózist állít fel: az akadémiai élet résztvevőinek többsége az idő szorításában él, ennek következtében „frusztrált, stresszes és demoralizált” (28); a kortárs akadémiai élet pedig — szemben valódi küldetésével és autentikus létmódjával — „fragmentált és szétforgácsolódott” (45). A szerzőpáros azt javasolja: a kutatók merjenek kilépni a rájuk kényszerített mókuskerékből, és merjenek lelassulni.

Írásunk három részből áll. Az első részben bemutatjuk az akadémiai világ frusztráltságának legfőbb tüneteit és elemezzük annak okait a szerzőpáros könyve alapján. A második részben nagy vonalakban ismertetjük az úgynevezett slow-mozgalom ideológiáját. A harmadik részben kiemeljük a szerzőpáros néhány megszívlelendő tanácsát.

1.Rossz közérzet az akadémiai életben
A szerzőpáros nagyon személyes hangvételű könyvében több saját tapasztalatból vett példával illusztrálja, mennyire frusztrált az akadémiai világ. Mint írják: sok kollégájuk bűntudatot érez, valahányszor a gyerekeivel és nem a munkájával foglalkozik. Sokan lelkiismereti problémaként élik meg, ha nem válaszolnak időben az e-maileikre: ha este érkezik a levél, de még másnap reggel sem reagáltak, rémesen érzik magukat. Sokan készítenek to-do listát, és ha nem teljesítik az előirányzott penzumokat (ami nem ritkaság), rossz érzés tör rájuk: nem úgy haladnak, ahogyan kellene. Sokan úgy gondolják, hogy nem tudják rendesen végezni a munkájukat a sok telefonhívás és sürgős adminisztratív elintéznivaló miatt. Sokan rosszul érzik magukat, mert nem tudnak elég időt szánni a hallgatóikra, mivel a kutatás elveszi az idejük nagy részét — és fordítva: sokan rosszul érzik magukat, mert kevés idejük marad a kutatásra, mivel a hallgatóikkal kell törődniük, ami felettébb időigényes. Sokan lelkifurdalást éreznek azért, mert tanulmányaikat nem írják meg rendesen (nem veszik figyelembe a szakirodalom legújabb eredményeit; nem válaszolnak valamennyi fontos ellenvetésre stb.), de mivel a publikációs nyomás hatalmas, félkész állapotban is elküldik azokat a szerkesztőknek.

Maradjunk még a publikációs kényszernél — talán ez a rossz közérzet legfőbb oka. Jól tudjuk: a kutatók tudományos teljesítményét (vagyis a kutatók értékét) publikációik alapján ítélik meg. Ha sokat publikálsz — előrébb jutsz; ha nem publikálsz vagy csak keveset — kiesel a pikszisből. E „gyorsan és sokat” szemlélet miatt a szerzőpáros — hasonlóan a slow-mozgalom más teoretikusaihoz — az egyetemek McDonald’s-izációjáról beszél. Arról, hogy az egyetemek egyre inkább a különböző nagyvállalatokhoz hasonlítanak (ezt az egyetemek korporizálódásának nevezzük). Az egyetem tudásgyárrá válik; a kutatók megjelent tanulmányai piacra dobott termékek lesznek. S ahogy a nagyvállalatok a termelés fokozásában, úgy az egyetemek a publikációk számának növekedésében érdekeltek.

Az akadémiai-egyetemi élet McDonald’s-izációja olykor valóban beteges kutatói magatartást eredményez. E sorok szerzői ismernek olyan tudósokat, akik a tanulmányokkal való sáfárkodásban egészen kivételes tehetséget elárulva csak azért, hogy több tanulmányuk jelenjen meg, koncepciójukat adagolva, különböző cikkekben fejtik ki. Olyanokat is ismernek (és ez a frusztráció még súlyosabb esete), akik egyenesen irigykednek gyerektelen kollégáikra, mondván: „de jó azoknak — több idejük marad a cikkírásra!” Maradva „a kutatást akadályozó gyerek” problémájánál, olyanokat is ismernek, akik a tényt, hogy egy kollégájuknak gyereke született, alig palástolt kárörömmel így interpretálják: „no, ez sem ír majd annyi cikket, mint azelőtt.” A legjobban mindazonáltal a következő, igencsak szofisztikált okoskodás nyerte el „tetszésünket”: „micsoda szerencséje van X-nek, hogy még harminc éves kora előtt megszülettek a gyerekei. Bezzeg én! Nekem még hatvan évesen is a gyerekeimről kell gondoskodnom ahelyett, hogy a könyveimet írnám.”

A kutatók publikációs kényszer okozta személyiségtorzulása annak fényében igazán szomorú vagy megmosolyogtató (kinek hogy tetszik), hogy — ha csak az illető nem „nagy” tudós — a tanulmányait tipikusan nem, vagy csak nagyon kevesen olvassák el, és többnyire nem is hivatkozzák. A világon évente körülbelül másfél millió tudományos közlemény lát napvilágot referált folyóiratban. Mármost egy tudományos közleményt átlagosan tízen olvasnak el (beleértve a két vagy három bírálót), és — ami különösen fájó — a bölcsészettudományokhoz sorolt tanulmányok 82%-ára az égvilágon senki nem hivatkozik. Ha mégis, az sem jelenti feltétlenül, hogy fedéltől fedélig el is olvassák (lásd erről: straitstimes.com/opinion/prof-no-one-is-reading-you).

Mindezzel csak azt akarjuk mondani (és reméljük, nem válunk demagóggá az olvasó szemében): az, hogy egy kis vagy közepes tudós esetében jó, ha életében százan kezükbe veszik a munkáit, talán nem feltétlenül éri meg a kutatói élettel együtt járó stresszt és frusztrációt. Azt pedig végképp nem éri meg, hogy a tudós minduntalan lelkifurdalást érezzen, valahányszor a gyerekeivel kirándulni megy, a szüleit ápolja, kedvenc filmsorozatát nézi ahelyett, hogy határidőre elkészítene valamilyen újabb szaktanulmányt.

A fenti példák egyike sem légből kapott vagy kivételes eset. És amit különösen fontos látni: e példák mindegyike az idővel kapcsolatos. Nevezetesen azzal, hogy kutatóként úgy érezzük: nincsen elég időnk. Idézzük csak fel, hogyan zajlott a pályaválasztásunk! Amikor különböző pro és kontra érveket megfontolva végül is úgy döntöttünk, hogy a tudományos pályát választjuk hivatásunkul, minden bizonnyal az volt az egyik legfőbb motivációnk, hogy az akadémiai élet résztvevőjeként több (szabad)időnk lesz, mintha máshol, mondjuk a versenyszférában helyezkednénk el. Míg ugyanis a versenyszférában a munkaidő kötött, addig itt szabadon gazdálkodhatunk az időnkkel. Csakhogy be kell látnunk: ugyan nincs fix munkaidőnk, mégsincs elegendő időnk.

2.A slow-mozgalom
A slow-mozgalom születése 1986-ra datálható. Ekkor történt, hogy Carlo Petrini olasz étteremkritikus megalapította a slow-food mozgalmat — feldühödvén azon, hogy Rómában a Spanyol lépcső és Bernini Fontana de Barcaccia szökőkútja közvetlen szomszédságában egy McDonald’s gyorsétterem épült. A néhány évvel később megfogalmazott slow-food kiáltvány a helyi ételek fogyasztására és az étkezés élvezetére helyezte a hangsúlyt a gyorsétkezde kínálatával és a rá jellemző táplálkozási szokásokkal szemben. A kiáltvány nem maradt visszhangtalan: hamarosan több slow-food étterem nyílt Európa-szerte.

Nem sokat kellett várni ahhoz, hogy az élet más területein is megjelenjen a slow-szellem. Slow-városoknak nevezzük azokat a településeket, melyek megőrzik hagyományos szerkezetüket; melyek belvárosába nem hajthatnak be gépkocsik; melyek preferálják a helyi ételek forgalmazását; melyek helyi pénzeket vezetnek be; melyek előnyben részesítik a fenntartható energiahasználatot; melyekben nincsenek szupermarketek, és (természetesen) egyetlen McDonald’s sem található bennük. Slow-lakásoknak nevezzük azokat a lakótereket, melyek — kialakításuknál fogva — a lehető legkevesebb ingernek teszik ki a lakókat; melyekben a lehető legkevesebb elektromos kütyü található; s melyek berendezése helyi beszállítóktól származik. Slow-utazásnak nevezzük azokat a kiruccanásokat, melyek esetében nem az a cél, hogy a kiránduló minél gyorsabban minél több látnivalót megnézzen, hanem az, hogy bizonyos helyeken hosszasabban elidőzzön, és megismerje a helyben élők életét. Slow-öltözködésnek nevezzük azt a ruházkodási szokást, amelyet az jellemez, hogy a vásárló előzetesen gondosan felderíti, honnan származnak a ruhái, és vásárlásaival nem támogat olyan boltokat, melyeknél felmerül a gyanú, hogy az árusított termékeket harmadik világbeliek (főleg gyerekek) állították elő. De beszélhetünk még slow-autóról, slow-szexről is, melyek meghatározása — véleményünk szerint — nem okoz különösebb gondot az olvasónak.

Amit viszont mindenképp meg kell említenünk: a slow-mozgalomhoz egy sajátos közgazdaságtani elgondolás is kapcsolható, az úgynevezett nemnövekedés-koncepció. Ez az elgondolás olyan társadalmi és gazdasági berendezkedés feltételeit próbálja meghatározni, melyben a nagyobb jólét a gazdaság folyamatos növekedése (gyorsulása) nélkül valósul meg. Az elképzelés hívei úgy vélik: a szüntelen törekvés a gazdasági növekedésre számos társadalmi és környezeti probléma forrása (például: a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséé, a környezet pusztításáé, a társadalmi bizonytalanságé), így a gazdasági növekedés lelassításával e problémák mérsékelhetők. A gazdasági növekedés visszafogására tett javaslatok összhangban vannak a slow-food, slow-lakás, slow-város, slow-… gondolatával: felelős fogyasztás, helyi ellátási rendszerek előtérbe helyezése, újrahasznosítás és újrafeldolgozás, helyi pénzek bevezetése.

De álljon itt összefoglalásul a slow-mozgalom fő teoretikusának, Carl Honorénak két jellemző passzusa híres, In praise of slow. Challenging the cult of speed (New York, HarperCollins, 2004) című könyvéből. Kiket szólít meg a mozgalom?

[Azokat, akik] állandóan fáradtnak érzik magukat, akik közönyösen végzik egymás után a hosszú to-do listájukon lévő feladataikat, de valójában nem mélyednek el semmiben, és nem élvezik igazán, ha valamit mégis megcsinálnak. [Azokat szólítja meg], akik úgy érzik, keresztülrohannak dolgokon, és alig emlékeznek valamire. [Azokat, akik] úgy érzik, hogy versenyben vannak egy életen keresztül ahelyett, hogy élnék az életüket. (55)

Honoré szerint számukra nyújt segítséget a slow-szemlélet. Ahogy fogalmaz:

[A slow-mozgalom] nem más, mint kulturális forradalom azzal a felfogással szemben, hogy ami gyorsabb, az egyértelműen mindig jobb is. A slow-filozófia nem arról szól, hogy mindent csigalassúsággal tegyünk. Inkább arról szól, hogy mindent a megfelelő sebességgel csináljunk. Arról, hogy át tudjuk érezni, meg tudjuk ízlelni az órákat és perceket ahelyett, hogy csak számolnánk azokat. Arról, hogy olyan jól csináljunk valamit, amilyen jól csak tudjuk ahelyett, hogy olyan gyorsan tennénk, amilyen gyorsan csak lehet. Nem a mennyiségről, hanem a minőségről szól az élet minden területén — kezdve az étkezéstől a munkán keresztül a gyereknevelésig. (33)

Az eddigiekből talán világos: a slow-mozgalom lényegéhez tartozik, hogy a változásnak egyéni szinten kell történnie; mindenkinek a saját életstílusát kell megváltoztatnia. Ha teheti — lassúbbá kell válnia. Csak ha ez egyre többeknek sikerül, akkor fog a körülöttünk lévő világ is lelassulni, akkor fognak a velünk szemben támasztott elvárások megváltozni. A slow-mozgalom szerint akkor fogunk tehát rendszerszintű változást elérni az étkezésben, az utazásban, a városi életben stb., ha — átlépve a kritikus tömeget — kellően sokan választják a slow-életmódot.

3.Hogyan lassuljunk az akadémiai életben?
2010-ben jelent meg a slow-tudomány kiáltványa, melynek hadd idézzük második, fontosabb felét (lásd: www.slow-science.org):

A tudományban idő kell a gondolkodáshoz. A tudományban idő kell az olvasáshoz. A tévedésekhez szintúgy. A tudomány nem mindig tudja, hogy az adott pillanatban mi a helyes. A tudomány bizonytalanul fejlődik: megjósolhatatlanul és előre kiszámíthatatlan ugrásokkal. Valójában mindig nagyon lassan lép előre — ezt a lassúságot kell visszahelyezni a jogaiba.
Évszázadokon keresztül a lassú tudomány volt az egyetlen lehetőség. Amellett érvelünk: a lassú tudományt újra kell élesztenünk és meg kell védenünk. A társadalomnak fel kell ismernie, hogy a kutatóknak időre van szükségük, és a társadalomnak ehhez meg is kell adnia a kellő időt. De ennél is fontosabb: a kutatóknak vissza kell szerezniük az idejüket.
Időre van szükségünk a gondolkodáshoz. Időre van szükségünk az új ismeretek megemésztéséhez. Arra is időre van szükségünk, hogy félreértsük egymást. Különösen akkor, amikor a bölcsészettudományok és a természettudományok közötti dialógust tartjuk szem előtt. Nem tudjuk megmondani sem azt, hogy mi a tudományunk jelentősége, sem azt, hogy tudományunk tulajdonképpen mire jó. Egész egyszerűen azért nem, mert még mi sem tudjuk. A tudománynak időre van szüksége.
Légy türelmes velünk, amíg gondolkodunk!

Összhangban a slow-tudomány elveivel, a Berg–Seeber szerzőpáros könyvében több konkrét javaslatot és tanácsot olvashatunk, hogyan lassuljanak le az akadémiai élet résztvevői, megszabadulván ezzel frusztrációik egy részétől. A szerzőpáros legmegfontolandóbb javaslatai szerintünk a következők.

(1) Merj off-line lenni! Az akadémiai élet frusztráltságának egyik tünete: ha e-mailt kapsz, úgy érzed, azonnal válaszolnod kell. Naivan (és tévesen) azt gondolod: a válasz mindössze csak néhány percet vesz igénybe, vagyis igazán semmiség. Csakhogy ez nem igaz. Ha ugyanis megszakítod a munkádat egy e-mail megválaszolása okán, akkor vissza kell rázódnod, újra vissza kell jutnod a flow-ba, ami sokkal több időbe és erőfeszítésbe kerül, mint gondolnád.
A szerzőpáros szerint nem szabad úgy érezned, hogy azonnal válaszolnod kell. Ha pedig mások azzal revolvereznek, hogy nem reagálsz elég gyorsan a beérkezett levelekre, akkor az talán azt mutatja: jó úton haladsz, lassulsz. Be tudod tartani a fontossági sorrendet.

(2) Merj szakítani azzal a felfogással, hogy „több idő — nagyobb teljesítmény”! A tudományos szakma megítélése szerint a sok munka erény, szünetet tartani pedig gyengeség. A hosszú munka során azonban az elméd is elfárad. Amikor egész nap a számítógéped felett ülsz, és igyekszel minél nagyobbat szakítani (minél több karaktert írni), e tevékenységed gyakran egyáltalán nem produktív. Felállni mégsem mersz, mert úgy gondolod: kidobott idő volna.
A szerzőpáros szerint a kevés koncentrált munka jóval többet ér, mint az egész napos görcsölés. Ezért azt javasolják: merj kedves lenni magadhoz, bátran iktass be szüneteket! És ami a legfontosabb: ne érezz közben lelkifurdalást!

(3) Merd bevallani a kudarcaidat! A kortárs akadémiai élet meritokratikus. A „kiválóság kultúrájában” élünk, melyben a hivatkozott publikációk számában és az elnyert támogatási összegekben mérik a kutató értékét. Érdemes azonban szem előtt tartanod: a különböző álláspályázatokra beadott és mindig up to date CV-k mellett, melyben az irigyelt kutató szakmai hőstetteinek (publikációinak, előadásainak stb.) felsorolása áll, az illetőnek létezik árnyék-CV-je is, melyben — kimondva vagy kimondatlanul — a kudarcai szerepelnek. Visszautasított tanulmányok, súlyos kritikák, nem támogatott pályázatok, el nem nyert állások.
Ha bevallod a kudarcaidat, könnyebben túlteszed magad a napokig, esetleg hetekig tartó küszködéseken. A lényeg: ne frusztráljon, ha valamilyen problémára nem tudsz azonnal megoldást találni. Hidd el: más sem tud! Egy tudományos szakmai életút nem csak fényes sikerek, hanem hosszú, gyakran sikertelen vergődések története is egyben.

(4) Merj olvasni! Ne csak szakirodalmat és ne csak az interneten! Több empirikus kutatás bizonyítja: ahelyett, hogy a digitalizáció növelné a hivatkozott művek számát, épp ellenkezőleg: csökkenti. Azáltal, hogy egyre több tanulmány elérhető online, egyre kevesebb cikkre hivatkoznak a szerzők. E jelenség legfőbb oka minden bizonnyal az, hogy gyors és hatékony eljárás rákeresni bizonyos címszavakra; s a megfelelő hiperlinkek követésével a kutató könnyen megismerheti a mainstream álláspontokat. Megtalálhatja a legtöbbet idézett tanulmányokat, melyekre természetesen ő is hivatkozik majd.
A szerzőpáros szerint ez korántsem üdvözlendő fejlemény. Egyrészt azért nem, mert erősen leszűkíti a lehetséges ötletek és álláspontok választékát, melyekre a kutató alapozhatná a kutatásait. Másrészt azért nem, mert a „hagyományos” (nem online) olvasás a mai akadémiai policy szerint valójában nem is számít munkának. Ha egy kutató azt mondaná a főnökének: „ma csak olvastam” — főnöke neheztelve nézne rá.
A szerzőpáros azt javasolja: merjünk könyvtárakba járni, merjünk olyan műveket olvasni, melyek nem digitalizáltak, és így kevésbé népszerűek. És ami megint csak a legfontosabb: eszünkbe se jusson bűntudatot érezni. Ezen kívül merjünk a szűk szakterületünktől különböző témákról is olvasni, mert — ahogy fogalmaznak — „szükségünk van be nem tervezett tudásra is” (77), olyan tudásra, melyre úgy teszünk szert, hogy nem keressük.

(5) Tarts fontossági sorrendet! A legtöbb kutató ideje tekintélyes részét (különösen a reggeli és délelőtti órákat) reaktív munkára fordítja: e-mailekre, sms-ekre válaszol, telefonhívásokat bonyolít, valamint adminisztratív teendőit intézi (konferenciát szervez, a hallgatók dolgozatait javítja stb.). Ennek során könnyen az a benyomása keletkezhet, hogy munkájában sokat haladt, s ez egyfajta megelégedettséggel töltheti el.
A szerzőpáros szerint ez az önbecsapás minősített esete, ráadásul a lényegszemlélet hiányáról is árulkodik. Azt javasolják: a délelőtti óráinkat (vagy az éjjeli baglyok esetében az éjszakai óráinkat) szánjuk a valódi kutatómunkára. Nem éri meg napunk legjobb kognitív időszakát az adminisztrációra pocsékolni. Úgy gondolják továbbá: érdemes megtanulnunk nemet mondani bizonyos szakmai felkérésekre. Csak azokra kell igent mondanunk, melyek illeszkednek legfontosabb kutatási céljainkhoz.

(6) Merj lazulni! Az elmének szüksége van szünetekre és szüksége van játékra. Egyszóval „üres” időre. Azok a gondolatok, melyek „üres” pillanatainkban „találnak meg” bennünket, nem reprodukálhatók a percre pontosan megszervezett, effektív kutatásra szánt időben. Gondoljunk csak a zuhany alatt, a sorbanállás vagy a gyerek hintáztatása közben felmerült ötleteinkre!
A szerzőpáros szerint gyakran pont az íróasztaltól, laptoptól való eltávolodás, helyváltoztatás segít minket abban, hogy valamilyen problémára megtaláljuk a megoldást. Az is használ, ha van néhány — külső elvárásoktól független — kreatív hobbink (az akadémiaitól merőben eltérő alkotótevékenységgel). Ez is hozzájárulhat a kreativitásunk kibontakoztatásához, ami jó esetben a kutatómunkában is hasznosulni tud.

Hozzászólások, visszajelzések

Hozzászólás küldője: Mezősi Miklós
Ideje: 2016-08-20, 17:34

Nietzsche a Hajnalpír-ban így ír (ugyanez A vidám tudományban is előjön): „[…] Minden tudomány azáltal jutott folytonossághoz és tartóssághoz, hogy a helyes olvasás művészete, azaz a filológia elért a saját magaslatára.” „miért kellene nekünk azt, amik vagyunk, amit akarunk és amit nem akarunk, ilyen hangosan és ennyi hevülettel mondani? Nézzük e dolgokat hűvösebben, messzebbről, okosabban, emelkedettebben […] és mindenekelőtt lassan mondjuk… […] Mindketten, könyvem éppúgy, mint én, a lento barátai vagyunk. Az ember nem hiába volt filológus, talán még most is az, ami annyit tesz, hogy a lassú olvasás tanára: – végtére írni is lassan írunk. […] a filológia az a tiszteletre méltó művészet, amely hívétől mindenekelőtt azt követeli meg, hogy vonuljon félre, hagyjon időt, csendesedjék el, legyen lassú – a szó aranyművességeként, ötvösművészeteként, ami mind csupa nagyon finom, óvatos munkát kíván […] a filológia megtanít jól olvasni, vagyis lassan, mélyen, körültekintően és óvatosan olvasni, hátsó gondolatokkal, állandó nyitottsággal, finom ujjal és szemmel…”

Pingback küldője: Egy nap az akadémián | Moldova
Ideje: 2017-06-03, 18:11

[…] Reggel találkozóm van a mentorommal. Öt hónapos kutatási projektet beszélünk át, nyelvtanulás, könyvtárazás, konferencia, sokheti terepmunka és publikálás van a tervek között. Minden flottul megy, egyetlen ötletem ellen sincs kifogása. Arra azért figyelmeztet, hogy Romániával ellentétben, nálunk nincs nagy divatja a stoppolásnak, szóval ha terepre megyek, legyek türelmes, mert a harminccal közlekedő távolsági buszokból jobb esetben is csak napi egy közelíti meg a falvakat. Nem probléma, amúgy is szimpatizálok a slow mozgalommal. […]

Szólj hozzá!