A magány szelíd természete

szeretek utazni. főleg nyaralni menni, hosszú útra, melegben, nagy csomagokkal. évenkénti kötelező látogatások önmagamba. az út olyan, mint egy menetjeggyel megváltható hipnózis, terápia, kézen fogva vezetés ából bébe, kívülről belülre, budapestről akárhová. idén sikerült túlteljesíteni az átlagos keretet, eljutni sok helyre, mindegy, hová, csak ne itt legyek, gondoltam. az évek alatt együtt üresedtünk ki, budapest és én, így hát egyikünknek mennie kellett, és elég egyszerű kibarkochbázni, melyikünk lett az.

szeretek utazni. főleg nyaralni menni, hosszú útra, melegben, nagy csomagokkal. évenkénti kötelező látogatások önmagamba. az út olyan, mint egy menetjeggyel megváltható hipnózis, terápia, kézen fogva vezetés ából bébe, kívülről belülre, budapestről akárhová. idén sikerült túlteljesíteni az átlagos keretet, eljutni sok helyre, mindegy, hová, csak ne itt legyek, gondoltam. az évek alatt együtt üresedtünk ki, budapest és én, így hát egyikünknek mennie kellett, és elég egyszerű kibarkochbázni, melyikünk lett az.

a keleti pályaudvar a kedvencem. elképzelem, ahogy valaki elé jövök ki, vagy azt, hogy bármelyik vonatra felszállhatok, úti cél nélkül, vagy hogy anna karenina vagyok és épp a nyertes, halálos mozdonyt szemelem ki magamnak. aztán persze felszállok a megfelelő szerelvényre, a megfelelő úti céllal, és a megfelelő menetjeggyel, a szokásos testben. menekülni akarok. ha csak napokra vagy évekre, de akár örökre is. menekülni ebből az áporodott városból, a terhekből és a nyomasztásból, a megszokás semmivel sem összetéveszthető bűzéből.

városokon keresztül és tanyák mellett suhanok, tudom, hogy ez lesz most a legfőbb út idén, amit a legjobban vártam, és nem is azért, mert egy hét semmittevés vár a családommal, egy olyan városban, ahová már 25 éve járok nyaranta vissza, s ezzel a harmadik „tenyeremnélisjobbanismerem” várossá avanzsált az életemben. sokszor utaztam már ezzel a járattal egy másik városba, ami most már csak érintőlegesen szerepel az útirányban, ahogyan az is, aki miatt lényeges mindez, már csak érintőlegesen szerepel bennem.
mégis, minden alkalommal, és ugyanígy most is, belefacsarodik a belsőm abba a város közeledését jelző egyetlen szélmalomba, a szántóföldek látványába, majd a helység névtáblájába, és végül abba a pályaudvari hangosbemondóban felcsendülő hangba; mezőtúr, mezőtúr állomásra érkeztünk. itt láttam veled évekkel ezelőtt először tehervonatot elrobogni. azt mondtad, na ezt figyeld, figyeld csak, nem áll meg, és valóban, ijesztő sebességgel száguldott végig a rengeteg tehervagonjával mellettünk, és én gyorsan megfogtam a kezed. te válaszul megszorítottad az enyémet, megnyugtatásul, hogy nem kell félnem, aztán hónapok teltek el és te is átrobogtál rajtam mind az alig 50 kilóddal egy másik állomás felé.

mostanában néha pályaudvarnak képzelem magam, akin időnként vonatok robognak át, néha egy-egy tehervonat is, de egyik sem áll meg. nincs névtáblám, nem vagyok megállóhely. irányt adhatok minden átutazónak, de megérkezést nem.

a mellettem lévő üres helyre sandítok, félig megvetően, félig gyámoltalanul, és a szemem sarkából érzékelem, hogy ott van, jön velem. nem sikerült hát ezúttal sem hátrahagynom, de nem baj. igazából egészen megszoktam már őt és szeretek neki új helyeket megmutatni. idén nyáron elvittem sátrazni, fesztiválra, négycsillagos szállodába, különböző strandokra, tavak partjára, erdőkbe, idegen városokba. még mindig nem szegődött el mellőlem, hiába tiltakoztam a jelenléte ellen olyan sokszor, és bár elég közel kerültél hozzá, végül te sem ismerhetted meg. utánad sokáig őt öleltem magamhoz, ahogyan azt még te tanácsoltad nekem egyszer éjjel a rákóczi úton. azóta, ha nem is mindig jövünk ki jól, kellemesen megtűrjük egymást. így ülünk mindannyian egy-egy vagonban, ugyanazon a szerelvényen, a magány lekerekített szélei közt.