Lassú e vén világ. S hiába ostromoltam én is. Rest lett torzonborz füled.
Oly lassan mozdulsz, mint az ősvilági szörnyek… álmosan
Mozdítod nagy fejed, fordúlsz a törpe nép felé, ki
Dárdáidat husodba döfte s bambán győzelmet kiált.
Ha ki pedig odaállna füled mellé s énekelne néked
S bár úgy dalolna lantja lázas pengetése közben, hogy majd megszakad…
S szerelme bár pacsírtaként szökellne fel melléből s ki az égmezőkre s ott esengne mindhalálig:
Semmit el nem érhet nálad — ásitasz… Mindez mivégre van?
Vagy én sem értem már az életet? Minek van hangom, nem tudod?
Mint aki kincses zsákkal jár és folyvást elveszít belőle — s mindhiába…
Senkinek se kell a kincs… így jártam én. Oh végtelen e lét és tárgytalan!
S akármit mondanék, hatástalan! S ha átkozódom is, vagy ráznám ökleim,
Ordítanék, hogy megbomoljatok… mindez hiába van!
S ha majdan olvadott tűzcsepp gyanánt lehullok fenn a lázas firmamentumon…
Ti mit tehettek arról is? ti nép! álomszuszékok, tisztességesek! — Oh nagy világ!
Én bezzeg rosszul jártam itt!
Füst Milán: Panasz
F. M. Összes versei, Fekete Sas, 1997, 51.