Havazott. Három nappal ezelőtt esett le a hó. Az utakról eltakarították, „járhatóak” az utak. Énekelni ugyan még nem lehet, mert akkor meghűl az ember torka — az utak nem énekelhetők. Ezt azonban nem mondják be az Útinformban, mint ahogyan azt sem mondanák be, ha énekelhetők lennének. Azaz ha végig lehetne ballagni-énekelni az ország hosszát-széltét. Valahogy így: Zalában az eget köd borítja, ónos eső esik, a torkot kikezdi a lassú pára, legföljebb ha egy miatyánkot mondhatni el. Borsodban a hótorlaszok miatt az utak járhatatlanok, viszont szélcsend van, rövid séták során elénekelhető a „nem úgy van most, mint volt régen”, vagy hasonló hosszúságú dal. Újrázás nem ajánlott, megfázás, rekedtség, hűlés. Hűlésre a szponzor terméke. Sose halunk meg. Ha mégis, örököseink visszakapják a készítmény árát.
A bort töltöm magamba, és egyre nehezebb leszek, mintha ólmot öntenék a torkomba. A talpamig nem jut el az ólom, legfeljebb a gyomromig, és egyre magasabban lesz a súlypontom, egyre labilisabb lesz a mozgásom, előbb-utóbb felborulok, mint egy szekrény, melyet nem ékeltek ki elég alaposan.
A karomat a fejem alól feljebb csúsztatom, most éri el a homlokomat, úgy hever ott, mint egy fatörzs, mint egy letört faág, melyet csak arrébb kell hengeríteni. Lehet, hogy rögtön arrébb hengerítik, lehet, hogy sohasem, és ez a mozdulat és ez az asszociáció lesz az utolsó, amit magaménak nevezhetek.
Ahogy mentünk az éjféli misére, az autó fényszórója megvilágította a havat, és a fagyos felület szikrázott. Elindult a kristályosodási folyamat — gondoltam, ha akartam, ha nem, mert családom apai és anyai ágon egyaránt számos vegyészt nemzett, és egyéb hasonló, korai próbálkozásaimra adott tárgyilagos válaszok böffentek fel bennem. Próbáltam küzdeni azért, amit látok, és ellentámadásba mentem át: a kristályosodási folyamat velünk együtt indult el, gondoltam, vagy akartam gondolni: mi elindultunk a kertből a jéggel borított autóval — jégautó, lásd még: hóember —, a kristályosodási folyamat ugyanakkor indult az erdő felől — játszottam —, és egyszerre értünk a sínekhez. Ha egy kicsit gyorsabban mennénk, megelőzhetnénk a kristályosodási folyamatot, és csak úgy csillogna a hó, és kész. Ráléptem hát a gázra, a kocsi azonnal megcsúszott, és én megijedtem és ellenkormányoztam. Nem a megcsúszástól ijedtem meg, hanem attól, hogy a feleségem megijed a megcsúszástól, de ez sokkal rosszabb, mintha a megcsúszástól ijedtem volna meg, mert ez az ijedtség nem küszöbölhető ki az ellenkormányozással, és hiába tudtam, hogy most ellenkormányozok, mert azt is tudtam, hogy jóvátehetetlenül és letagadhatatlanul megcsúszott a kocsi, ami elárulta, hogy valamire gondoltam, amit nem mondtam el, és azt is megértettem, hogy nem tudom megelőzni a kristályosodást. Az már együtt halad velem, amíg havat látok.
Akinek volt már felesége, érti. Van, aki ezért elvált. Van, akinek elég, ha érti.
Nem csinálni semmit, csak gyömködni a szenet a kályhába, és nézni, ahogy a meleg gőze megpróbálja leolvasztani a jégvirágot az ablakról. Nem sikerül, persze, csupán új mintát rajzol — igaz, szebbet, mint az előző. Fázó asszonyokra gondolok, akik mégis szívesen mennek a férjükkel a hidegbe. Szelíd asszonyokra gondolok, akik megszelídítenek haragvó férfiakat. Érzéki asszonyokra gondolok, és olyanokra, akiket érzékinek gondolhatok el. Van egy időpont — éjfél utánra esik —, amikor mindannyian inkább a büdös meleget választjuk, mint a tiszta levegőt. Csukd be az ablakot — baszd meg. Fázol — fázom. Ebben a büdös melegben lehet leélni azokat az éveket, melyekre majd — ha megérjük — úgy gondolunk vissza, mint a világosság és egyszerűség idejére. És lehet, hogy nem is hazudunk.
Van egy másik időpont is — hajnal előttre esik — amikor mindannyian inkább a hideget és a ködöt választjuk, mint a büdös meleget. Kérdés, hogy ébren leszünk-e még, vagy ha nem, álmunkban tudunk-e dönteni.