Bágyadt a délutáni nap. Gyógyszer-
s hypószag. Az infúzió
apatikusan csöpög.
„Ne ezt az adót, keress másikat!”
Fél-rejtve ágytál, sárgult műanyag.
Úgy múlik az idő, hogy nem telik.
Feszített tükrű csend, amíg
a lift jókorát zökkenve megáll —
és újra győzhet már a kábaság,
mint kegyelem, s tán kisimul
a homlok és a kíntól ferde száj.
Vonz már a föld; nehezek szemhéj, végtagok.
De időt húzni jó.
(Megélni nagyvizitet, még hatot…
Ám elcsitulhat-e vajon — s meddig, ha el —
a nedvek és szervek közt feltámadt viszály?)
Éjjeliszekrényeken keresztrejtvény, krimi, nápolyi,
a folyosón most majd’ az összes szék szabad.
Nővérke libben, fájrontra gondol, fart riszál.
Fáradhatatlanul csöpög a csap,
légy száll a kompótra, pisil, aki tud.
Lesz, aki távozik majd. Gyógyultan(?).
Tepsiben mások. Kinek mit dob.
Sors bona, nihil aliud.
Megjelent a Műút 2016056-os számában