Az álom

Mint elfelejtett bádogedénybe, rúg a szétfolyó dimenziókon éjjel átütő evidenciákba, alszik a dermedt nyilvánvalóban, szemhéjait a holt fény cibálja.

párhuzamos padlásain,
rezzenéstelen idősíkok között
söpri a szemetet, port kavarva,
hajótörést és hullámzást csitít,
vergődést kötözget angyalhajjal.

Mint elfelejtett bádogedénybe,
rúg a szétfolyó dimenziókon
éjjel átütő evidenciákba,
alszik a dermedt nyilvánvalóban,
szemhéjait a holt fény cibálja.

Alszik, aki szerette volna ébren,
és nem riad fel a zörrenésre,
immár testük szerinti bizonyosság,
a közeli poklok létezése.

Megjelent a Műút 2016056-os számában