A főnökasszony fiatal volt, gombócszerű és kedélyes. Ha nincs szerencseszámod, akkor az egyesbe foglak tenni, ott betanulhatsz, mondta. Gyors kassza, gyors vevők, maximum hat tétel. Nem nagy kihívás, de egyelőre ez van. Aztán majd ha már jól megy, átteszlek a sorra, teljes hatórásba.
És töltse jól, pihenéssel az elkövetkező esztendőket, mondta az igazgató négy hónappal korábban. Kezet csókolt neki, ő meg alig látszott ki a liliomcsokorból, amit a karjába fektetett, előtte leszedte a celofánt. Miért pont liliom? Igyekezett visszafojtani a rátörő tüsszögést. Négy ötödikes kislány adta a műsort, azt énekelték, serkenj fel, kegyes nép, mosolyog az hajnal, ő meg a kinőtt, sötét szoknyájukat nézte közben. Sima a térdük, tégelyben elsimított vaníliafagylalt a bőrük. A gyerekek és az iskolaszag, ez a kettő tényleg hiányozni fog valamennyire.
Aztán jött az a szerencsétlen hiteldolog. Már nem tudom, mit csináljunk, anyu, mondta a lánya. Én csak a gyedet kapom, meg a családit, Jani fizetéséből meg nem tudunk négyen megélni. Azt hiszem, eladjuk az autót is. Most képzeld el, ha neked kéne havi százharmincat kifizetned.
Minden hétvégén nála ebédeltek, laktatókat főzött, krumplit, tésztásakat. A szomszédasszony nővére tyúkokat tartott háznál, néha abból is kapott. Nem szabad válogatni, kislányom, látod, a nagymama kiteszi a lelkét is, mondta a veje az asztalnál. Bár lenne egy kicsit ügyesebb ez a Jani. Mentek volna ki németbe, mikor még annyi volt a lehetőség. És helyette: egy újabb kislány. Elnézte az öthónapos kicsit, most jöhetnek a fogai, mindent összenyálaz. A nagyobbik meg rugdosódik az asztal alatt, hiába szólnak rá.
— Apa, mi az, hogy nyugdíjas?
Mulattatta a dolog. Nekiállt kockára vágni a rakott kelt, közben könnyebb magyarázni. Tudod, kicsikém, a nagyi történelem–matek szakos tanár volt egy iskolában. Már te is ügyes nagylány vagy, jövőre iskolába mégy. Hogy mi az a történelem? Mikor az emberekkel megtörténnek fontos dolgok. A gyerek erősen gondolkodott: mint az én vakbélműtétem? Na látod, pontosan így van, az már történelem.
Elment a kocsi gyorsan, mert olcsón adták, ez is micsoda butaság. Ezt te nem érted, anyu, fakadt ki a lánya, ülsz itt a szép nyugidban, azt csinálsz, amit akarsz. Nem várhatom, hogy elvigyék a házat a fejünk felől.
Az áruházban tesztet kellett írni. Persze egy sor matematikai művelet, nem okozott problémát. Alig egy perc alatt összeadta az utolsó számsort, elmosolyodott: 1618, a harmincéves háború kezdete. Szerette tanítani ezeket. Csaták és hadvezérek, vér. Amit a könyvben írnak, csak számok, száraz, száraz. De ami mögötte van: sorsok, nők, valakit hiába várnak haza. Néha tanítás után otthon lehunyta a szemét és órákig kalandozott a csatamezőn, összeszedte a hallottak után maradt tárgyakat, némi hezitálás után lehúzta valamelyik ujjról a gyűrűt. Év elején ezt írta mottóul a fekete táblára: A képzelet a legjobb időgép!
Gyorsan belejött a pénztár kezelésébe. Nem volt gond a vevőkkel, a legtöbben rá sem pillantottak, telefonáltak, mindjárt megyek, csak fizetek, mondták, hívjál később, mondták, viszek öt üveg sört, mondták, most már tényleg leteszem, mondták. Ő visszaadott, a viszontlátásra, mosolygott. Hó elején kérte, a fizetését ne neki utalják, s megadta a veje számlaszámát. Tényleg nem volt nagy kihívás.
Figyelni azért kellett, ha fantáziál munka közben és téved, levonják a pénzéből. Inkább csak számolt. A fénylő bőrű lányok citromos sört vettek péntek este és valami kis üveg töményet. Ha három barátnő állt egymás mögött, ennyiszer jött ki a Dózsa György-féle parasztfelkelés, ettől jó kedve lett. A széttetovált, szakállas fiúk kartonszámra vették a sopronit, vagy közösen egy üveg tequilát. Mikulás környékén, egy nagyobb akcióban az esti műszakban sorozatban ütötte be a párizsi békeszerződést. Nyugodtan kalandozhatott: ott ült a tárgyalóasztalnál, figyelte, melyik politikusnak milyen a nyakkendője. Az jutott eszébe, egész fess férfi ez a Molotov.
A lányáék ünnepek után keresték meg. Anyu, mégis eladjuk a lakást. Janinak lenne márciustól valami, de nem Németország, Anglia. Ott most két kézzel kapnak a szobafestők után. Talán csak egy év, legfeljebb kettő.
Az utolsó munkanapján egy helyes kis csokor várta a pénztárgépe mellett. Milyen rendesek ezek a kollégák és végre nem liliom, persze, a bejárati virágtartóból választották, a lista szerint 1448 forint. A rigómezei csata.
Műszak végén bebotorkált az a hajléktalan, aki szinte minden nap jött, kiszámolt pénzzel, a markában csörgette, miután bedobálta a lapított fémdobozokat a gyűjtőbe.
— Vegyen még valamit, hogy kijöjjön az 1500 forint, most ingyen joghurtital járna. Hátha szereti — mondta óvatosan.
— Nincs annyim — morgott a férfi.
Ő keresett az oldalsó tárolóban egy csokit, hátha ezt el tudja majd rágni a fogatlan szájával, aztán kivett egy kétszázast a köpenyzsebéből és beleejtette a kasszafiókba.
Átnyújtotta a blokkot, 1648 forint. A harmincéves háború vége.
— Cégünk ajándéka — mondta a távozónak.