Mechiat Zina: 432 szál


Akkor jöttem rá, hogy megérkeztem, amikor megláttam egy perzsamacskát a szemét közepén. Egy túlérett sárgabarackot majszolt. Megbabonázva nyalogatta a húsból csorduló sűrű lét, lapockái kidomborodtak, mohó fenevad hangjait hallatta. Itt akartam élni, itt, ahol a kóbor macskák kecsesebbek a királynőknél, és még a gyümölcsök is beindítják nyálelválasztásukat. Egy falu szélén találkoztunk. Egészen pontosan egy szeméttelepen, körülbelül kétszáz ember hulladékának epicentrumában. Rozsdaette lavórok, szekrényajtók és biciklikerekek hevertek szanaszét, halomban álltak a törött mezőgazdasági eszközök, motorcsónak-alkatrészek. Minden felhalmozódott, aminek hátat akartak fordítani. Valószínűleg ennek a macskának is. Amikor megláttam, arra gondoltam, milyen kevés húsa van, még csak levest sem érdemes belőle főzni. Hulladék volt ő is, ahogyan minden más is errefelé. Mint a bőr, amit lereszel a sarkáról az ember, aztán meg nem győzi sepregetni a fehér porhámot a szőnyegről. Nem lettünk barátok ezzel az állattal, de azóta is együtt élünk. Ha nincs a közelemben, nyugtalan vagyok. Nem bírok hozzáérni, de a tekintetétől nem szabadulok. Úgy van rá szükségem, ahogy Gabira volt. Csak ezt a macskát én ásom el, és nem fordítva. Amikor már nem bírom a csendet és a tétlenséget, akkor megragadom a farkát, ő meg belemélyeszti a körmeit egy fatörzsbe. Én pedig húzom, feszítem, mintha kerékbe törném. Szép szimbiózis a miénk.

Amikor elhatároztam, hogy letelepedek, azt hittem, a semmi közepén vagyok, ez a roncstelep pedig csak egy emlék a valaha volt civilizációból. Mindent elterveztem. Az apokalipszis utáni nyomolvasást, az emlékállítást azoknak, akik valaha itt éltek. Hogy majd kisilabizálom egy asszony történetét egy törött fésűből meg egy lyukas harisnyából, megidézem egy öregember fiatalságát, akiből csak egy protézis és egy pakli kártya maradt. Hogy felépítek ezekből a maradványokból egy szellemvárost, tisztes polgárokkal, ártatlan lakosokkal. Kiküszöböltem volna a magányt ezekkel a mesékkel, talán fel is jegyeztem volna, aztán hazatérve valós történetekként adtam volna elő őket. Mindegyik szellem úgy táncolt volna, ahogy én fütyülök, engem pedig minden történetben más szerep illetett volna meg. Órás, pék, helytartó, halász. Vagy patrónus, szerető, csavargó. Úgy járkáltam volna ezen az elképzelt vidéken, mintha egy kihajtós könyv lapjain bóklásznék. Csak éppen a saját történetem maradna ki a sztoriból, szépen megúsznám, hogy igazi szereplő legyek.

Már épp beleéltem magam ebbe az új életbe, ahol alakváltó félistenként marionetteztem elképzelt hőseimmel, amikor minden szertefoszlott. Felnéztem, és láttam fölém magasodni a települést. Lőttek a szabadulást ígérő fantáziajátéknak. Először egy hatalmas sziklát láttam meg, aztán kirajzolódtak a rajta álló viskók, fülemet megütötte a motorzaj, fiatal lányok illatát éreztem meg. Ezek a félkész monstrumok körülöttem, amiket egy letűnt kor maradványainak hittem, nem romok, hanem roncsok voltak. A fésű meg a vécécsésze nem hagyaték, hanem szemét. Ez egy temető, ahova élve ástak el mindenkit.

Leültem, néztem a hajóroncsokat, a rozsdaette acéldarabokat, és hirtelen rám zúdult az elmúlt évek minden emléke. Visszhangoztak bennem a dolgok, amiknek a megélésük pillanatában letekertem a hangerejét, amiket ösztönösen vészeltem át és éltem túl. Akkor kezdődött az igazi háború magammal, pedig azt hittem, győztes csatából tértem haza. A bicikli, a gyufa, a csónak, mind emlékeztetett valamire. Akárhová néztem, újra átéltem egy jelenetet múltamból. Éreztem a birkózó szagát, a fogaim között a sarat, láttam magam előtt Karcsit és Misibácsit, láttam anyámat és láttam apámat.

Azt éreztem, megőrültem, hogy egy óriási meteoron utazom önmagam felé, de valamiért nem jön össze a becsapódás. Csak az segített volna, ha elszállásolnak egy szanatóriumban, és minden nap azonos időpontban szolgálják fel a kelkáposzta-főzeléket, meg a gyógyszeradagomat. Persze erre semmi esély nem volt, és különben sem oldott volna meg semmit. Egyszerre akartam szentélyt építeni az emlékeimnek, és eltemetni őket mindörökre. Új otthont akartam létrehozni, de csak másolásra voltam képes. A rendelkezésemre álló hevenyészett eszközökkel, használhatatlan maradványokból próbáltam lemakettezni egy sosemvolt fiatalság szobabelsőit. Pontosabban nem akartam, hanem egyedül erre voltam képes. Le kellett modelleznem őket ahhoz, hogy elfordulhassak tőlük. Először anyám hálószobáját. Otthon baldachinos ágy és porcelán mosdótál, itt ponyva és vasvödör.

Talán három év telhetett el, mióta eljöttem, de legalább ötvennel öregebbnek érzem magam, nem hiszem, hogy megismernének. Ha hazamennék, leborotválnák a hajam, lecsutakolnának, új szemüveget kapnék és a hózentrógeremet is viselnem kéne. Mégsem tudnék közéjük tartozni. Azt a bárgyú mosolyt letörölte képemről az utazás. Nem férnék már el a nekem fenntartott helyen. Úgyhogy itt építettem újra gyerekkorom tereit, legalábbis ez volt a terv. Anyám meséiből ismert kastélyokat formáztam sárból, volt szomszédaim udvarát másoltam le.

Aztán rájöttem, hogy ebbe beleszakadok. Hogy ez a hazafutás nulla pontot ér. Hogy csaló vagyok, akit ki kell zárni a saját játékából. Nem bírtam az emlékekkel. Amikor helyére illesztettem egy csavart, vagy a megfelelő szögben támasztottam egymásnak két furnérlapot, remegés jött rám, aztán lemerevedtem, és órákig csak bámultam magam elé. Hiányzott anyám acetonszagú lehelete, puha tenyere, meg a poharak, amiket rendszerint széthagyott a lakásban. A tétova mozdulat, amivel hamuzott, és hogy sosem nyomta el rendesen a csikket. Apám ordítása, aki meg félt, hogy leég a ház, amit a saját kezével épített.

Ha megépítettem valamit, azonnal lebontottam, hogy aztán újra megalkossam, egészen addig, amíg már semmi sem jutott róla az eszembe. Hosszú munka, egy szobát átlagosan hatszor kellett újrarendeznem, aztán amikor azt hittem, kész, akkor felborított valamit a macska, vagy más szögben esett rá a fény, és kezdhettem elölről. Kemény dolog a tiszta lap. Még szerencse, hogy nem öregemberként érkeztem, akkor lehetetlen lett volna szűz terepet alakítani.

Egy Trabantról lecsiszoltam homokkal és murvával a rozsdát, aztán húsos levelekkel és halakkal políroztam fényesre, hogy tökéletes fürdőkádként szolgáljon a következő években. Egy csorba kapával hetekig ástam a homokban ivóvizet keresve, egy törött lábú asztalt régi magazinokkal támasztottam ki. Munka közben el is felejtettem, hogy a falu árnyékot vet a birodalmamra. Tulajdonképpen beköltöztem egy településre, ahova nem tettem be a lábam. Legalábbis egy ideig. Hiába feküdt félreeső helyen a szeméttelep, mégiscsak része volt a falunak, mégiscsak az ott élők szagát ontotta magából az összes hulladék. Ez a szag aztán beleivódott a bőrömbe és a hajamba, a helyiek leheletének bűze áradt a számból. Úgy üdvözöltek az itteniek, mint akit születése óta ismernek. Csak a gyerekek szúrták ki az átverést. A kicsik csodálkozva néztek, mutogattak rám, az idősebbek kövekkel dobáltak vagy rám kiabáltak. Volt, aki sírva fakadt, volt, aki követett és megfigyelt. Lassan elterjedt közöttük, hogy él egy csavargó a falu szélén, egy őrült hínárember, aki Trabantban fürdik és az apjuk pornóiból készít asztalt. Meg persze gyereket eszik vacsorára. Sosem gondoltam, hogy valaha én leszek egy hely Misibácsija, pedig sejthettem volna. Az ember nevét születésekor belegravírozzák a dns-ébe, amit akkor sem lehet eltávolítani, ha nevet változtatunk. Így hát ültem a roncstelepen, beszívtam a sós levegőt, és vártam az én Gabimat, aki majd méltó udvarhölgyem lesz, és az őrületig űz. Aztán vártam, hogy megjelenjen az apja, és megpróbáljon agyonverni. Aztán meg a saját apámat vártam, hogy csalódottságában szétverjen a hátamon egy széket, vagy szégyenében a saját lábához verje inkább.

Közel lehetett az egyenlítő, mert nem volt szükségem falakra. Ha esett, behúzódtam egy szikla vagy egy fa alá, de legtöbbször inkább kifeküdtem a partra, és hagytam, hogy rámzúduljon az eső. Néha olyan szenvedélyesen esett, hogy lehorzsoltak a cseppek. Azt szerettem a legjobban. OIyan volt, mintha valaki párbajt kérne tőlem, én meg fegyvertelenül, de mégis fölényesen ránéznék, és csak annyit mondanék „gyere”. Néhány sebbel megúsznám, ő meg elpárologna.

Nem a folyamatos emlékezés volt a legrosszabb, hanem a semmilyenség, amiben egy eső ekkora jelentőséggel bírt. Hiányzott a hideg. A parkolókon átsüvítő szél, ami felkavarja az őszi faleveleket. A kipufogógáztól elszürkült hó, a traktornyomban fodrozódó víz. A küzdelem. Egy csésze petróleumért, a vágyakozás egy gyapjúpulóverre. Melegített a nap, de csak annyira, hogy egy végtelen ölelésben érezzem magam. Nem izzadtam, nem lihegtem, sosem égtem le. Életfunkcióimról teljesen megfeledkeztem. Az elmúlt években folyton feladatot rótt rám a szükség, fekhelyet kellett keresnem, el kellett bújnom a csapadék elől vagy biztonságba húzódnom az ürítéshez. De itt, a hulladék közepén mindenem megvolt.

Ekkor jött a szörnyű felismerés, hogy mekkora hátrány embernek lenni. A nap nem gondolkodik, csak sugárzik és forog, követi a törvényeit, ahogy az eső, a fák, az állatok meg a növények is. Ahogy eddig én is. A törvények irányítanak, továbbtaszigálják az embert az úton, nincs lehetőség tanácstalanságra vagy eltévedésre. Egészen a megérkezésemig engem is ezek a törvények toltak-taszítottak előre. Aztán letelepedtem, és átvette a hatalmat a szabad akarat. Én meg próbáltam rájönni, mihez kezdjek vele.

Ha napokig csak feküdtem volna a parton, akkor is biztonságban lettem volna. Átmostak volna a hullámok, számba friss halakat sodort volna a víz. Felesleges volt dacolni a sorssal, hiába feszegettem a határaimat, a véremben volt a láthatatlanság. Magam előtt, a világ előtt. Eddig minden csak kényszerből történt velem. Csak úgy adódott.

Semmi köze hozzám az életemnek.

Sokáig úgy képzeltem el a Földet, mint egy füzetből kiterített kockás lapot. Rárajzoltak pár hegyet meg folyót, megszórták emberekkel, és hagyták működni a gépezetet. Ezért nem merészkedtem annak idején ismeretetlen helyekre: féltem, hogy elérek a papír szélére és leesek. Vagyis csak esek, közben szép lassan megöregedek, aztán meghalok, a testem meg zuhan tovább a végtelenbe. Most már tudom, hogy a Föld gömbölyű, és a tömegvonzás megakadályozza, hogy a csillagok között lebegjen az ember. De a világnak akkor is van vége, ha az univerzum gömb alakú. Olyan, mint ez a hely.

Vannak fák. Vannak házak és emberek, kutyák és madarak. Van szar, meg van vér. És pont ez az, hogy minden csak van, történés meg nincs, vagy ha mégis, akkor is nélkülöz mindenfajta eseményszerűséget. Így belegondolva törvényszerű volt, hogy idejutok. Elkezdtem futni az apátia elől, aztán hirtelen a közepében találtam magam.

Ebben a faluban mindenki csak majdnem tett meg dolgokat, aztán megelégedett képzeletbeli sikereivel, és ült tovább a babérjain. Esetleg ivott egy kávét, vagy melegített egy tál kását. Egyszer megkörnyékezett egy körülbelül tízéves fiú. Hózentrógert és kockás nadrágot viselt, tejfölszőke haja csillogott a reggeli fényben. Sajtkrémes zsemlét majszolt. Felém nyújtotta, de öt méternél nem merészkedett közelebb. Akár beszélgethettünk, vagy játszhattunk is volna. Akár taníthattam volna dolgokra, és ő is taníthatott volna nekem apróságokat. De csak álltunk és méregettük egymást. Nem tudtunk örömet szerezni a másiknak. Lehet, hogy neki még nincsenek emlékei. Lehet, hogy nem is lesznek.

Van, hogy felmegyek a faluba. Elmegyek a templomba, ahol betegség miatt kihagyja a misét a pap, vagy bekopogok a boltba, ami érdeklődés hiányában zárva tart. Olykor kijön egy alsónadrágos öregúr, megvakargatja a tarkóját, aztán kiszolgál. Tulajdonképpen nem csak én élek szeméttelepen, hanem mindenki. Ők maguk az.

De volt egy gyerek, aki nem ezt a rothadást árasztotta magából, nem volt közönyös és a legtávolabbról sem kapcsolódott az apátiához. Vagy csak én nem voltam semleges neki, nem tudom, de mindenesetre mellém szegődött. Rózsaszín bőre és fekete szeme volt. A szülei rajtafelejtették a pizsamát, állandóan masnis kezeslábasban járt. Nem lehetett tudni, fiú-e vagy lány. Egyszer leült mellém, és megszólított. „Szia, mit csinálsz?” Sokáig maradt. Olyan lett nekem, mint a macskám: szükségem volt a jelenlétére. Csak őt nem kellett kínoznom ahhoz, hogy visszaigazolást kapjak a saját jelenlétemről. Elég volt, hogy mesélhetek neki. Nem vagyok benne biztos, hogy mindent megértett, de nagyon figyelt, rengeteget nevetett, és ha elunta, megszorította a bokámat. Onnan tudtam, hogy aznapra ennyi volt.

Van egy játékunk, az időcsapda, így neveztük el. Én a legrégebbi emlékeimet mesélem, ő meg a szőrszálaimat számolja. Így mérjük az idő múlását. Most 432 szálnál tartunk. Amikor ez a szám nem nő többé, hanem fogyatkozik, akkor elindulok haza. Visszazuhanok a világ végéről a közepére. Oda be lehet csapódni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük