Kiss Noémi: F(ing)

(Danyi Zoltán: A dögeltakarító. Magvető, 2015)

Olvasni egy regényt legalább kétféleképpen lehet, benne élni, mint egy ingben, kigyűrni, elszakítani, besározni — vagy levetni. Rátaposni, szarni rá, hogy van, hogy mindaz megtörtént, mert ez úgyis csak egy kitalált bélsár. A vándorlás, a járkálás, a kimászás a mocsárból, amivel a szöveg szembesít, csak fikció. Itt komoly testi megpróbáltatás az olvasás, háború újraélve, ha kell, százszor. „P., ő bicegett végig a kihalt temerini utcán, és elég zaklatottnak látszott, az inge is ki volt ráncigálva a nadrágból, ilyen sötétlila ingeket különben csak a menedzserek szoktak viselni, gondolta, de P. ekkor már nem az ásványvizes cégnél, hanem a dögeltakarítóknál dolgozott…” (210)

Az elmondás labirintusában vagyunk, tekervényes és érzékletes jelenetek követik egymást a fejezetekben egytől hétig, viszonyulások és félelmek tárulnak fel a főhős múltjából, miközben a jelene sem túl fényes, mert folyton fél és remeg alatta a föld, akkor is, ha valójában nem remeg. Danyi Zoltán hosszú mondatokat ír. Az elmondás tulajdonképpen újramondás, értékelés, újraélés, egy mondat több felsejlő és befejezetlen gondolat. Közben pedig nincs leszámolás, valahogy elfelejtődik az egész és ez komoly feszültséget teremt. Pont az benne a legnyomasztóbb, hogy nincs vége a könyv történetének. A szerző ezt a grammatikájával éri el: csak vesszők vannak, pont ritkán, hibák, bukdácsolás, erőszak, szenvedélyes ölés és dúvad ölelés — de talán nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a túlélőnek mindig nehezebb, mint az elhunytaknak. Ezt Primo Levi vagy Paul Celan is megmutatta végletekig vitt mondatokkal és a szavak kifordításával. Háborút elbeszélő prózát utánuk és Kertész Imre után sem könnyű írni. A háborúk folytatódnak és ez a regény is tulajdonképpen a háború időtlenségét kürtöli, a háború spirálja ráfonódik a hős életére, akaratlan, tekereg, groteszk, trágár és nevetséges is lesz. Mindig ott van, aki egyszer beleesett a háborúba, nem tud kimászni. S ha persze a háborús irodalom egyidejű a történelemmel, és sosem lesz vége a háborúnak, akkor A dögeltakarító valamiképpen a háború testbe íródott nyomasztó, beteges jövőjéről szól. „Nyakig belesüllyedt mindenki a szarba, és még mindig nem ért véget a süllyedés, mert errefelé még mindig a nemzeti címereket pingálják a házak falára, ugyanazt a nemzeti címert, amelyet szarral és gecivel kentek össze a háborúban, éppen ezért nem tud véget érni ez a háború, hanem egyre csak terjed, és lassan mindenhova elér, talán csak azért, mert annak idején senki nem rajzolt egy nagy lófaszt a tankokra.” (104)

Nem a fájdalomról beszélek, a komor irodalomról, és a háborús irodalom ironikus alakzatairól, a nyelv, a beszéd elvesztéséről, a morál felfüggesztéséről — azon túl van ez a könyv; hanem ami a fájdalom után van a testben. A háború vegytiszta biológiájáról. Lecsupaszítva: a mindennapok túlélésének szervi nehézségei vannak, amit Danyi olyan átütően megjelenít. Szervi tünetek, égő gyomor, bélcsavarodás, szélgörcsök, a fájdalmas vizelés és visszatartás, az abbahagyás és eltávolodás, majd a test újabb vágyai. Nők („Celia az ablakban áll, a kávéját kavargatja, és megpróbál elképzelni egy folttalan birodalmat” — 137) és férfiak („Dali látta el a fél országot alkohollal” — 97), mindenki a háborúhoz képest létezik, a háborút lehet leolvasni szájukról, mondataikról, járásukról, viselkedésükről. Azt, hogy hogyan viszonyulnak a mesterséges ellenséghez és a megerőszakolásokhoz, gyerekek meggyilkolásához és hogy milyen nekik „utána”. Hogy nem tudja sem a fejéből, sem a faszából, sem a testéből kiverni a golyókat ez az arctalan, névtelen, járkáló, füzetébe írogató hős. Még a füzete megszerzése is komoly gondot okoz ezután.

A dögeltakarító a regény főszereplője, tudatán és testén át látjuk meg a romba dőlt ország viszonyait, hol Pesten, hol Szentendrén, Újvidéken, Berlinben, Splitben vagy képletesen Srebrenicában beszél. Folyton ismételgeti, hogy Amerikába szeretne eljutni, lerázni Európát, a döglöttet; betakarni, elhordani, mint az út menti állathullákat. (Csempész, majd dögeltakarító lesz a jugoszláv háború után.) Ennek a kontinensnek befellegzett — persze közben Amerikának is, meg neki is, meg a csalóknak is, győzteseknek, hulláknak és hullatakarítóknak, nőknek, benzincsempészeknek, kivándoroltaknak, ottmaradtaknak. De a jövőnek is, a budapesti tüntetőknek. Elbeszélőnk sorolja az eseteket, sorjáznak az emlékek, egy-egy pánikszituációban tör rá a múlt, járkálás, autóvezetés, vagy határátkelés közben. Így újra és újra fojtogatja a háború madzagja. Közben egy értelmetlen harc rajzolódik ki a bekezdésekből, a nacionalizmus véres csapdája. Kórházban, Berlinben, a hippik közt, újra szembesül vele, hogy ez még mindig létezik. Az Andrássy úton, az Astoriánál, a tengerparton, egy villában. Jugoszláviában, Szerbiában. A Vajdaságban.

A könyv ideje ugyan most van, és a dögeltakarító előttünk írja meg mindennapjait, de közben mégsincs neki saját ideje; a regény cselekménye parabolisztikus lesz, az elbeszélő is inkább áldozati figurává válik, figuratív alakzattá, saját teste részévé, rabbá. A főhőst Radics Viktória burleszk antihősnek nevezi, mert „az elbeszélő nem árulja el, hogy többet tud, mint szerencsétlen flótás főhőse, aki nem is leépült alak, hanem soha föl se épült, mert a kilencvenes évek balkáni háborúi éppen ifjú éveire estek, és felnőttkorának küszöbén harckocsik és dögszállító furgonok álltak.” (Radics Viktória: Nincs lejjebb, Magyar Narancs, 2015. október 15.) Danyi Zoltánnak éppen egy ilyen antihős utaztatásával és fizikai életének és tudatának precíz leírásával sikerül megteremtenie az antiháborús regényt (olyan értelemben igen, hogy háborúellenes lesz, valamint a háború utáni világot kívánja megjeleníteni), mellyel épp csak az a baj, hogy pont a háború nélküli világ lehetetlenségét szónokolja. Vagyis az antihős maga a regény feloldhatatlan paradoxona.

Ugyanígy jár el a narrátor, amikor hősét különböző helyekre vezeti a Balkán térképén. Metaforikus helyekre, topográfiát ír. A regénynek sűrű terei vannak, ezekben a terekben a pánik fullasztóvá, nyomasztóvá válik, majd egy vizelés, fingás, bélcsavarodás tetézi a helyzetet — ezek ismétlődnek a könyvben, a helyek lejönnek a térképről és általánosat fejeznek ki, nem maradnak meg az árnyékos Balkán fasorainál és a tengerpartokon, határ menti folyókon. Ugyanígy a regény hősei figurák lesznek: egyik harapófogót egy másik fogó karma nyomja, nem ereszti, gyilkos szerbet a kegyetlen horvát, a lenéző németet a török Gastarbeiter, magyar tüntetőt a magyar rendőr, nacionalistát a kommunista: „miközben persze a faszok és a pinák is ugyanarról szóltak, mint amiről korábban a megsebzett szívek, de a dolgok nem sokkal később ismét módosultak, és a nemi szervek helyére a nemzeti címerek kerültek, amelyek nagyon gyorsan háttérbe szorították a meredt faszokat és a kitárulkozó pinákat.” (102) Minden szétíródik itt, a Balkánon, hiába, Berlinben sem lesz jobb, a háború már a herékben van, a belekben, a bélsárban és a répában. A gyomorsav is átháborúzott. Egyik fontos jelenetben a főhős egy Szarvasvadász, és pont ezt a filmet nézi fél szemmel, vagy a Taxisofőrt. Meglehetősen elfáradt és el is alszik ezen az örökségén és önazonosságán. Danyi hősének tehát valóban nincs önazonossága, sodródik, vakarózik, hány attól, amit tett, mert minek tette, ha nincs vége és újra meg kell tennie a békében is. A kicsontozó évek pedig így sosem érnek számára véget. „Remeg alatta a föld. […] Nyilvánvalóan tévedett, mert szó sem volt semmilyen földrengésről.” (43)

A szerző 2015 júliusában azt írja a blogján: „Nagyrészt Srebrenica miatt írtam meg A dögeltakarítót. Amikor szóltak a Magvető Kiadóból, hogy a könyv megjelent, az első gondolatom az volt, hogy talán egy ezredmilligrammnyival könnyebb lett most a lelke a meggyötörteknek és a kivégzetteknek. A telefon még a kezemben volt, amikor a következő percben esni kezdett az eső, és utána halkan, egyenletesen esett egy órán át. A regény, megjegyzem, nem ítélkezik senki felett. Ezt majd elvégzik, vagy nem végzik el az illetékes bíróságok és tanácsok, a mindenféle nemzeti és nemzetközi testületek, már ahogy az lenni szokott. A regény csak ennyit mond: »Megtettük, mert megtehettük, és ha így történt, akkor így is kellett történnie, ha pedig így kellett történnie, akkor egyikünk sem tehet arról, hogy megtettük.«”

Senki felett nem ítélkezik, de önmaga, A dögeltakarító felett igen, hiszen kicsontozza őt, hogy az ő szavajárásával éljek.

Megjelent a Műút 2016056-os számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük