„Egyhelyben járunk; mint a gyilkos
a járásodban gázolok.”
(Pilinszky János: Kráter)
Az egész azzal kezdődött, hogy túrtam magamnak egy csodabarna farmert, aztán a kínai áruházban megvettem a legolcsóbb sportcipőt. Hiába cipeltem egész nap azt a dögnehéz transzparenst, nem futotta többre.
Az edzés elején felállítottuk az 5×2-es kapukat, a bemelegítés és az edzésgyakorlatok után a félpályán játszottunk, keresztben. Az egyik csapat nem volt meg. Beálltam hozzájuk. Barna farmerben, térdig érő, ócska bőrkabátban és vadiúj kínai csukában. A cigi miatt nem tudtam sokat futni, ezért megálltam elöl, a bal szélen. Jól alakultak a dolgok. Egy szögletnél a hosszúra helyezkedtem. A többiek középen tépték egymást. A labda átszállt fölöttük, én a levegőből jobb küllővel a léc alá bombáztam. A srácok elképedve néztek rám. Döntetlenre álltunk. Ránéztem az órámra. Indulnom kellett volna, hogy elérjem a buszt, de a gólomtól vérszemet kaptam. Utolsó gólig megy, kiáltottam, és heves integetéssel jeleztem, hogy üresen vagyok. Jött is a passz. Kettőt lépek, belövöm, futva még elérem. Egyet léptem, odaért egy keresztező ember, ösztönösön a Zidane-féle cselhez folyamodtam. Jobbal ráléptem a labdára, fordulás közben áthúztam volna a balra, de az olcsó kínai cipőben leragadt a lábam. Éles fájdalmat éreztem. A védő felszabadított, folyt tovább a játék. Leültem a vonal mellett a földre, az addigra érzéketlenné váló, zsibbadt lábamról lehúztam a cipőt. Abban a pillanatban a bokám virágcserép nagyságúra dagadt. Ránéztem, és azonnal elájultam.
Nem voltam tudatomnál, mégis érzékeltem, ami körülöttem történt. Kiabálást hallottam. Valakit elküldtek a suliba, hogy hívjon mentőt, mások a közeli kúthoz rohantak vízért. Kiürült körülöttem a pálya, de én nem féltem. Ámulatba ejtett az érzékelésnek ez az addig nem tapasztalt módja. Futó léptek zaját hallottam közeledni. Hideg víz permetezte arcomat. Egy hang engem szólított, egy kéz gyengéden pofozgatott. Két ismerős arc hajolt fölém, amikor kinyitottam a szemem. Aztán futva érkeztek a többiek. Óvatosan felemeltek, és az iskola előtti placcra vittek, ahová addigra már kicibáltak egy ócska pamlagot. Ráfektettek. Valaki megitatott. Vártuk a mentőt. Rá akartam gyújtani, a zsebeimet tapogattam, de beugrott, hogy edzés előtt szívtam el az utolsó cigimet. Az egyik nyolcadikos srác rögtön kapcsolt. Megkínált a sajátjából. Az első slukknál újra elájultam. Mikor magamhoz tértem, már a mentőben feküdtem egy hordágyon. A gyerekek vidáman integettek. A mentőápoló a lábamra nézett, és azt mondta, tuti bokatörés.
A baleseti sebészeten egy volt tanítványom fogadott. Beültetett egy kerekesszékbe. Hosszú várakozás után megröntgenezték a sérült lábamat. Újabb hosszú várakozás után közölték, hogy részleges bokaszalag-szakadásom van, kapok egy fekvőgipszet, másnap vissza kell jönnöm (!) egy véglegesért. A srác betolt a gipszelőbe, felfektetett egy ágyra, és elkezdte felrakni rám a kellemesen langyos gipszet. Már majdnem kész volt, mikor egy idősebb szaki lépett a helyiségbe. Ránézett a lábamra, és azonnal ordítani kezdett. Mit csinálsz? Hülye vagy? Így tanítottalak? Közben — velem mit sem törődve — vadul lecibálta, amit a srác rám rakott, majd az egészet belecsapta egy műanyag vödörbe. Miután bemutatta rajtam, hogyan kell szakszerűen gipszelni, kitoltak az előtérbe, és közölték, hogy várnom kell, míg nem találnak még valakit, aki arrafelé lakik, mint én, mert egy ember hazaszállítása miatt nem tesz meg félórás utat a mentő. Vártam hát vagy ötvenedmagammal. Betört fejek, törött kezek, lábak, bordák, véres kötések között. A falra erősített tévén egymást követték valami dél-amerikai szappanopera részei. Enni és inni nem kaptam többet. Még annál is jobban kellett hogyoznom, mint mikor egész álló nap azt a nyüves transzparenst cipeltem, lóbáltam, majd lógattam azon a tüntetésen, amelyik miatt aztán a turkálóból lett frankó barna farmerom meg szalagszakító kínai csodacipőm. Valahogy odairányoztam magam a budiajtóhoz, de az olyan keskeny volt, hogy nem fértem be rajta a tolószékkel. Segítséget is hiába vártam, a többség nálam is ramatyabbul nézett ki.
Este tíz lett, mire hazafurikáztak. A slózin ülve vettem észre, úgy gipszelték be a lábam, hogy nem lehet lehúzni róla a barna farist, s így az alsógatyámat sem. Másnap ebben a szerelésben szállított el Trabantján egy kollegina az újragipszelésre. Vittem magammal alsógatyát és sötét nadrágot.
Két óra múlva már az én kis falum templomterén ültem tiszta feketébe öltözve. Gipszes lábam alá egy széket raktak. Hallgattam az általam betanított ünnepi műsort. Egy gyerek fenyegető hangon beleraccsolt a zúgó mikrofonba: A demokvata nem fél.
Milyen igaza van, gondoltam. Nem fél. Egész. És egész népének foglya. Bármilyen jével.