A historizmus és az evolucionizmus — a XIX. század e két hagyatéka a XX. és a XXI. századra — alaposan bevéste a kései emberek tudatába a fanyar meggyőződést, hogy minden gondolat korának terméke. Aki ezt elfogadja, a látszat szerint jó üzletet köt, mert a historizmus megszabadítja az egyént a philosophia perennis [örök filozófia — a ford.] tetemes súlyától és felkínálja neki az esélyt, hogy könnyebb poggyásszal lábalhat át az irdatlan időn. Elég, ha a fejlődés élére áll valaki, hogy fájdalmasan élje át a relativizmus hátrányát, vagyis a saját pótolhatóságát. A történeti gondolkodás az abszolút, ám csalóka szuverenitást akarja felváltani — amelyet a metafizika teljesített— a gondolkodás relatív szuverenitásával — amely csak a fejlett tudatú ember birtoka lehet. Ám Kierkegaard-tól megtanulhatjuk, hogy a historizmus amolyan trükk csupán, hogy féláron érhessük el a metafizika utáni álláspontot. Mert Kierkegaard szerint a radikális gondolkodás nem korának gyermeke. Hanem korához intézett vallomás.
A legfontosabb meghatározás, amellyel az új gondolkodó a jövőben is ható alapállások és filozófiai rendszerek sorában a helyét kijelölni igyekszik, kétségkívül a dátum: Hegel után. Ezzel pedig két sugallat kapcsolatos. Az első szerint a „Hegel után” képlet azt a felfogást tükrözi, hogy Hegel művében az fejeződött be, ami a görög fellendülésben kezdődött el. Ettől kezdve a filozófia története az önmagát átható fogalom eposzaként szisztematikusan ábrázolható. De ha a szellem története ugyanakkor a világtörténelem szubsztanciája is, akkor az egyik befejezettsége maga után vonja a másik lezárását.
A szellem Ióniából Jénába tartó nagy vándorlása után véget nem érő ünneplés köszönt ránk, amikor a történelmi harcok gyümölcsei szemléletes és játékos módon élvezhetők. Hegel után születni annyit tesz, mint hálás és felvilágosult epigonként berendezkedni egy elvileg már elkészült világban. A „Hegel után” dátuma persze tiltakozást is jelent a történelemfilozófiai idillel szemben. Mivel megfelel a legtöbb ember spontán élettapasztalatának, hogy esetükben az ésszerű dolog még nem a valóságos és a valóságos még nem az ésszerű. Ez az ellenvetés tágabb értelemben az ifjú hegeliánusok pozíciójára vezet. Ők Hegelnek elsősorban csupán a túlzott sietséget vetették szemére. Ha kritikailag el is ismerték a mester művét, ez főleg a történelem utolsó előtti fejezetére és nem az utolsóra vonatkozott. Kitartottak a különbségtétel mellett, hogy az elméleti befejezettség még távolról sem a gyakorlati megvalósítás és a továbbiakban inkább folyamatosan az elméletről a gyakorlatra kell „áttérni”. A Hegel utáni filozófusok e csoportja a tökéletesedés pillanatát egy későbbi időpontra halasztja, jóval későbbre, amikor már a hegeli szellem által kihagyott, „átugrott” entitásoknak ugyancsak elégtételt szolgáltatnak: ekképp a proletáriátusnak, a nőknek, a félreállítottaknak, a gyarmatosított népeknek az elme- és lelki betegeknek, a diszkriminált kisebbségeknek, végezetül pedig az egész rabszolgává alázott természetnek. Mindezek az entitások a tovább haladó történelem lehetséges alanyai és motorjai annyiban, amennyiben elégedetlenségük mértéke szerint állítanak követelményeket, amelyek történelmi munkák és harcok révén teljesülhetnek, mielőtt a későbbi, immár csillapodott történelem nagy Mostja ránk köszönt. Ezért az elégedetlen Hegel utáni filozófusok jelszava: a harc folytatódik. A befejező munkát még el kell végezni. A még harcoló elmélet kritikainak állítja be magát: az igazság fáklyáját egy még nem igaz világban hordozza. A nem kielégítő részek szemléletét átviszi az álszent egészre. Dátuma az elmélet-anticipáció átmeneti periódusa a gyakorlati tökéletesedésig: Hegel után — az ész birodalma előtt.
Ha csak az időrend alapján tájékozódnánk, akkor Kierkegaard-tól alig várhatnánk egyebet, mint a Hegel utáni gondolkodás egy változatát. Kierkegaard azonban valójában teljességgel szakított a metafizikai tökéletesedés sémájával és olyan korban határozta meg önmagát, amelyben nincs már közös vonás a felvilágosodás megtépázott végjátéka és a történelem lezárása között. Ezért adott a „Hegel után” pozíciónak egészen más értelmet, amely nem jelenti sem a tökéletesen felszabadult, abszolút gondolkodást, sem pedig a tökéletesedés kritikai elnapolását. A gondolkodás szempontjából az egzisztencia korában nem arról van szó, hogy egy Hegel után valamiféle nyitva hagyott pozíciót kell elfoglalni. Hegel neve sokkal inkább a metafizika teljes tömbjét jelenti, amelytől az egzisztenciális gondolkodás megválni igyekszik oly módon, hogy már nem az objektívre támaszkodik, hanem feltárja szubjektivitásának feneketlen mélységét. Akinek az a terve, hogy ennek tudatában szakít Hegellel, annak ugyanakkor el kell utasítania a platonikus örökséget és a keresztény teológia nagy részét ugyancsak.
Kierkegaard egzisztenciális gondolkodása önmaga és a kortársak előtt a mélyebb dátumozás szükségszerűségében tárul fel: ha a szubjektivitás igazság és hamisság is, akkor érvényes, hogy destruktív értelemben Platón után, abszurd értelemben pedig Jézus után és vele egy időben kell dátumainkat kijelölni. Platón a filozófiát metafizikaként alapozta meg, amikor beleplántálta a mesteri igényt, hogy a tökéletlenséget a tökéletesség felé, a végest pedig a végtelen felé kell túllépni. E filozófiai túllépések a magasztos regressziók erejével hatnak, amelyekben a létező intellektus létezést megelőző intuíciók után tapogatózik. A metafizikai alapaktus, a „transzcendálás”, a következőt jelenti: visszahúzódni az időből, hogy az ugrást az abszolútumban visszanyerjük. Kierkegaard a filozófia e tendenciáját alapjában kérdőjelezi meg: számára lehetetlen, hogy a fogalmak fénynyalábján az időtlenségbe emelkedjék föl.
Az emberi szellemnek az a hazatérő útja Istenhez, amelyet Platón és az egyházatyák napjaitól olyan sokan újra meg újra vállaltak, Kierkegaard szemében a hitvány árulás karrierjének tűnik, amely a metafizika virágkorában az egyénekre komoly vonzerőt gyakorolt, nem utolsó sorban keresztény hatalmi előjellel. A szubjektivitás igazsága viszont, hogy az ember minden fellendülés után visszatér meghasonlottságához és kételyéhez. Ez Kierkegaard-nál különösen a hit aktusában nyilvánul meg, amellyel az ember Krisztust követve átlábal a keresztény doktrínák hihetetlenségének szakadékán. Csak egy metafizikailag telített és szakrális hatalmi folklórrá duzzasztott kereszténység tudta bebeszélni magának, hogy a vértanúk, a szentek és a teológiai atyák hagyománya evidenciák összességévé forr egybe, amelyre a hívő ember éppen olyan nyugodtan pillanthat vissza, akár a filozófus a belső ősképeire. Kierkegaard szerint az egyes ember ma is teljesen tanácstalanul áll a keresztény legenda előtt. Ha a követés mellett dönt is, semmi esetre sem azért, mert olyan sok hatalomvágyó, hisztérikus és konformista ember előzte meg ezen az úton. A hit csupán a bizalom melletti döntés alapján érvényes, amelyen külső tényezők nem sokat segítenek. Kierkegaard-nak a hit nem az utánzás kényelmes üzemét jelenti egyházi és birodalmi keretek között, hanem választást a hihetetlennel szemben. E választásban mintegy „elsőnek” fedezi fel Kierkegaard az egzisztenciális minőség szívverését, az előre nyitott időt. Vele nyílik meg a lehetőség valami lényegien új irányába, ami nem csupán az örök modellel való hasonlósága alapján érvényes. Ebben az értelemben állapíthatjuk meg, hogy Kierkegaard-ral a gondolkodás radikális, kísérletek között ingadozó modernitással köszönt ránk. Ő elsőként lépett a kétely, a gyanakvás és az alkotói döntés korszakába.
Romhányi Török Gábor fordítása
Forrás: Peter Sloterdijk: Kierkegaard, Philosophische Temperamente, Diederichs, 2009, 96–102.