friss műút

-ról, -ről

Balogh Gergő

Balogh Gergő

1991-ben született Budapesten, jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem irodalom- és kultúratudomány szakos hallgatója. Főbb kutatási területei: a 20. század első felének magyar irodalma, Karinthy Frigyes életműve. A FISZ tagja.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Tanulmány

Balogh Gergő: Áthuzalozni az embert
Az újabb német médiatudomány magyarországi recepciójáról 2003–2015
2016. július 01.

2015-re három kulturális lap is jelentkezett a médiatörténet, a médiaelmélet és/vagy a médiumarcheológia köré szerveződő tematikus számmal, ezek a Prae (2014/4), a Partitúra (2014/1) és a Tiszatáj (2015/4) folyóiratok. Az előbbi már csak azért is jelentős fejlemény, mert így nemcsak Magyarországon jórészt ismeretlen szerzők műveinek fordítása vált elérhetővé, hanem láthatóbbak lettek azok a német médiatudomány [Medienwissenschaft] kanonizálására irányuló gesztusok is, amelyek meghatározzák a hazai applikáció lehetőségeit és lehetséges irányait. Elmondható, hogy mivel az irodalomtudomány nézőpontjából a médiatudomány nem egy — nem is igen titkoltan offenzív, ám kétségtelenül elgondolásra érdemes — megállapítása atrocitásként érthető, a hazai kulturális önleírás (diszciplináris) kódjaiba való beágyazódásának története egyúttal annak története is, hogy a professzionális magyar irodalomértés miként, milyen stratégiákat alkalmazva kezelte és kezeli ezeket az atrocitásokat. Ennek a történetnek a középpontjában — egészen a Tiszatáj tematikus számáig — Friedrich Kittler és az ő munkássága áll.

Bevezetés a hazai kulturális fordulat egy vetületébe
Nem érthetjük meg a tematikus lapszámok jelentőségét, ha nem vesszük szemügyre azt, honnan indultunk. A német médiatudomány recepciójában is mérföldkövet jelentett a Kulcsár Szabó Ernő és Szirák Péter szerkesztésében 2003-ban megjelent Történelem, kultúra, medialitás című, alapvetően egy-egy nemzetközileg is kurrensnek számító irányzat ismertetését vállaló kötet. Ebben a tanulmánykötetben olvashatók magyarul először tanulmányok Friedrich Kittler Lejegyzőrendszerek 1800/1900 című könyvéről, amely mű kétségtelenül a hazai médiatudományos tájékozódás máig egyik legfőbb referenciapontja. A kötet előszavában megfogalmazott célkitűzések maguk is kapcsolódnak bizonyos kittleri maximákhoz, amelyek a gyűjtemény más ismertetett szerzőinél érzékelhetően erőteljesebb módon íródtak be abba, amiként a szerkesztők elgondolhatónak tartották az irodalomértést érő kihívásokra adható válaszokat.A kultúra, a történetiség és a medialitás hálózata itt inkább abban a diskurzusanalitikai értelemben alakíthatja ki egy a modernség irodalmi hatásösszefüggéseiben érdekelt költészettörténeti vizsgálódás kereteit, amennyiben valamennyi a mediális közvetítettség jegyében teszi lehetővé az irodalmi jelenséget értelmező tudomány önértésének újrafogalmazását. Föltehető ugyanis, hogy éppen a medialitás, illetve annak kultúraalkotásban játszott szerepe bizonyul olyan metszéspontnak, ahol találkoznak az irodalom és más világértelmezési formák diskurzusai az apparaturális technikákkal, az intézményi feltételekkel és a szociális-gazdasági áramlás impulzusával. Hisz például ebben az összefüggésrendszerben szemlélve ismerhetők fel azok az — esztétikai tapasztalat történeti leírhatósága szempontjából olyannyira nélkülözhetetlen — összefüggések is, amelyek kultúrarcheológiai úton tették beláthatóvá, miként kondicionálják történetileg változó kulturális technikák nemcsak a hang, szöveg és írás kapcsolatát, a jelentésképzés nyelvi eljárásait vagy az irodalmi olvasás formáit, hanem egyáltalán: az észlelés antropológiai körülményeit, mechanizmusait is.”[1]

A medialitás fogalma fenti pozicionálásából kifolyólag azért bizonyulhatott különösen termékeny, a különböző — és ami legalább ilyen fontos: más-más tudománypolitikai érdekeltségű — diszciplínák közötti kapcsolódási pontnak, mert megfelelő kereteket szolgáltat a médiumok kétféle, gyökeresen eltérő elgondolásának egymáshoz közelítéséhez. A 90-es évek magyar irodalomtudományának önújraértésében kulcsszerepet játszó hermeneutikai orientáció, így a médiumként értett nyelv gadameri elgondolása érintkezik itt a médiumok technomateriális létmódjának koncepciójával. Mivel az irodalomtudomány „az ezredforduló hatástörténeti helyzetében nemigen ámíthatja magát szövegimmanens poétikai elvekkel”,[2] a nyelven, azaz a Szimbolikuson kívüli Valós diskurzusba emeléséhez szükséges inspirációt az idézett rész tanúsága szerint többek között olyan Kittler által megfogalmazott, ma már jól ismert alapelvek adták, mint hogy „nem rendelkezünk semmiféle tudással az érzékeinkről, amíg a médiumok nem bocsátanak a rendelkezésünkre ehhez modelleket és metaforákat.”[3] Noha premisszáit tekintve alapvetően tér el a két említett gondolkodói irány, a nyelv azért válhat itt eggyé az immár kultúraalkotó entitásokként megmutatkozó médiumok közül — méghozzá annak ellenére, hogy benne a kód és a csatorna nem választható szét, gadameri értelmezését megtartva —, mert az kulturális önértés konstitúciójában játszott világalkotó szerepének tekintetében, valamint szerkezetileg azonos módon viselkedik a Kittler által leírtakhoz. Kittler szerint a médiumok materialitása nem lehet jelentéses vagy kommunikatív (ami azzal is jár, hogy a médium anyagiságát tekintve úgymond eltűnik a kommunikációban),[4] ám ellentétben azzal, amit a sokszor nagyon is (és teljes egészében) szemantikusként elgondolt nyelv esetében — bizonyos értelemben helyesen — feltételezni lehetne, a nyelv (materialitása) normális (tehát a költői nyelvhasználattól eltérő) eset(ek)ben maga sem viselkedhet Gadamer leírásában másként, hiszen a nyelv jelenléte nála rendszerint csak akkor válik tolakodóvá, mikor működésében (vagyis a [nem feltétlenül empirikusan értett] dialógusban) zavar áll be.[5] Elmondható tehát, hogy máskülönben nagyon is hajlamos eltűnni a kommunikációban.

Egy költészettörténeti kutatás megalapozásának célja természetesen eleve feltételezi azt, hogy a „mediális közvetítettség” nyelviként rögzülő és ezért ekként megragadható tényezői kerüljenek előtérbe. A kötet előszavában ismertetett elgondolás azonban abban különbözik a kittleritől, hogy mivel benne alapvetően a médiatudománynak a hermeneutikai tradícióhoz való közelítése zajlik[6] — és nem pedig fordítva —, a nyelv maga is médiumként problematizálódik, és ezért az nem rendelődhet alá egészében a Kittlernél híradástechnikai apparátusként értett irodalmi közvetítőrendszernek, sőt maga is olyan médiumként mutatkozik meg, amely poétikai-retorikai létmódja okán (performatív/)cselekvő ágensként értelmezhető. Itt persze nem árthat megjegyezni azt, hogy a korai Kittlernél sem a nyelvet el- vagy megkerülni vágyó magatartásról van szó — még ha követői között olykor szimptomatikusnak tűnik is a nyelv kérdésének szisztematikus elhárítása —, sőt médiatörténeti fejtegetései rendre magával ragadó, retorikailag nagyon is tudatos érvelési technikával és innovatív szövegelemzésekkel társulnak. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az univerzalitás rangján kezelt, nyelviként megérthető világban lét Gadamer által bejelentett tételéhez[7] képest Kittler számára a nyelv már korántsem tölt be ilyen értelemben vett központi helyet, sokkal inkább mint a történeti-mediális változások talán leghatékonyabb rögzítője jelenik meg.

Amíg tehát Kittler számára az irodalom olvasása a technikatörténetként leírható történelem érzékelés- és értelemkonfiguráló teljesítményének bizonyítékai után kutatva vált elsősorban jelentőssé,[8] addig a Történelem, kultúra, medialitás című tanulmánykötetbe íródó előfeltevésrendszer nyomán szárba szökkenő (jövőbeli) elemzések sikeressége (a kötet perspektívájából) abban mérhető, hogy mennyire sikerül a Valósra való ügyelés ellenében az irodalmiként megragadható nyelv poétikai-retorikai létmódjának integritását (már amennyire ez lehetséges) megtartani, vagyis — Paul de Man dichotómiáját kölcsönözve — az irodalom bel- és külpolitikájának eltérő, de mégis végzetesen egymásra utaltként tételezett érdekeltségeit a hozzájuk tartozó tétek komolyságának elbagatellizálása nélkül felmérni. A tanulmánygyűjteményben hozzáférhetővé tett interpretációk — mivel mások mellett sok főiskolai/egyetemi hallgató számára is első ízben mutattak be (kézbe vehető fordítás híján) magyar nyelven nem olvasható, vagy éppen már ismert és idézett, de kevésbé magyarázott szerzőket — oktatási segédanyagként is jelentősek lehettek volna. Kittler a kötetben ismertetett alapvető fontosságú — és sajátos módon magyarra máig lefordítatlan —  könyve az eddig felvázolt elméleti kontextusba ágyazódva tűnt fel elsőként érdemben a szélesebb egyetemi nyilvánosság előtt, ami nyilvánvalóan meghatározta a német médiateoretikushoz való közelítés lehetőségeit is.

Takáts Józsefnek a Történelem, kultúra, medialitásról írott, 2004-ben a Jelenkorban megjelent kritikája — az állítás tarthatatlansága okán ma már némileg erőltetettnek ható igyekezetében — többek között azt kívánta bizonyítani, hogy az úgynevezett cultural turn recepciója már a 90-es évektől (szervesen) jelen volt a magyar irodalomtudományban,[9] és ezért a tanulmánykötet nem jelent semmiféle újdonságot. Azon túl, hogy a kötet írásai nem egyszerűen csak a kulturális fordulatra adott (reflexszerű) válaszként léptek fel, Horváth Györgyi a közelmúltban megjelent kitűnő könyve arra figyelmeztethet, hogy ez az állítás meglehetősen bizonytalan lábakon áll. Ugyanis a kulturális fordulatot külföldön tulajdonképpen végrehajtó tudományos irányzatok hazai regisztrálása még egyáltalán nem jelentette azt, hogy az adott honosító értekezők valóban meg is értették ezen irányzatok jelentőségét, előfeltevéseit és céljait.[10] Mivel Takáts bírálata mondhatni kevéssé összpontosul a gyűjtemény erényei körül, és leginkább a kulturális fordulat kérdésének mibenlétére irányul, benne a kötet előszavában kifejtett gondolatmenet médiatudományi vonatkozásaival együtt sem kap — néhány dorgáló szón kívül[11] — különösebb súlyt.

Azonban mint már szóba került, a Történelem, kultúra, medialitás című kötet közölt Magyarországon először tanulmányokat Kittler meghatározó művéről. A két nagyobb egységből felépülő Lejegyzőrendszerek alapkoncepciójának ismertetése a tanulmánygyűjteményben — követve a könyv szerkezetét — különválik az 1800-as, illetve az 1900-as lejegyzőrendszerek tárgyalására, Mesterházy Balázs és Lőrincz Csongor írásaira. Habár abban egyet kell érteni L. Varga Péter kritikájával, hogy Kittler művét nem a kellő vagy elvárt hatékonysággal sikerült „kommunikálni” egyfajta „nyelvi-terminológiai zűrzavar miatt”,[12] abban véleményem szerint L. Vargának nincs igaza, hogy ez a probléma Lőrincz Csongor tanulmányát is meghatározná, még ha Mesterházy szövege valóban áldozatául is esett ezen zűrzavarnak, és ezért nem nevezhető kifejezetten informatívnak. Az persze kétségtelen tény, hogy Lőrincz kritikailag is tudatosabb, ám nem csupán a Lejegyzőrendszereket, hanem az 1900-as lejegyzőrendszereket általában olvasó — és ezzel nagy távlatokat nyitó —, részletgazdag és alapos elemzésének megértése sok energiát követel meg. Úgy gondolom azonban, ez semmit sem változtat azon, hogy Lőrincz tanulmánya a kötet legkiválóbb írásai közül való.[13] Amennyire meg tudom ítélni, annak, hogy a kötet csak jelentős oktatási segédanyag lehetett volna, legalább két, az eddigiekkel összefüggő oka van. Egyrészt a már említett merev elutasítás, másrészt pedig az a sikerültebb tanulmányok minden erénye ellenére feljegyzendő tény, miszerint a tanulmánykötet szerzői által használt metanyelv magabiztos olvasása — az esetek többségében — olyan magas szintű irodalomelméleti ismeretanyagot és szakmai elmélyültséget követel meg, amely egyáltalán nem várható el minden hallgatótól.[14]

A kötet előszavában felkínált javaslat jelentősége talán éppen abban áll, hogy az különböző áttéteken keresztül — jól felismerhető mintaként azóta több-kevesebb torzulással számtalan elkészült tanulmányba, szakdolgozatba és disszertációba íródva — a mai napig jelentős mértékben határozza meg a kittleri médiatudomány hazai elgondolhatóságát. Ennek nemcsak teoretikusan felmutatható, hanem a tudományos gyakorlatok mindennapjainak tekintetében vett jelei is vannak.

Az intézményesség és az intézményesség hiánya
De mégis miért éppen az irodalomtudomány reagált Magyarországon érdemben elsőként a 20. század egyik legnagyobb hatású médiateoretikusának életművére? Nos, ez jó kérdés. Hiszen ez az életmű nemcsak az irodalomtudomány, hanem számos más diszciplína alapvetéseit finoman szólva is kritikailag jelenítette meg. Ez a kritika az irodalomtudomány mellett (kézenfekvő módon) leginkább a kommunikáció- és médiatudományt, valamint — habár ez utóbbi korántsem ilyen egyértelmű — a filozófiát sújtotta. Amíg Németországban az újabb médiatudomány önálló diszciplínaként saját intézményes keretrendszert volt képes kialakítani — erre jó példa az egyik legfontosabb nemzetközi csomópontként működő Institut für Musikwissenschaft und Medienwissenschaft Berlinben —, addig annak, amit Magyarországon médiatudományként oktatnak az egyetemeken, jellemzően ehhez még mindig nem sok köze van. A német médiatudomány itthon rendkívüli mértékben kiszolgáltatott az irodalomtudomány közvetítői teljesítményének. Azonban hiába foglalt el a korai Kittler gondolkodásában az irodalom — a tárolás, továbbítás és feldolgozás (kultúr)technikáit eminens módon rögzítő mivolta okán — valóban megkérdőjelezhetetlen pozíciót, a német szerző ettől egyre inkább eltávolodva terjesztette ki elemzéseit a különböző kultúrtechnikák és technikai monumentumok felé, munkáiban az irodalmat mindinkább háttérbe szorítva. Az optikai és szónikus médiumok történetét, a kultúrtudományok kultúrtörténetét (Eine Kulturgeschichte der Kulturwissenschaft) vagy a zene és a matematika összefüggéseit vizsgáló kései munkák (Musik und Mathematik I. Hellas 1: Aphrodite, Musik und Mathematik I. Hellas 2: Eros) efelől nem hagynak sok kétséget. A részben a kittleri médiaelmélet kritikájából építkező újabb megközelítések pedig — mivel kutatási irányaik inkább a médiumok valósága és nem pedig az emberrel folytatott interakcióik felé mutatnak — érthető módon nem tartják feladatuknak többé a korai Kittler által művelt mediális diskurzusanalízis folytatását.[15]

Mivel Kittler honosításáról az irodalomtudomány — pontosabban a magyarországi recepció megélénkítésében oroszlánrészt vállaló Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport — törekvéseit szem előtt tartva beszélhetünk egyáltalán, nem tűnik meglepőnek, hogy a tematikus lapszámokat közzétevő folyóiratok fő profilját — habár a Prae 2015-ben színre lépő szerkesztői gárdája a kultúratudományok felé mozdulást ígér[16] — a szépirodalmi művek és az azokkal való professzionális foglalkozás eredményeinek közzététele alkotja. Ez a Partitúra és a Prae lapszámainak esetében nem okoz problémát, azonban a Tiszatájnál, úgy gondolom, egész más a helyzet — erre a médiumarcheológiai blokk részletesebb ismertetésénél még visszatérek. Ahogy Smid Róbert írja szerkesztői bevezetőjében, mára egyértelművé vált, hogy „kultúratudománnyá válásának egyik legproduktívabb perspektivikus nyitását, illetve magának az említett átmenetnek egyik hajtómotorját a honi irodalomtudomány a médium komplex és szabadon bővíthető koncepciójának köszönheti.”[17] A médium (és a medialitás) fogalmának magyarországi sorsa tehát nemcsak az előzőekben áttekintett pozicionálási és (újra)definiálási kísérlet, hanem az ehhez kötődő — a hazai humántudományos önértésben végbemenő — kulturális fordulat felől is jelentékenynek bizonyult a 2000-es években. Az irodalomtudomány mediális kultúratudomány felé mozdulása nem választható le a magyar irodalomtudomány kulturális fordulatáról, sőt annak „egyik legproduktívabb perspektivikus nyitását” — az ezt övező vitákkal együtt is — ez utóbbi éppen a médiatudomány magyarországi recepciójából nyerte. Mint azt a hazai egyetemeken nagyjából egy időben több irodalomtudományi intézet nevébe íródó „és Kultúratudományi” tag is bizonyítja, ez az úgynevezett fordulat intézményes szinten már végbement. A Partitúra, a Prae és a Tiszatáj lapszámaival kapcsolatban így nyilvánvalóan az inkább a kérdés, hogy azok milyen mértékben módosíthatják a képet, amely az újabb német médiatudományról időközben kialakult a hazai diskurzusban.

Kittler irodalomtudományos applikációja (Partitúra)
Noha a Partitúra tematikus számának Kittler köré épülő blokkja a német médiateoretikus megállapításainak irodalomtudományi hasznosíthatóságát tűzte célként maga elé, a benne szereplő írások kérdésfeltevései mégis nagyban különböznek a Történelem, kultúra, medialitás előszavának főként irodalomontológiai tétekkel bíró pozíciókeresésétől. Itt már nem az irodalomtudomány premisszáit felforgató állításokkal való szembesülés kezelése, hanem az olvasás gyakorlatát érintő kihívások bizonyulnak jelentékenyebbnek. A Partitúra Kittler-blokkjának szövegei egy az ELTE-n szervezett 2014-es workshop résztvevőinek kezei alól kerültek ki, és azzal a bevallott céllal (is) készültek, hogy a szerzőhöz — esettanulmányok útján — való közelítés nyomán „Kittler neve és munkássága szélesebb körben is ismertebbé válhasson”.[18] A rövid előszóban jól körvonalazott programként az alábbiak olvashatók: „Mivel az előadásokban és hozzászólásokban a kittleri fogalmakra, írásokra és olvasási gesztusokra adott reflexiók ugyanannyira hangsúlyosnak bizonyultak, mint az első világháború idejére tehető irodalmi termelés leírásai, úgy döntöttünk, egy közös publikáció erejéig többletfeladatra kérjük a résztvevőket: jegyezzék fel röviden, esszészerű szövegekben azokat a kérdéseket, amelyek Kittlert olvasva bennük megfogalmazódtak, azokat a megfigyeléseiket, amelyek számukra fontosak voltak Kittler olvasása közben, valamint azokat a lehetőségeket, amelyeket Kittler szövegei szerintük — nem csak az első világháborús irodalom feldolgozásának tekintetében — magukban rejtenek az irodalomtudomány számára.”[19]

Ezek az írások tehát kötődnek a Történelem, kultúra, medialitás eljárásmódjához, de egyúttal — ahogy említettem — nyilván különböznek is attól. Egyfelől ugyanis (kritikailag) ismertetik Kittler életművének egy választott vetületét, másfelől azonban ez nem képez egyedüli célt, és ezért nagyobb hangsúlyt kapnak az olvasás során felmerülő konkrét diszciplináris, elméleti és metodológiai problémák. Fontos viszont leszögezni, hogy a lapszám leginkább a Prae párjaként nyerheti el tudománytörténeti helyét, a szerkesztői előszó utal is annak közelgő megjelenésére.[20] Ez azért nem elhanyagolható gesztus, mert ez az utalás olyan szerkesztői elgondolásról referál, amely szerint Kittler szövegei és az azokról írott esszék, tanulmányok nagy tömege a(z irányított) receptív mintázatok kialakításának tekintetében jóval hatékonyabbnak bizonyulhat, mint a korábbi — mondhatni szórványos —, egymástól elszigetelt fordítások és tanulmányok közreadása. Vagyis arról, hogy Kittler hazai recepciójában nemcsak interpretációkra, hanem jóval több magyar nyelven elérhetővé tett szövegre van szükség, mert csak így léphető át az a határ, amelyen túl Kittler nagyszabású életművének szélesebb körű ismerete okán honosítottságáról beszélhetünk. Ez természetesen azt is magában foglalja, hogy egy bizonyos olvasottsági/komplexitási határ átlépése nélkül csupán a sötétben tapogatózunk. Az előbbi Kittler kapcsán különösen érvényes, hiszen azok, akik a lábjegyzetolvasás szenvedélyének hódolnak, tudhatják, hogy Magyarországon a német szerző hivatkozott műveinek száma a hivatkozások mennyiségének arányában rendkívül csekély. A kapcsolat a Prae Kittler-számával már csak azért is jelentős, mert — túl azon, hogy a Partitúrában publikáló magyar szerzők közül mindenki fordított szöveget a Praebe — L. Varga Péter, de főként a kiadvány készültének koordinálásában hatalmas energiákat mozgósító Kelemen Pál személye révén a két szám koncepciója szinkronba kerülhetett.

A Partitúra Kittler-blokkjában Eva Horn, Kelemen Pál, Martina Süess és Mezei Gábor szövegei erősen (és szinte kizárólagosan) kötődnek a Lejegyzőrendszerekhez — vagyis az irodalomtudomány szempontjából (ma már látszólag) jóval konvencionálisabbnak, otthonosabbnak tekinthető terepen mozognak —, míg Arndt Niebisch, Tóth-Czifra Júlia, Sebastian Vehlken, Smid Róbert és Vásári Melinda írásai inkább az életmű egy-egy tematikusan azonosítható szálát igyekeznek felfejteni, újabb megközelítési lehetőségeket diskurzusba léptetve. Ez a kétosztatúság arra mutathat rá, hogy a kittleri médiatudomány kibontakozásának részeként érthető habilitációs munkában foglalt eljárásmód praktikus applikálása a mai napig sürgető feladatként tornyosul az irodalomtudomány fölé. Másfelől pedig arra is, hogy ez a feladat bizonyos értelemben már régen meghaladottnak bizonyult, és ezért a „Kittler utáni” [nach Kittler] diskurzusnak — amennyiben bárminemű megújulásra törekszik — nem szabad csupán az 1985-ben megjelent Lejegyzőrendszerek körüli bejáratott útvonalon keringeni, hanem számításba kell vennie azokat az életművön belüli elmozdulásokat is, amelyek Kittler 2011-ben bekövetkező haláláig azért szép számmal akadtak.[22]

Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a habilitációs munka egy-egy újszerű megközelítése ne kecsegtetne fontos tanulságokkal, mégpedig különösen azért, mert Kittler ezen diskurzusalapító műve a mai napig nem érhető el magyar nyelven. Eva Horn kérdése arra irányul, hogy miként ragadható meg Kittler a Lejegyzőrendszerekben alkalmazott sajátos olvasásmódja, vagyis miben is áll, honnan ered az a meggyőzőerő, amely a művet megkerülhetetlenné tette. „Hogyan olvas irodalmat Kittler?”[23] Horn ezt a kérdést öt pontba szedve tárgyalja, Kittler a habilitációs eljárás viszontagságai során kényszerből a Lejegyzőrendszerekhez írott — életében publikálatlan — bevezetője mentén. (A szöveg magyarul megjelent a Prae Kittler-számában.)[24] Habár a szerző megjegyzi — Kelemen Pál véleményével egybehangzóan[25] —, hogy Kittlernek ez a szövege nemcsak „programadó”, de „kristálytiszta” is,[26] az öt pontba szedett esszé mégis képes annál még didaktikusabban ismertetni a Lejegyzőrendszerek olvasatait meghatározó főbb premisszákat („Az irodalom mint hírközlés”, „Fakticitás”, „A kánon bővítése”, „Mit tesz az irodalom?”, „Falszifikálhatóság”). Horn szövegének nagy érdeme, hogy mivel a korai Kittlernél minden továbbit meghatározó fontosságú belátásokat tárgyal (méghozzá nagyon határozottan), megbízható hivatkozási alapként elejét veheti az ezek kapcsán jelentkező félreértések nem éppen produktív megjelenésének.

Ezután olvasható Kelemen Pál tanulmánya, amely — ahogy erre már a sokat sejtető Mi volt előtte? címből következtetni lehet — szintén egy Lejegyzőrendszerekkel kapcsolatos, ám az előbbinél jóval nehezebben felfejthető problémát artikulál. Nevezetesen azt az „irritációt”,[27] amelyet az válthat ki a könyv olvasójából, hogy ameddig az 1900-as lejegyzőrendszer írásjelenete, majd a rendszer uralkodóvá válása az 1800-as rendszer leépülésével és felbomlásával kerül összefüggésbe, addig az ez utóbbit megelőző lejegyzőrendszerekkel kapcsolatban nem tűnik egyértelműnek vagy jól körvonalazottnak az a történeti-mediális diszpozíció, melynek helyébe Faust Tette íródik.[28] Kelemen tanulmánya tehát az 1800-as évek előtti lejegyzőrendszerek — filológiatörténeti tétekkel is bíró[29] — vázlatos rekonstrukciójára vállalkozik a Lejegyzőrendszerek utalásai és elejtett megjegyzései alapján. Az izgalmas és kockázatvállaló szöveg amellett, hogy a Kittler-blokk legkiválóbb (és leginkább informatív) leírását adja az 1800-as írásjelenet konstitúciójának és hozadékainak, végkövetkeztetésében a jelen egyetemi filológiai gyakorlataival szemben megfogalmazott javaslatokként jeleníti meg újra korábbi megállapításait.[30] Ennek újszerűsége abban áll, hogy mivel Kelemen konklúziója szerint „a filológia az 1900-as lejegyzőrendszer után nem lehet más, mint médiafilológia”,[31] az ekként értett filológiában felsejlik az, amiként a hiányzó 1800 előtti rendszerek mellé helyezhetővé válik a Kittler által elbeszéletlen 2000-es lejegyzőrendszerek működésének alapmodellje.

Martina Süess az előzőeknél jóval ingadozóbb színvonalú írása kezdetben az 1800-as írásjelenet hermeneutikakritikai aspektusaira koncentrál. A hermeneutikai szövegfeldolgozási eljárások ellenében így azonosított „médiatörténeti irodalomtudomány”[32] szerinte a kommentárok elemzésének fontosságára világíthat rá. A könnyedén egy kalap alá vett hermeneutikai, strukturalista és dekonstrukciós ihletésű szövegelemzésekkel szemben[33] ugyanis Süess meglátása alapján a kommentár kultúrtechnikájának történeti vizsgálata képes lehet feltárni az irodalomértést és a kultúrát valójában programozó folyamatokat.[34] A szövegnek nem csak a hermeneutika és a dekonstrukció kapcsán tetten érhető tájékozatlanság róható fel. Túl ezen nyilvánvalónak tűnik, hogy Süess a kommentárok elemzését éppen arra a helyre szánja, ahonnét az előbbieket Kittlerre hivatkozva eltávolította (más kérdés persze, hogy kifinomultabb formáikban azok sohasem foglalták el ezt a pozíciót). A probléma az, hogy ennek bejelentéséhez egyáltalán nem biztos, hogy szükség van Kittlerre, hiszen az (angolszász) újfilológiai útkeresés egyik legfontosabb irányzatának éppen a kommentárelemzés bizonyult. (A magyar olvasó erről a Metafilológia 1. kommentárnak szentelt önálló blokkjából is tájékozódhat.)[35] Ennek következtében Süess írásának két része — vagyis az 1800-as írásjelenet hermeneutikakritikájának bemutatása és a kommentárelemzés potenciális nyereségeinek felmutatása — közötti kapcsolat meglehetősen szervetlennek hat. A szöveg leginkább olyan benyomást kelt, mintha a Lejegyzőrendszerek csupán ürügyet szolgáltatott volna az újfilológiai meglátások médiaelméleti vonatkozásainak kiemelésére, ami azért sem tekinthető különösen eredeti gesztusnak, mert az újfilológiának lendületet és programot adó szövegeiben már Jerome J. McGann is hasonlókból indult ki.

A szorosan Kittler habilitációs könyvéhez kötődő írások sorában Mezei Gáboré olvasható utoljára. Mezei a fordításelmélet felől közelít a Lejegyzőrendszerek 1800-as jelenetéhez, úgymond „Kittlerrel […] Kittlerrel szemben”.[36] Tézise szerint „a szóban forgó szöveghelyen nem János Evangéliumának, hanem Mózes I. könyvének a fordítása zajlik”.[37] Eszerint a Faustban és a Teremtés könyvében egyaránt megjelenő ismétléses szerkezet köti össze a két művet, amely ritmusként, méghozzá ez utóbbiból az előbbibe fordított ritmusként értelmezhető. Vagyis Mezei állítását kibontva: Kittler téved abban, hogy Faust jelentést fordít, hiszen szövegét ismétlésalakzatok, így végső soron nem a szemantikait előnyben részesítő motivációk, hanem az írás materialitásához köthető gyakorlatok szervezik.[38] Habár a meglátás érdekes, az írásban kifejtetteket szemügyre véve nem látom (szövegelemzéssel) kellőképpen alátámasztottnak; így a konklúzió — minden innovativitása ellenére — számomra nem igazán meggyőző.

Arndt Niebisch a Kittler médiaelmélete és technikusi vénája közötti feszültségre mutat rá, vagyis arra, hogy amíg a német teoretikus a médiumokat számtalanszor minden érzékelést és tudást megelőző apparátusként írta le, addig a bölcsészek elé tárt — a technika manipulációjára irányuló — gyakorlati felhívása úgy jeleníti meg a technikai foglalatoskodást, mintha az kivezethetne a médiumok által létesített diszkurzív mezőből.[39] A kérdés komolyságát jól jelzik annak ontológiai hozadékai: Niebisch tulajdonképpen Kittlernek a szabad akarathoz és az emberi kreativitáshoz fűződő — ambivalensnek tűnő — viszonyára kérdez rá. Így kerül előtérbe a haditechnikának a katonai szférából a civilbe (és ezáltal a szórakoztatóiparba) tartó mozgása, továbbá ennek kapcsán — mint a haditechnikát nem rendeltetésszerűen használt egyén — a hacker fogalma. A hackerek ebben az összefüggésben „nem azért hatolnak be számítógépes rendszerekbe, hogy feltörjék vagy megsemmisítsék, hanem hogy megismerjék őket”.[40] A hackelés metaforájának episztemológiai funkciója Niebisch szerint a kultúratudományra alkalmazva azt jelenti, hogy „a tudósnak nem hermeneutikai módon kell megértenie a kultúrát, hanem a kulturális műalkotások meghackelésére kell törekednie abból a célból, hogy feltárja működésüket”[41] — ennek pedig Kittler tevékenysége lehet a tudományos modellje.

Tóth-Czifra Júlia Kittler filológiájának és a filológia aktuális kérdéseinek kapcsolódási pontjait veszi szemügyre egy 2007-es Kittler-előadás felütéséről írott lebilincselő esettanulmány formájában. A heidelbergi kastély a felütésben — akárcsak Gumbrecht A filológia hatalma című művének esetében, amelynek kastélyával Tóth-Czifra összefüggésbe hozza a kittlerit — központi szerepet tölt be figurálisan — „egyszeri, megismételhetetlen és visszafordíthatatlan jelen(levő) anyagiságával és ezzel egyidejűleg átörökítés-eseményeinek rekurzióival” — a filológiai tárgy helyét elfoglalva.[42] A filológiai vizsgálódás leírásának különbözősége a két faggatott szerző által működtetett eltérő tropológiai rendszerekben érhető tetten. „Míg Gumbrecht szövegében a kastély fölött tovatűnő felhők, addig Kittlernél a híd strukturálja a metaforát.”[43] Ahogy Tóth-Czifra  rámutat, Gumbrecht — nem meglepő módon a filológiai jelenlétre irányuló — kérdésfeltevése felől Kittler pozíciója is élesebben körvonalazható. A híd metaforájának elemzéséből kiderül, hogy a Kittler számára legégetőbb filológiai kérdés („hogyan történhet egyáltalán filológia?”)[44] a szövegek előállításáról való technikai tudás nélkül valójában megválaszolhatatlan. Ez a filológia elavult gyakorlatait pellengérre állító kittleri kritika — amennyiben a filológusok nem mutatnak nagyobb hajlandóságot az anyagi, vagy jobban mondva: technikai alapok megismerésére — azt is kimondja, hogy a filológusok a számítógépek korában képtelenné váltak magára a filológiára.[45] Tóth-Czifra  Kittler filológiáját illetően tehát hasonló következtetésekre jut, mint amilyenekre Kelemen Pál is jutott, azonban írásának zárlata — az ismételt retorikai kérdezésben — mégis inkább a nyitva hagyott kérdések továbbgondolására való felhívás irányába mozdul el. Az általa feltett kérdések — amellett, hogy az írás összetettsége okán maga is megérne egy alaposabb retorikai elemzést — ugyanannyira elgondolkodtatók Kittler filológiája, mint amennyire húsba vágók a filológia gyakorlatai kapcsán: „Visszatérve Kittlerhez, a szavak és az előadás bódulatának hamis, de szép egyszerűségében: a filológia technikája vagy inkább a technika filológiája az, amit sürget?”[46]

A Kittler utáninak nevezett perspektívát is kritikailag kezelve szólal meg Sebastian Vehlken írása, amely Kittler munkásságának meghaladására szólít fel. Vehlken szerint ugyanis az „After Kittler”-típusú workshopok és publikációk személyközpontúsága olyan intézményes stabilitás veszélyét hordozza, amely felszámolja a médiatudomány „kalózszerű” létét mindamellett, hogy az after Kittler-diskurzus „techno-hermeneutikai téboly[a]” túlzottan is előtérbe állítja az anyagiságokat — „amitől alighanem a király is forog a sírjában […] ugyancsak magas fordulatszámon”[47] — és nemigen vesz tudomást arról, hogy több műhely már rég Kittlert meghaladni vágyó programmal működik.[48] Vehlken felhívja a figyelmet arra a szimptomatikus jelenségre, hogy a Kittler munkássága nyomán létrejött tudományterületek képviselői rendre kitérnek a hálózati jelen vizsgálata elől, eközben pedig felvillantja a médiaelméletek kortárs irányzatainak sokféleségét.[49] Mivel a szerző kutatási területét tekintve médiakultúrával és számítógép-szimulációkkal foglalkozik, nála nem a médiatudomány irodalomtudományos applikációja, hanem a médiaelméletek aktualizációja képezi az írás tárgyát. A széles látószögű szöveg a Kittler utáni diskurzus lehetőségeit és irányait számba véve jó kezdőpontul szolgálhat a médiatudomány kortárs irányzatainak megismeréséhez.

Smid Róbert írása vállalásait tekintve kitüntetetten fontos helyet foglal el a Partitúrában helyet kapó szövegek között, hiszen Kittler bravúrosan működtetett elemzési módszerét, az irodalmi szövegek tömkelegét is mozgósító mediális diskurzusanalízist veszi górcső alá, méghozzá a történetiség problémája felől. „Kérdésem a következő: lehetséges-e valamifajta médiatörténetet rekonstruálni a kittleri életműben úgy, hogy az illeszkedjék az általa kidolgozott mediális váltások dinamikájához?”[50] Ez azért is jelentős kérdés, mert — ahogy erre Smid is utal — Kittler egyetemi előadásainak (pl. Optikai médiumok) genealógiai minták létrehozásában érdekelt szövegezése feszültségben áll a korai médiatörténeti munkák (pl. a Lejegyzőrendszerek vagy a Gramofon, film, írógép) eljárásmódjának alinearitásával.[51] A kittleri mediális diskurzusanalízisben rendkívüli szerepet játszó asszociatív, sokszor a lehető legtávolabbi dolgokat egymáshoz közelítő összekapcsolások az egész életművön keresztülhúzódva bontják fel a lineáris szerveződésű genealógiai modelleket, méghozzá a gépek belső idejének — „hurkok, csúszások és rövidzárlatok” előállította — szimultán mintáit a történetiség elgondolására is kiterjesztve.[52] Példaként Smid Wagner Trisztán és Izoldájának kittleri elemzését mutatja be, amelyben Izolda mint szirén magában foglalja az ábécét és a zenei jelölést összekötő rekurzív hurkot, amely a „zenét és a textuális trópusokat (anagramma, paranomázia)”[53] azok összekötésével szintén meghatározza. A szerző rendkívüli felkészültségéről és széles körű médiatudományos ismereteiről tanúbizonyságot tevő szöveg mindazonáltal hiányt hagy maga mögött azáltal, hogy lendülete érvvezetését a Kittler-blokkban talán a leginkább messze sodorta a szerkesztők által feljegyzett didaktikus hangvétel kívánalmától, és ezért a mediális diskurzusanalízis konkrét gyakorlatával kapcsolatban jóval kevésbé informatív, mint amekkora szaktudományos jelentőséggel leírása bír.

A Partitúra Kittler-blokkjának utolsó szövegeként Vásári Melinda írása olvasható. A hazánkban felemás, de nagy karriert befutott Jel és zaj távolsága című Kittler-szövegből kiindulva Vásári a zajjelenségek és a jelentés megkülönböztetését az anyagiságok és a hermeneutikai érdekszféra szembenállásának felelteti meg.[54] Az információ és a zaj bizonyos esetekben viszont nem különíthető el élesen egymástól, ezt a szerző Kittler tanulmánya után a Rajna kincsének előjátékával szemlélteti.[55] A saját példaként behozott Bach-motívum szintén hasonlókra mutathat rá, amennyiben a jelölők aláírásként olvasása bizonyos értelemben felfüggeszti a zenei befogadást.[56] Az, ami az írásban az irodalomhoz elvezet végül, vagyis a zenei hangnemek szimbolikus jelentése (így a szimbolikus jelölés általában) és a hangulat, a hangoltság kategóriáinak — akár feszültségüket kiemelő — egymás mellé helyezése számos problémát hordoz magában. Itt csupán utalni lehet arra, hogy Wellbery a hangulat fogalomtörténetében megfigyelhető egyidejű váltásként tünteti fel a hangulat esztétikai szókincsből való kikopását és a zenei figuráció eltűnését.[57] Ez kérdésessé teheti a hangulat irodalmi formáit a zene felől megközelítő eljárás hatékonyságát. Problémásnak látszik, hogy a szerző az irodalmi szöveg és a hangoltság összefüggéseinek tárgyalása során többek között Kulcsár Szabó Ernő idézett tanulmányának (Hogyan történik a hangulat? A hangoltság materialitásának irodalmi fenomenológiájához) a gumbrechti hangulatfogalommal gyakorlatilag összeegyeztethetetlen mivoltára nem figyel fel. Elmondható továbbá, hogy bármilyen felszabadítónak tűnjön is Gumbrecht programja, nem árthat nem megfeledkezni arról — a zsenialitás és komolyanvehetetlenség között ingázó Gumbrecht szövegeivel kapcsolatban a fokozott figyelem (de lehetőleg gyanakvás) egyébként is mindig feladat —, hogy a hangulatok olvasása nála alapvetően történeti érdekeltségű eljárásmódként jelenik meg. Ugyanis az, „hogy nyomon követjük egy hangulat történeti felbukkanását és textuális artikulációjának struktúráját”,[58] korántsem jelent egyet a hangulat konstitúciójának — amely vélhetőleg valóban megfoghatatlan — feltárásával, még ha Vásári ez utóbbit határozza is meg lehetséges további irányként írása zárlatában.[59] Kittlerhez visszacsatolva pedig elmondható, hogy a hangulat jelenléthez és közvetlenséghez kötődő tézisei — a német médiateoretikus gondolkodását alapul véve — sohasem lépték át a médium puszta hatásainak regisztrálását, éppen ezért azok az ő perspektívájából „a szöveg mint médium működéséről”[60] valójában semmit sem képesek elmondani.

Könyvet egy folyóirat áráért (Prae)
A Prae 2014/3-as számának megjelenése több szempontból is különleges eseménynek bizonyult. Az, hogy a Friedrich Kittler munkássága köré épülő tematikus lapszám a maga 215 oldalával könyvterjedelmű gyűjteménnyé nőtt, nemcsak azt jelenti, hogy a válogatás a folyóiratnak mint médiumnak anyagi terhelhetőségét tette próbára — ezt tapasztalhatják mindazok, akik példánya (az enyémhez hasonlóan) a sűrű forgatástól már széthullásnak indult —, de a lapszámnak arról az igényéről is tanúskodik, hogy az a német médiateoretikus életművéről keresztmetszetet adjon. És még a borítója is szép. A Praenek nem ez az első — és vélhetőleg nem is az utolsó — ilyen típusú vállalkozása: még emlékezhetünk, hogy a legutóbb Hans Ulrich Gumbrecht műveiből és az életmű értelmezéseiből közölt hasonló válogatást (Prae 2013/2 és 2013/3). A két válogatás közötti kapocs, hogy a második Gumbrecht-lapszámban olvasható Gumbrecht egy Kittlerről írt szövege,[61] amellyel a 2011-ben elhunyt szerző műveinek izgalmas gyűjteményéhez[62] csatlakozik. A Prae Kittler-keresztmetszete hasonló súlypontok köré szerveződik, mint amilyenekkel a Partitúra Kittlert értelmező blokkjában találkozhattunk, így a honi recepcióban — a kezdetektől — meghatározó Lejegyzőrendszerek 1800/1900 című művet értelmező, az írás és az olvasás fogalmainak felülvizsgálatát sürgető, valamint az egyetemek mindennapi gyakorlatainak és a kultúra történetének újraértelmezésére felhívó szövegeket egyaránt olvashatunk benne.[63]

A lapszámban helyet kapó Kittler-szövegek az Irodalomtechnika. Friedrich Kittler írásai elé című jól eltalált szerkesztői előszó szerint nem adhatnak választ az olyan kérdésekre, mint hogy „mi a médium?” vagy „mi a médiatudomány?”.[64] Az előszó Kittler műveinek azon sajátosságát állítja előtérbe, hogy azok az előbbi kérdések megválaszolásához elengedhetetlen, az általánosságok kijelentéséhez szükséges horizontot nem teszik hozzáférhetővé, sőt annak előállítását tagadják meg tulajdonképpen azon gesztusukkal, hogy a vizsgált tárgyat mindig csakis a véletlenszerű történeti-technikai együttállásának eseteként, így „esetlegességként” mutatják fel.[65] Ugyan kétségesnek tartom, hogy Kittler valóban tartózkodna egy effajta horizont megalkotásától — sőt argumentációs technikájának visszatérő eleme bizonyos, rendszerint polemikus és a hermeneutikát előszeretettel sújtó elhatárolások, alapvetések kinyilatkoztatása —, annyi mindenesetre elmondható, hogy rendkívül szimpatikus az az előszóban foglalt önreflexió, amely a lapszám önnön „esetlegességét” hangsúlyozza.[66] A Kittler-szám szelekciós elve és ezzel esetlegessége a médium fogalmának magyarországi recepciójával összevetve emelkedhet ki a kombinatorika látszólag nem szemantikai dimenziójából. A kittleri médiumfogalom meghonosítása a médium eltérő értelmezéseinek szintézisén állt, hiszen Kittler technomateriális médiumfogalma a kultúra nyelvként megérthető és így felfogott konstitúciójának viszonyában lett elgondolva. A 2014-es lapszámba válogatott szövegeket olvasva és egymás mellé helyezve erősen érezhető az ettől a médiumértelmezéstől való eltávolodás vágya. Már az előszó (számítás)technikai metaforakészlete is a korábbitól eltérő episztemológiai rend kirajzolódását indukálja, ráadásul benne kitüntetett a szövegekkel való foglalatoskodásnak az eminensen interpretatívtól eltérőként megragadott paradigmája: „Érdemesebbnek tűnik tehát inkább azt kérdezni, »mit tesz?« egy médium és »mit tesz?« a médiatudomány, azaz érdemesebbnek tűnik az általuk tanúsított, mindenkor konkrét alakot öltő cselekvőképességükben és az általuk megvalósított gyakorlatokban megragadni őket.”[67] A Prae Kittler-száma nemcsak elmozdulást jelent a kittleri médiatudománynak és médiumfogalomnak a 2000-es években egyre népszerűbbé vált felfogásához képest, de a szövegek benne megvalósult „esetleges” együttállása, úgy tűnik, szembe is helyezkedik azzal.

A lapszám szerkesztőinek legsikerültebb gesztusai közé tartozik, hogy a didaktikusnak vagy könnyen emészthetőnek éppen nem nevezhető Nincs szoftver típusú szövegek mellett bátran mertek nyúlni Andreas Rosenfeldernek Kittlerrel halála évében készített interjújához és Kittler olyan jól követhető írásaihoz is, mint amilyenek a Szerzőség és szerelem vagy éppen a Lejegyzőrendszerekhez kényszerűségből írott előszó. Az előszavak episztemológiai rangjának elismeréseképpen három is helyet kapott a válogatásban, amelyek közül ráadásul rendkívül izgalmas perspektívákat tartogathat az előbb említett, Lejegyzőrendszerekhez írott, hiszen az egészen 2012-ig kiadatlan maradt.[68] Az előszavaknak ez a megnövekedett szerepe összhangban áll a Partitúrában — mely tematikus blokk és a Prae Kittler-száma közti kapcsolatra már utaltam — megfogalmazott kívánalmakkal, amelyek szerint a kiadvány fontos célja Kittler műveinek alapvetéseit a szélesebb olvasóközönség számára is hozzáférhetővé tenni. A Lejegyzőrendszerekhez Kittler által írt előszó nemcsak a „lejegyzőrendszerek” és a „kultúrtechnika” kifejezést pozicionálja, de jól tagoltan magyarázza el, hogy a mű milyen intézményes és tudománytörténeti kontextusba ágyazódik — így a germanisztika, de tágabban az irodalomtudomány klasszikus módszereivel való szembehelyezkedése, annak miértjei és következményei is markáns körvonalakat nyernek —, valamint megnevezi azokat a belátásokat, amelyekre a Lejegyzőrendszerek metodológiája támaszkodik. Michel Foucault és Jacques Derrida egyszerre affirmatív és kritikai megidézése az általuk megkezdett programok folytatását jeleníti meg feladatként, azonban úgy, hogy „ez a könyv […] módszertanilag is megkockáztatja, hogy túllépjen a Foucault-féle diskurzuselemzésen és a Derrida-féle grammatológián.”[69] Mellettük Martin Heidegger kerül még hasonló pozícióba, habár ő egyértelműen elődként, a vállalkozás lehetőségének megelőlegzőjeként jelenik meg az előszóban.[70] Itt olvasható továbbá, talán legtömörebb formájában az a hírhedt implikáció és kifejtése, amellyel Kittler a költészetet híradástechnikaként nevezte meg,[71] és mely állítással — amely az egész Lejegyzőrendszerek irodalomszemléletét meghatározza — egy új diskurzus konstitúciójának alapjait artikulálta.

David E. Wellbery szintén a Lejegyzőrendszerekhez, ám annak angol nyelvű kiadásához írott előszavában Kittler művének elmélyült olvasata és ismertetése, pontos tudománytörténeti elhelyezése során annak az elődökhöz való viszonyát maga is tárgyalja. A Foucault és Derrida mellé helyezett Jacques Lacannal kiegészült hármas szerepének hangsúlyozása azért is fontos, mert ahogy Kittler, úgy Wellbery előszava is arra hívhatja fel a figyelmet, hogy a kittleri elmélet, akárcsak a film, „nem az égből pottyant közénk”.[72] A Praeben helyet kapott harmadik előszó (és bevezetés) a világszerte talán legsikeresebb (legalábbis ha a hivatkozások és fordítások számában mérhető ilyesmi) Kittler-műhöz, a Gramofon — film — írógép című könyvhöz tartozik, amely habár Kittler szemében inkább a Lejegyzőrendszerek — milyen hányaveti rock and roll-lazaságként jelenik is meg ez — gyerekeknek szóló változatának minősült,[73] valóban remek tájékozódási pont Kittler 1980-as évekbeli munkásságát illetően.

A lapszám további beválogatott Kittler-szövegei — a Szerzőség és szerelem kivételével, amely a Lejegyzőrendszerek előzményének tekinthető — elmozdulnak a 80-as évek ikonikus, irodalombarát korszakától, és az 1990-es évek elejének egy rövid, ám annál intenzívebb teoretikus időszakáról (Rockzene — visszaélés a hadfelszereléssel; Nincs szoftver; A szimbolikus világa — a gép világa) adnak áttekintést, hogy aztán a 2000-es években egyre heterogénebbé váló életműnek a kultúratudomány területén mozgó szövegei, az Egyetemek. Nedves, merev, puha és még merevebb című, Kittler előbbi írásaihoz képest meglepően derűs végkicsengésű szövege,[74] majd A kultúratudomány kultúrtörténete című könyvnek egy Heideggerrel foglalkozó fejezete kerüljenek az előtérbe. A médium Kittler által ekkor már az 1990-es évektől radikálisan technomateriálisként elgondolt koncepciója jelezheti annak határát, ameddig a magyar recepciót a 2000-es években meghatározó médiumfogalom — mivel annak alapja elsősorban Kittler 1980-as évekbeli munkássága — bizonyos megszorításokkal érvényesnek tekinthető a kittleri mediális diskurzusanalízis szempontjai szerint is, aminek következtében az ezen újabb szövegek jelentette esetleges, például az irodalomtudomány viszonylatában értett pozicionálási, megértési és értelmezési nehézségek egyértelműen arra irányíthatják a figyelmet, hogy a német médiateoretikus életművén belüli elmozdulások szétfeszítik a médium honosított fogalma adta kereteket. Olyannyira, hogy az írás számítástechnikai jelenével való médiumontológiai számvetés eredményeként Kittler az alábbi (inkább) kinyilatkoztatást (mintsem kijelentést) teszi a Nincs szoftverben: „Az írott szövegek tömege — beleértve azt az előadást is, amelyet éppen felolvasok Önöknek — már nem érzékelhető időben és térben létezik, hanem a számítógép memóriájának tranzisztorházaiban. És amióta e cellák térbeli kiterjedése, az elmúlt három évtized [a szöveg első megjelenése 1992-es — B. G.] szilíciumvölgyi hőstetteinek köszönhetően kevesebb mint egy mikrométerre zsugorodott, írásjelenetünk akár már a betűk önhasonlóságának [self-similarity] mintegy hat tizedes nagyságrendje által definiálható. […] Az írás utolsó történeti aktusa vélhetőleg az a pillanat volt, amikor a kora 1970-es években az Intel mérnökei kiterítettek néhány tucat négyzetméter milliméterpapírt (a későbbi 8086-os esetében 64 négyzetmétert), hogy megtervezzék az első integrált mikroprocesszor hardverarchitektúráját.”[75]

A lapszámban Gépi tanulás címmel közölt nekrológok, Geoffrey Winthrop-Young nem különösebben érdekfeszítő vagy informatív és Eva Horn kiváló, a kittleri életműbe való rövid bevezetésre messzemenően alkalmas írásai után Niels Werber tárgyalja Kittler és az irodalom kapcsolatát, különös tekintettel arra, hogy az irodalom miként értelmezhető a kittleri médiarendszerek részeként. Werber arra a nagyon is komoly implikációkkal bíró következtetésre jut, hogy az irodalom teljesítménye tulajdonképpen Kittler vakfoltja, hiszen „ami nem érthető kapcsolások, operátorok és médium megfigyeléseként, elkerüli Kittler figyelmét.”[76] A Kittler-kommentárok közül kiemelkedik Sybille Krämer tanulmánya (Friedrich Kittler — az időtengely-manipuláció kultúrtechnikái). A szerző írásmódjára oly jellemző — kristálytiszta gondolatmeneteiből fakadó — eleganciájával Kittler életművét annak teoretikus alapjaitól indulva tárgyalja, számos egyértelműen adódó és gyakran feltett kérdéssel szembesítve Kittler mára már kanonikusnak számító téziseit, méghozzá úgy, hogy megválaszolásukkal sem marad adós, mindezzel pedig a lapszám legösszetettebb és legeredetibb Kittler-értelmezését nyújtja. A Kittler-szám zárlatának helyét Nemes Z. Márió „We have never been hard enough”. A poszt-Kittler állapot című szemléje foglalja el.

Nach Kittler, after literature (Tiszatáj)
A Tiszatáj 2015/4-es száma A médium szót kér — a hardver mikroeseményeiről címmel közölt médiumarcheológiai blokkot, amely Smid Róbert, Wolfgang Ernst, Garnet Hertz és Jussi Parikka, Siegfried Zielinski valamint Claus Pias írásait foglalja magába. A tanulmányok egy része a nyomtatott lapszámban, másik része pedig ahhoz képest néhány héttel elcsúsztatva, online jelent meg.[77] Smid Róbert szerkesztői bevezetőjével együtt így hét ehhez a lapszámhoz köthető szövegről beszélhetünk, amelyek mind hazánkban javarészt recepció nélkül álló diskurzusokhoz szólnak hozzá. Szó esik a médiumok feltámasztásáról, művészeti felhasználásának lehetőségeiről (Hertz és Parikka), a számítógép-szimulációról és a hekkelés metaforájáról (Pias), továbbá az idő egy olyan felfogásáról, amely a processzor órajelét teszi meg minden, a korunkban még lehetséges esemény alapjául (Ernst). A szerteágazó témák — és a szerzők által képviselt, valójában a médiumarcheológiai kérdezésen belül is heterogénnek, sőt egymással vetélkedőnek tekinthető diskurzusok — széttartó mivoltából táplálkozó megértési nehézségeket Smid Róbert bevezetője ellensúlyozza sikerrel. Egy ilyesfajta kontextusteremtésre elengedhetetlen szüksége van a közölt szövegeknek, hiszen magyar nyelven — Kittler emlegetett, sajátos módon magyarra máig lefordítatlan diskurzusalapító művéhez hasonlóan — a mai napig nem érhető el az újabb médiumontológiákat is érdemben tárgyaló, a médiatudomány történetéről szóló monográfia, és ezért Smid bevezetője nélkül aligha lehetne világos a blokkban közölt írások tudománytörténeti helye, a blokk iránt érdeklődők szélesebb rétegei (például egyetemi hallgatók) számára. Szerkesztői előszavában Smid kitér a médiumarcheológia fogalmának születésére és jelentésére — ezzel egyúttal már Zielinski munkásságát mutatva be —, pozicionálja az ernsti vállalkozást, és Claus Pias számítógépes szimulációinak episztemológiai rangját is értelmezi, valamint az előbbi elméleti pozíciók együttesének viszonyában helyezi el Parikka munkásságát. A Tiszatáj médiumarcheológiai blokkja remek keresztmetszetét adja a kortárs médiatudomány kérdezési irányainak.

Látni kell azonban azt is, hogy a kortárs médiatudomány talán legnagyobb hatású képviselőjének nevezhető Wolfgang Ernst tézisei alapján elgondolt, szigorú értelemben vett médiumarcheológiai kérdezés legfontosabb kritériuma, hogy a kérdés a médium inherens kapcsolataira irányuljon — így tulajdonképpen a médium médiumhoz intézett kérdéseire —, a médiumarcheológiai eljárásé pedig, hogy a médiumokon végzett munka azoknak a kulturális közvetítést kikezdő technikai valóságát oly módon tárja fel, hogy a feltárulás eseményében a médium teljesítménye nyilvánulhasson meg, ugyanakkor ne az emberrel, hanem egy másik médiummal való interakció tegye egyáltalán lehetővé és (még ha pillanatnyilag is csupán) rögzíthetővé azt, és ezáltal nyilvánuljon meg, hogy a technikai konfiguráció milyen érintkezési területet — és ezáltal funkcionális viszonyt feltételez vagy — jelöl ki az archívummal. A médium eseményeire ilyen értelemben az archívum felől nyílik rálátás, és a médiumarcheológiai kérdés ennyiben teljes mértékben ahumánnak tekinthető.[78] Kittler művei efelől az elgondolás felől ezért a bennük megjelenő általános kultúrtörténeti érdeklődés, továbbá a bennük alkalmazott leírási módszerek miatt az esetek döntő többségében nem minősülhetnek médiumarcheológiaiaknak.[79] Ez az oka továbbá annak is, hogy kétségek merülhetnek fel azt illetően, mennyire kompatibilisek a Tiszatáj tanulmányai az irodalomtudomány (még ha a kultúratudomány felé is tolódó) kérdéseivel — hiszen az irodalomtudomány számára a médium fogalmának pozicionálásakor éppen Kittler médiumontológiája és -története szolgáltatta az inspirációt —, mi vezethető be az általuk jelzett problémák, szempontok és gyakorlatok közül az irodalommal való foglalkozás mindennapjaiba.

A Kittler utáni médiatudomány médiumarcheológiai irányzatai számára a nyelvi közvetítés felől feltehető kérdések mellékesnek számítanak. Nyilvánvalóan feltehetők ennek ellenére az irodalomtudomány saját kérdései azon problémák vonatkozásában, amelyek a médiumarcheológia kitüntetett vizsgálati területeként mutatkoznak meg. Így például Ernst archívummal foglalkozó írásai alapvető jelentőségűek az irodalomtudomány számára is.[80] Azonban fontos megjegyezni, hogy a szerző médiumarcheológiai fordulata óta egyre radikálisabban a technikai valóságára koncentráló szövegei mind metodológiájuk, mind megállapításaik tekintetében súlyos akadályokat gördítenek irodalomtudományos felhasználásuk elé, mivel egy ilyesfajta alkalmazás vélhetőleg eleve elhibázza az ernsti elmélet intencióját, mégpedig azzal, hogy az archívum egy az általa implikálttól lényegében elkülönböző modelljét hívja életre. Méghozzá azon egyszerű oknál fogva történik ez meg, hogy az irodalomtudóst per definitionem nem a médium archéja érdekli. Nem véletlenül bír saját intézményes apparátussal Németországban a médiatudomány ahelyett, hogy az irodalomtudomány egy alrendszereként viselkedne. Az, hogy egy irodalmi lapban jelent meg a kortárs médiumarcheológiai irányzatok keresztmetszete, amilyen egyértelműen következik a korábban felvázolt hazai recepciótörténet sajátosságaiból, ugyanannyira megtévesztő is lehet. A Tiszatáj médiumarcheológiai blokkjában szereplő szövegek belátásainak irodalomtudományos applikációja habár lehetséges, nem árthat mérlegelni, hogy az irodalomtudomány diskurzusába való beléptetésükhöz miről mond le a kérdező az egyik, és miről a másik diskurzus szingularitásából.

Tézisek az újabb német médiatudomány magyarországi recepciójához
1.
Friedrich Kittler munkásságának a recepció kezdeteként azonosítható 2003-as hazai feltűnése óta a médium fogalma legalább oly mértékben bizonyult meghatározónak a magyar irodalomtudomány önújraértésében, mint amennyire az 1990-es évek hermeneutikai fordulata tűnt akként fel. A magyar recepció hatékonyan illesztette a Kittler mediális diskurzusanalíziséből származó belátásokat egy olyan nyelvelméleti horizontba, amely lehetővé tette, hogy a ki ttleri elmélet implikációi ne számolják fel a médium fogalma felől újraértett irodalomtudomány gyakorlatait.
2.Mind a Partitúra Kittler-értelmezései, mind a Prae lapszámának szövegei arról referálnak, hogy a hazai irodalomtudomány kultúratudományok felé tájékozódása nyomán igény mutatkozott Kittler életművének a korábbihoz képest más szempontokat előtérbe helyező értelmezésére, így az 1980-as évek irodalombarát teoretikus alapállásától egyre inkább eltávolodó német szerző olyan írásaival való számvetésre is, amelyek — más diszciplínák mellett — az irodalomtudomány és a kultúra antropocentrikus felfogásának radikális és átfogó kritikáját adják.
3. A lapszámok a kérdezési irányaiban és szelekciós, illetve kombinatorikus elvében implicit módon megjelenő kritikai potenciált kibontva megállapítható, hogy a korábbi recepció kritikájaként is jelentkező belátásokat egyfelől applikálhatóságuk (pl. a filológia gyakorlatainak terén), másfelől utóéletük (mi ma a médiatudomány, és annak milyen viszonya van a mester állításaihoz?) felől tűntek megragadhatónak. Magától értetődő módon az előbbiek az irodalomtudománynak a médiatudományhoz fűződő viszonyát is újragondolandóként jelenítik meg. A technomateriális médiumfogalom és a nyelv médiumként értett elgondolása között kikezdhetetlen feszültség van.
4.Mivel az újabb médiumarcheológiai elméletek programjának szerves része egyfajta leszámolás azokkal a meghaladottnak ítélt diszkurzív rendekkel, amelyek jellemzően a humántudományokhoz köthetők, és azok konstituens alakzataiként nevezhetők meg — fontos felfigyelni rá, hogy ebből a perspektívából ilyennek minősül Kittler műveinek többsége is —, a szigorú értelemben vett médiumarcheológiai elméletek irodalomtudományos applikációja jobb esetben komoly dilemmák elé kell, hogy állítsa az értekezőt. (Rosszabb esetben a dilemma felismerése persze elmarad.) A helyzet paradoxitását itt az adja, hogy az értekező vagy valamilyen önkényes szempontrendszert érvényesítve applikálja az elmélet bizonyos módszertani megfontolásait és/vagy előfeltevéseit, és ezzel lemond a médiumarcheológiai eljárásmódról mint médiumarcheológiai eljárásmódról, így annak tulajdonképpeni és sajátlagos teljesítményéről, vagy integritását sértetlenül hagyva mozgósítja az elméletet valamely irodalmi probléma tárgyalása végett, és ezzel a kérdésfeltevést a válasz által számolja fel, hiszen egy alapvetően nyelvi jelenségből (szöveg) kiinduló és azt középpontba állító kérdés nem lehet médiumarcheológiai, így az eredeti kérdést — annak minden sajátlagosan az irodalomtudományhoz köthető teljesítményével együtt — fel kell váltani egy a médium inherens kapcsolataira irányuló kérdéssel. Az előbbi esetben a médiumarcheológusnak kell irodalomtudóssá, utóbbiban pedig az irodalomtudósnak médiumarcheológussá válnia.
5.A médiatudomány elmúlt három évtizedében megszületett, a kultúra szövetének nem diszkurzív alkotóelemeit feltáró belátások nélkülözhetetlenek az irodalomtudomány számára. Az elkövetkezendő időszak egyik legfontosabb irodalomelméleti kérdése mégis az lesz, hogy hol és milyen típusú, milyen rugalmassági fokkal bíró határok meghúzása szükséges ahhoz, hogy a kultúra funkcióteljességének konstitúciójában — habár erről az értelmezés pályáit elhagyó teoretikusok hajlamosak elfeledkezni — szintén kulcsszerepet játszó diszkurzív teljesítmény, vagyis mindaz, amit az archívum rögzíteni képtelen, ne oldódjon zajként fel a technikai valóságában.

Rövidített változata megjelent a Műút 2016056-os számában

____________________

[1]     Kulcsár Szabó Ernő – Szirák Péter: Előszó = Történelem, kultúra, medialitás, szerk.: K. Sz. E. – Sz. P., Balassi, Budapest, 2003, 9.

[2]     Uo., 8.

[3]     Friedrich Kittler: Optikai médiumok, ford.: Kelemen Pál, Magyar Műhely – Ráció, 2005, 25.

[4]     Vö. Friedrich Kittler: Jel és zaj távolsága, ford.: Lőrincz Csongor = Intézményesség és kulturális közvetítés, szerk.: Bónus Tibor – Kelemen Pál – Molnár Gábor Tamás, Ráció, Budapest, 2005, 455.

[5]     Vö. Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata, ford.: Bonyhai Gábor, Osiris, Budapest, 2003, 426–427.

[6]     Vö. Laczházy Gyula: Történelem, kultúra, medialitás, Irodalomtörténet, 2004/4, 541.

[7]     Vö. Gadamer: I. m., 523.

[8]     Vö. Friedrich Kittler: Gramofon — film — írógép. Előszó, ford.: Tóth-Czifra Júlia, Prae, 2014/4, 75.

[9]     Takáts József: A Kulcsár Szabó-iskola és a „kulturális fordulat”. A Történelem, kultúra, medialitás című kötet kapcsán, Jelenkor, 2004/11, 1166–1167.

[10]   Horváth Györgyi: Utazó elméletek. Angolszász politikai elméletek kelet-európai kontextusban, Balassi, Budapest, 2014, 89–105.

[11]   Vö. Takáts: I. m., 1172–1173.

[12]   L. Varga Péter: A medialitás létmódja. A Történelem, kultúra, medialitás című kötet, Iskolakultúra, 2006/3, 138.

[13]   A tanulmányt a szerző azóta kibővített változatban közölte saját kötetben, amely szöveg a témában ezidáig megjelent magyar nyelvű írások közül színvonalát tekintve messze kimagaslik. Vö. Lőrincz Csongor: Medialitás és diskurzus. Friedrich A. Kittler: Aufschreibesysteme 1800/1900. Az 1900-as „lejegyzőrendszer” = L. Cs.: Az olvasás ismétlése. Materialitás és kultúrtechnikák az irodalmi szövegben, Kijárat, Budapest, 2010, 427–453.

[14]   Vö. L. Varga<>/span, I. m., 138.

[15]   Vö. Smid Róbert: Médiumok magánélete. Szerkesztői bevezetés a médiumarcheológiai blokkhoz, http://tiszatajonline.hu/?p=76393. (Utolsó hozzáférés: 2015. december 20.)

[16]   http://www.prae.hu/index.php?route=news%2Fnews&aid=25830. (Utolsó hozzáférés: 2015. december 21.)

[17]   Smid: I. m.

[18]   Kelemen Pál – Arndt NiebischL. Varga Péter: Friedrich Kittler — Kérdések, megfigyelések, lehetőségek, Partitúra, 2014/1, 3.

[19]   Uo., 3.

[20]   Uo., 4.

[21]   Uo., 3.

[22]   Ennek nagyvonalú — és mítoszképző egyszerűsítésektől sem mentes — áttekintéséért lásd: Hans Ulrich Gumbrecht: A médiatörténet mint az igazság megtörténése, ford.: Zsellér Anna, Prae, 2013/3, 49–71.

[23]   Eva Horn: Kittler olvas. Leckék az irodalomtudomány számára, ford.: Fenyves Miklós, Partitúra, 2014/1, 5.

[24]   Vö. Friedrich Kittler: Lejegyzőrendszerek 1800/1900. Előszó, ford.: Zsellér Anna, Prae, 2014/4, 19–34.

[25]   Vö. Kelemen Pál: Mi volt előtte? Kittler filológiája, Partitúra, 2014/1, 14.

[26]   Horn: I. m., 6.

[27]   Kelemen: I. m., 14.

[28]   Vö. Uo., 11.

[29]   Vö. Uo., 12.

[30]   Vö. Uo., 17.

[31]   Uo.

[32]   Martina Süess: Kommentár nélkül. A tudóstragédia: tandráma az irodalomtudomány számára, ford.: Fenyves Miklós, Partitúra, 2014/1, 24.

[33]   Vö. Uo.

[34]   Vö. Uo., 26.

[35]   Lásd: Metafilológia 1. Szöveg — variáns — kommentár, szerk.: Déri Balázs – Kelemen Pál – Krupp József – Tamás Ábel, Ráció, Budapest, 2011, 435–577.

[36]   Mezei Gábor: Faust fordításjelenete mint írásaktus, Partitúra, 2014/1, 29.

[37]   Uo., 30.

[38]   Vö. Uo., 31.

[39]   Vö. Arndt Niebisch: Visszaélés a hadi felszereléssel avagy tetten ért médiumok, ford.: Vásári Melinda, Partitúra, 2014/1, 20.

[40]   Uo., 21.

[41]   Uo.

[42]   Tóth-Czifra Júlia: A filológia kastélya, Partitúra, 2014/1, 34.

[43]   Uo.

[44]   Uo., 35.

[45]   Vö. Uo.

[46]   Uo., 36.

[47]   Sebastian Vehlken: Média(technika)történeti episztemológia, ford.: Fenyves Miklós, Partitúra, 2014/1, 37.

[48]   Vö. Uo., 37–38.

[49]   Vö. Uo., 38.

[50]   Smid Róbert: Mediális diskurzuselemzés — médiaarcheológia és médiahistoriográfia között, Partitúra, 2014/1, 43.

[51]   Vö. Uo.

[52]   Vö. Uo., 45.

[53]   Uo., 46.

[54]   VásáriAz információ és zaj közötti senkiföldjén, Partitúra, 2014/1, 51.>

[55]   Vö. Uo., 52.

[56]   Vö. Uo., 54.

[57]   Idézi Hans Ulrich Gumbrecht: Hangulatokat olvasni. Hogyan gondolhatjuk el az irodalom valóságát napjainkban?, ford.: Csécsei Dorottya, Prae, 2013/3, 25.

[58]   Uo., 24.

[59]   Vö. Vásári: I. m., 57.

[60]   Uo.

[61]           Hans Ulrich Gumbrecht: A médiatörténet mint az igazság megtörténése. Friedrich A. Kittler művének egyedülállóságáról, ford.: Zsellér Anna, Prae, 2013/3, 49–71.

[62]           Friedrich A. Kittler: Die Wahrheit der technischen Welt. Essays zur Genealogie der Gegenwart, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2013. A gyűjtemény iránti érdeklődést jelezheti, hogy angol fordítása már a német kiadást követő évben megjelent: The Truth of the Technological World. Essays on the Genealogy of Presence, ford.: Erik Butler, Stanford UP, Stanford, 2014.

[63]           A Prae Kittler-számának előszava és tartalomjegyzéke itt tekinthető meg: http://aitk.hu/downloadfile/299/  (utolsó hozzáférés: 2016. 04. 17.)

[64]           Irodalomtechnika. Friedrich Kittler írásai elé, Prae, 2014/4, 5.

[65]           Uo., 4–5.

[66]           Uo., 4.

[67]           Uo., 5.

[68]           Friedrich Kittler: Aufschreibesysteme 1800/1900. Vorwort, Zeitschrift für Mediengeschichte, 2012/1, 117–126.

[69]           Friedrich Kittler: Lejegyzőrendszerek 1800/1900. Előszó, ford.: Zsellér Anna, Prae, 2014/4, 24.

[70]           Uo., 25–26.

[71]           „És ha a költészet hírközlés, akkor technikaként elemezhető ahelyett, hogy […] elemzése közben alkalomszerűen reflektálnánk más technikákra.” Uo., 19.

[72]           Friedrich Kittler: Optikai médiumok, ford.: Kelemen
[73]           „Die Intention war ganz Klar: Aufschreibesysteme für Kinder. Mit Bildern und nicht gekürzten Originaltexten.” Friedrich Kittler (im Interview mit) Christoph Weinberger, Das kalte Modell von Struktur, Zeitschrift für Medienwissenschaft, 2009/1, 100.

[74]           „Akárhogy is van (és mindig így lesz), »a tudomány nem gondolkodik«. Hogy lehetővé tegyük a holnap egyetemei számára a további működést, mindennapi munkánk során tartsuk észben és őrizzük meg szívünkben a nagyon is visszatérő hálát: minden minószinak és akhájnak, akik réges-régen kibaszottul megalapították Európát; minden tudósnak, aki megszabadította őt az egy Istentől […] A számítógépek talán másoló gépek, de Aphroditének köszönhetően mi nem vagyunk azok.” Friedrich Kittler: Egyetemek. Nedves, merev, puha és még merevebb, ford.: Vásári Melinda, Prae, 2014/4, 129.

[75]           Friedrich Kittler: Nincs szoftver, ford.: Smid Róbert, Prae, 2014/4, 95.

[76]           Friedrich Kittler: Az irodalom eltűnése. Friedrich Kittler útja a médiaelmélethez, ford.: Rapcsák Balázs, Prae, 2014/4, 161.

[77]           Azóta természetesen már az összes szöveg elérhető online: http://tiszatajonline.hu/?tag=a-medium-szot-ker-a-hardver-mikroesemenyeirol (utolsó hozzáférés: 2016. 04. 22.)

[78]           Smid Róbert: Médiumok magánélete. Szerkesztői bevezetés a médiumarcheológiai blokkhoz, http://tiszatajonline.hu/?p=76393 (utolsó hozzáférés: 2016. 04. 22.)

[79]           Lásd ehhez: Uo. [14. lábjegyzet]

[80]           Már hosszabb ideje elérhető az Archívumok morajlása. Rend a rendetlenségből, amely mű kétségtelenül kanonikus rangra tett szert — nem csak — Magyarországon. Legutóbb a Helikon Irodalomtudományi Szemle archívumelméleti számában (2014/3) jelent meg Ernst Médiumok, amelyek kijátsszák az archívumot című írása.

Hozzászólások, visszajelzések

Pingback küldője: Tiszatáj online – irodalom, művészet, kultúra
Ideje: 2017-06-14, 00:09

[…] Az újabb német médiatudomány magyarországi recepciójáról 2003–2015, Műút online: http://www.muut.hu/?p=19637 (2016. november […]

Szólj hozzá!