nevezett Arany Évek otthon. Kétségtelen, hogy van, akinek a számára ez a lehető legjobb megoldás, ugyanakkor nem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, hogy ez legyen számomra a lehető legjobb megoldás. A Pokol Tornáca név sokkal valószínűbb, mint az Arany Évek. Akaratlanul tolult az agyamba, mikor végigjártam a kellemes kis parkban megbújó barátságos épületet, és megpillantottam a társalgó három különböző sarkában három egyforma fotelben ülő három egyforma öregasszonyt.
Annyi idősek, mint anyám.
Anyámról sohasem jutott eszembe az, hogy öregasszony. Akkor sem, amikor tizenkét órája feküdt meztelenül becsövezve és egy lepedővel letakarva, tizenkét óra alatt legalább tizenkét évet öregedve. Akkor csak üvöltöttem, először magamban, aztán hangosan, és persze imádkoztam is, és valóban megtörtént a csoda, mert újabb tizenkét óra elteltével visszafiatalodott legalább tizenkét évet. Csak akkor mertem beismerni magamnak, hogy azért üvöltöttem, mert féltem, hogy soha többé nem láthatom ezt az arcát.
A Pokol Tornáca valaha — huszonöt éve még biztosan — bölcsőde volt. Huszonöt év alatt a lakók átlagéletkora hetvenöt évvel nőtt.
Mindezt írom alkonyat előtti kellemes órákban a Pokol Tornácának tornácán ülve, ahová kijöttem, mert képtelen voltam bent maradni. Itt ülök, és írom ezt, abban a reményben, hogy ha sikerül a végére jutnom, akkor talán képes leszek ismét bemenni.
Ha csecsemőt gondoz az ember, a fáradtságért, az állandó készenlétért és a testnedvekkel való bánásért cserébe kapja az élet, hm, előretörését. Valamint a fáradtságból fakadó tektonikus mozgását a tudattalannak, melyből ilyenkor elementáris erejű teremtő képek és érzések fakadnak fel és árasztják el a tudatot.
Ha haldoklót ápol az ember, a vereséggel küzd meg nap mint nap, és a legjobb, amit elérhet, a tisztes vereség, mert végül mégiscsak, hm, visszavonul az élet. A fáradtság gyümölcseként megmozduló tudattalanból ami kiárad, minden gomolygó, sötét és rémisztő,
nincs visszaút.