boldog garaczit
Kimegyek, mert befelé tartok. Vagy fordítva. A polgárlakás főfestményén meg az irónia állatai legelésznek búsan. Nem is búsan, inkább egykedvűen. Mintha értenék, hogy az egész élet — amit sötét zakós bűnözők létnek szoktak nevezni — nem más, mint Isten hajában egy vékony csík. Sötét vagy világos. Attól függ, azt a hajat milyennek képzeljük el. Egyébként az irónia állatai értik. Azért vannak, létnek (!) ott, a festményen. A szomszéd a gangon füvet termeszt, néha bejön a nagyszobába, felmegy a festményre, és szór egy kicsit nekik. Megy a legelés keményen. Néha, mondja a szomszéd, azok az állatok megkérdezik tőle, hol van a csávó. Melyik csávó? Hát amelyik nagyon ritkán jön, azzal a kétkedő lemurtekintetével, meg a sípjával, leheveredik a fűbe, oszt őrzi őket. Azért a ritmust elbassza, és amikor szólnak neki, legyint, ezt ti nem értitek, ez a népi–urbánus ambient, nem elbaszás, és fújja a magáét tovább. Azok az állatok csak másodszorra mutatják meg igazi formájukat. Mindenkinek máshogy látszanak akkor. Evidencia, hogy így van. Elsőre malacnak, kosnak, kutyának, csirkének. És hiányzik nekik az a csávó, ha nincsen ott. Mert nyelvet ad nekik — teremt. És az nagyon fontos, különösen, ha állat. Nyelv nélkül a szomszéd se tudna lejönni a képről, bent ragadna, és az állatok egy idő után megennék. Csúnya egy halál lenne az neki. Még Isten haja is felállna tőle. Meredne fölfelé, kiszúrná az univerzumot, és lecsúszna róla az a melír. Többé nem rímelne össze semmi semmivel.
Megjelent a Műút 2016056-os számának
Garaczi 60 című összeállításában