1
Több mint három éve, hogy kivágtalak a valóságból,
és szerkesztettem köréd egy bolygót —
olyan lett, amilyennek képzeltem.
Szép voltál, csak az élet hiányzott belőled:
hiába vágtalak ki a valóságból,
a valóságot nem vághattam ki veled együtt.
Elég, mondtam, úgysem vagy más, csak Anna, a fikció:
elárasztalak. Negyven nap, hadd essen.
Néztem, hogyan tűnnek el a hegyek.
2
De pont ezért, mert Anna vagy, a fikció, mindegy,
minek nevezlek; csak önmagaddal pusztíthatlak:
feketével festek át feketét.
Föld vagy, ellep az eső, mondtam.
Eső vagy, elleped a földet, gondoltam.
3
Aztán, ahogy a dolgoknak rendje van,
a viharnak vége lett. Bokáig ért az óceán.
Bakancsban-kabátban, de újra megtanultam élni.
Dolgoztam: élelmet gyűjtöttem, a hideg ellen
tüzet gyújtottam, és renováltam a bárkát —
nincs isten, aki ne félne egy özönvíz után.
4
Most: nyár van — az első igazi nyaram.
Óvatosan leveszem a kabátot,
és érzem: nem fázom. Cipőm beázott: leveszem.
Ami a legfurcsább: felemelni a fejem. Olyan sokáig
figyeltem a víz tükrében a világot,
hogy elfelejtettem, valójában milyen.
Purosz Leonidasz: Valójában milyen
P. L.: A városnak meg kell épülnie, FISZ, 2016, 28–29.