friss műút

-ról, -ről

Can Togay János

Can Togay János

Magyarországon született, sokfelé élt, sok mindent csinált. Tervei szerint Magyarországon szándékozik meghalni.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Vers

Can Togay János: New York-i töredék

2016. június 17.

Nap, buksz
lefelé, nap
eltűnsz bárgyú
ritmusban,
kicsiny körökben
esetlen arányoknak
engedelmeskedve.

Este a szállodában kattog a fűtés,
a társak alszanak. Az álmok ki-ki felségterületén.
Manhattan zúg-búg,
nagyokat csattan a házak éjjeli mezeje.

Batman elrepül, suhog a szárnya,
betér egy nővel egy éjjeli bárba.

A kérdés áll: mire jók, mire valók a halandók?

Megyünk, megyünk, sietünk! A törött szárnyú
albatrosznővel találkozunk, a béna-táncosnővel-
akinek-szó-nélkül-szétlőtték-férjét-a-rendőrök-
hiába-kiabált-pedig-nem-is-volt-nála-fegyver.

Az álom lángokban áll. A vöröslő ég előtt a
házak sötét sziluettje. Vakító fény az albatrosznő
arcán, vastag ajkain nevetés. Szemében könny.
Így állunk hát a múlttal, az idő össze-vissza fröccsen,

mint a sav, úgy marja mindenünk. Fehér foltok bőrünkön:
az idő! Felkiáltunk, valami hasogat szegycsontunk alatt:
az idő! Lelkünkön rongyos hasítékok: az idő! Ostorcsapás
nyakunkon: Az idő! Éles fájdalom a szívben: az idő!

Tudom, tudom, csak hogyha rágondolok, nem tudom.
Idő, idő, te egyetlen, Szent Ágoston kicsiny vesszőparipája,
gyermekszív nevelője-tiprója.

Jaj, a gyerekek, hogy totyognak, jönnek elénk sorban,
mutatják, mijük van: semmi van kis tenyerükben.
Csak jönnek és mutatják a semmit,
ők hozták, az ő semmijük, és a semmiken át
látni kis tenyerük sorsvonalát.

Jönnek egyre többen. Megmutatják, ajándékba adják,
ők, a jószívűek.

Micsoda isten és mire nevel bennünket?

Megyünk, megyünk, sietünk. Az albatrosznő elsántikál,
a szerelmes nő integet, az elveszett fiú a sötétségbe zuhan
vissza, életét — hogy is volt? — ráadásként kapta.

A magas lány mosolya gyógyír most, hogy támolygunk
New York utcáin.

A haldokló ember behunyja a szemét. Csend van a szobában.
— Tejfehér minden — ezt gondolja —, tejfehér vagyok én,
az agyam tejfehér, tejfehér az ágyam.
Csak egy feketeség nő egyre bennem, e feketeséggé kell lennem.
Valami viszket tengernyi bársonyon,
valaki szomjúzik itt az ágyamon,
valaki fáj egy hosszú alagútban; mentem, mentem,
és idáig jutottam. Elhessennek a szárnyak, ahová álmomban lépek,
sejtek lebegnek, a sejtek szépek, sietnek, egyre nagyobbra nőnek,
nem marad helyem a sejtjeim mellett, tessék, csak tessék, átadom helyemet!

A fehér falon semmi sem látszik, ott
csak a szem süpped mélyre,
a végtelen nagy fehérségbe.

A rozsdás darabok a gödörbe hullnak,
a nagy csalódás egybeér a nagy reménnyel,
száll a por, becsukják a mesekönyvet,
és fekete fedelén a csillagok kihunynak.

Szólj hozzá!