Képzeljünk el valakit ma, akinek az ösztönvilága állandóan abba az irányba fordul, ami Nietzsche szerint jó, nemes, boldog és kedves az isteneknek. Ezt az embert neheztelés, bosszúvágy kísérné lépésről lépésre. Rosszindulat és gyűlölködés tárgya lenne és annál nagyobb mértékben, minél kevésbé venné tudomásul a fentieket. Gyalázatos pletyka és rágalmazás lenne az osztályrésze, amelyeket szívesen fogadna, vagy egyszerűen félrefordítaná tekintetét. Sőt még csak nem is reagálna rájuk, legföljebb azért, hogy nyugodtan folytathassa útját, vagy megvédje ízlését. Minden úgy történne, mintha az állítás, amelynek igaztalanul ő a tárgya, semmiféle logikai kapcsolatban nem állna e kapcsolat tagadásával. Állandóan mondogatnák róla, hogy abnormális, amorális, idegbeteg, bolond, egoista, ocsmány, veszedelmes és bűnös. Csupán egy pillanatig csodálkozna, mivel rájönne mindjárt, hogy mint rendesen, most is cseles játszmáról, a felszínesség komédiájáról van szó. Franciaként én látom egyedül e szerencsés természetű botrányt, amely tudatában van származásának, ahogyan nem volt még soha: „Európa utolsó politikai nemessége, a francia XVII. és a XVIII. századi nemesség összeomlik a bosszúvágy népi ösztöneinek hatására. Soha e földön nem létezett még ennél könnyedebb átlényegültség, ennél átszellemültebb lelkiség, mint e nemességé…” Nietzsche makacsul hangsúlyozza: a nemesség e hirtelen fölfénylése, amely ragyogóbb volt még a reneszánszénál is, „a hús és vér antik ideáljának volt köszönhető.”
Most 1878-at írunk és az Emberi — túlságosan is emberit szerzője tüntetően Voltaire-nek dedikálta, halála századik évfordulójára. Együtt kell olvasnunk Lautréamont költeményeinek összhangzatát — „a pityergő emberiség csúfságos múltját” — Nietzsche hirtelen ébredt franciabarátságával, amely hátbatámadja az 1870-es, háború-diadalittas Németországát. A történelmi perspektívák megfordítása: a reneszánsz elleni reformáció „már alapvetően a népi bosszúvágy mozgalma volt.” A forradalom és különösen a Terror ugyanennek az elfojtásnak a nyomában az antikvitás visszaható erejű eltorzítása volt, színpadias majmolása az esemény testet öltött valóságos újdonságával szemben. Igen, valóságos brutális, visszaható torzítás jött létre, látványos bosszú „egy hús és vér” ideál rovására. Különös megfordítás, amely például értelmezhető egy Sade-ban kiéleződött arisztokratizmus és a terroristák „régi Rómájának” erőltetetten nyomatékos változata ellentmondásában. „Antik” módon elvont és morbid „kövület” áll szemben a nemesség légiesen átszellemült lelkiségével (valamint félelmetes és varázslatos jelszavával: a kisebbség előjogával). Ezt terjesztették és emlegették mindenütt Nietzsche tagadásaként. Ez állítja most egymás mellé kedélyesen a „nietzscheiánus” mogorva kommentátorokat (elég, ha az életmódjukra vetünk egy pillantást) és a fizetett „anti-nietzscheiánusokat” (nagy felhajtás semmiért), az „álcázott papok”, vagyis a filozófusok tonnányi könyvét és tömérdek cikkét. Eszerint az álcázott papok sokasodása lenne a kulcs a XIX. és a XX. századhoz? Pap? Álca? Inkább a példa értékű modern ideggyöngeség: „a papi szellem jellemzője, hogy elszenved minden megpróbáltatást a könnyed nemtörődömség próbatétele kivételével.”
Én sohasem tudtam volna megírni regényeimet [a szerző itt felsorolja mintegy tíz fontos regénye címét, melyek közöl egy sem jelent meg magyarul — a ford.], ha nem éreztem volna állandóan a közelemben Nietzsche szabad, aktív, kegyetlenül kemény és elnéző kezét. Az indíttatást, hogy ne törődjek a nihilista propagandával és mániákus bűnöskeresésével, meg a rosszallással akörül az ember körül, aki makacsul csak a saját örömével törődik: „Csak azt szereti, ami jót tesz neki; öröme és jó kedve menten tovaszáll, mihelyt túllépi önmaga határait. Ha valami árt neki, mindjárt ellenszert talál; a rossz sorsot saját hasznára fordítja; ami nem öli meg, az erősebbé teszi.” Magam előtt látom Ecce Homo című könyvének régi példányát, a lakatlan sziget könyvét, amelyet rongyosra olvastam, de csak olvastam, egyre olvastam, mígnem kívülről tudtam már az egészet. A létezés minden pillanatára válaszol egy Nietzsche-reflex, egy megragadható töredék, visszatérés önmagunkhoz, összefoglalás, elveszett illúzió, gyógyulás és megerősödés. Újra látom magam, amint A vidám tudományt olvastatom egy férfival vagy nővel, ami nagyon jó teszt látni, összeszorított foggal olvassák-e vagy sem, sokkal jobb próba, mint mondjuk egy obszcén könyv olvastatása, bár ugyanabból a rendből való. Napi szent lecke ez (igen, igen), liturgia, zene, mely közvetlenül a légzéshez és az idegekhez fordul: „A luxus túl drága lehet, még akkor is, ha gazdagnak hisszük magunkat.” A végzetszerűséget, a háborút választjuk a „rossz emésztés” bosszúvágya, rosszindulata, irigysége ellen: „Sohasem támadok személyeket, inkább fölhasználom őket arra, hogy rámutassak a lappangó vagy megragadhatatlan nyilvános katasztrófákra.” És így válaszol arra a vádra, hogy „kulcsregényeket”, vagy egyéb zavaros dolgokat írna: „Fizikailag érzem meg egy lélek közelségét. Még hogy közelségét? Legmélyebb bugyrait, zsigereit. »Megszimatolom«”. A szaglás szelleme: ez lenne az igazság regényírójának alapelve.” Nem csupán Voltaire-t, hanem Stendhalt is ünnepli e ponton, aki „életem egyik legszebb véletlene”. A német nehézkességgel szemben idézi föl mélyértelmű, ám könnyed, szórakoztató szellemiségüket: „Németország ahová csak beteszi a lábát, megrontja a kultúrát.” „Mindenre képes vagyok, de németül gondolkodni, németül érezni — ez meghaladja képességeimet. Öreg mesterem, Ritschl professzor állította, hogy még filozófiai értekezéseimet is olyan megkapó könnyedséggel fogalmazom, akár egy párizsi regényíró.”
És Nietzsche, még mindig az Ecce Homóban, ebben az olyannyira félreismert könyvben, még megtoldja ezt: „Mindig néhány régi francia mesterhez térek vissza. Csak a francia civilizációban hiszek és tévedés áldozatának tartok mindenkit, aki „műveltnek” véli magát a francia kultúra ismerete nélkül, Európa határain belül.” Továbbá: „A művésznek Európában csak Párizs a hazája” (Nietzsche soha nem jött Párizsba). Mintha a „Németország” név mögött előre látná a nem csupán európai, hanem világméretű sorscsapást, amint a Dél összeroppan a súlyos, jeges, halálos Észak nyomása alatt. Két gyilkos világháború, nácizmus és sztálinizmus, nyomasztó kereskedelmi sztereotípiák csak azért lettek volna, hogy a specifikus fiziológiai (földrajzi, éghajlati, táplálkozási, pihenési) nyomás folytatódjék. „Van bennem valami Montaigne-ből, valami szellemi élénkség — és, ki tudja, talán testi is.” Lelassulás, tompultság, a test háttérbe szorulása? De a fiziológiai anyagcsere közvetlen kapcsolatban van a szellemi szervek élénkségével vagy fásultságával: maga a „szellem” voltaképpen csak e csereviszonyok egyik formája. Tehát nem a németeknek (még kevésbé az oroszoknak és amerikaiaknak, akik ugyancsak lenyelték a fent említett mérget) van joguk görögnek nevezni magukat, hanem éppen a franciáknak (még akkor is, ha ez Heideggernek egyáltalán nincs ínyére). A legmesszebbre nyúló francia hagyományban találjuk meg, az „újból megtanulandó kis dolgokon” túl az ellentmondásos kapacitások nagy szintézisét: a kapacitások hierarchiáját, a távolságtartást, a gondos szétválasztás, különbségtétel művészetét anélkül, hogy összezavarnánk, „összebékítenénk” a dolgokat. Egy félelmetesen hatalmas sokaságot, amely a káosz ellentéte lehet. Ugyanez vonatkozik a zenére is, és azt hiszem, teljesen komolyan kell vennünk Nietzsche kedvező ítéletét a Bizet Carmenjéről Wagnerrel szemben: „Azt akarom, hogy a zene legyen mély és vidám, akár az októberi délután. Nem ismételgetik-e nekünk nap mint nap, hogy inkább komolynak kell lennünk, mint könnyednek, inkább patetikusnak, mint ironikusnak, makacsnak és nem finom érzésűnek, alkalmazkodónak és nem felszabadultnak, szigorúnak és nem vidámnak, elnehezedőnek a görcsös szenvedésben, nem pedig lazának az öröm ártatlanságában? Válasz: „Nem ismerek más módszert, mint a játékot a nagy problémákkal foglalkozva: ez az egyik lényeges ismérve azoknak, akiknek elismerik nagyságát. Az akár csak kevéssé kényszeredett vonások, a homlok ráncai, a hang legcsekélyebb rekedtsége megannyi ellenvetés az emberrel szemben és még sokkal nagyobb ellenvetés művével szemben!” Lapozzuk föl az újságokat és kivétel nélkül a kényszerűség, a homlok ráncai és a rekedt hang vég nélküli dicsőítését olvassuk bennük. Munkában vannak a moralisták, számukra nincs más jó író, csak aki beteg, szegény, garasoskodó, gondterhelt, szerencsétlen vagy halott.
Az immorális nem erkölcstelent akar mondani, pontosan ellenkezőleg, hanem a morál álöltözetében fellépő, álnok szemforgatót leleplező specialistát. Nietzsche klasszikus francia szelleme botrányt csap a romantikus test és az életen bosszút álló reflexei („a gyávaság”, a „tisztátalanság”, a „zsigerekben ólálkodó, alattomos gyűlölködés”) körül. „Egyetlen szavam arcukba kergeti valamennyi gyalázatos ösztönüket.” Igen, ezt éljük meg, „mi új, még névtelen emberek, akiket nehéz megérteni.” Mi, akiknek a barátai tüstént „személytelenek” lesznek, mihelyt az írásainkat kell megítélni. Mi, akiket a széplelkek mindig lebecsülnek, nem is szólva a germanizált szamarakról, akik úgy vélik, léteznek „átmenetek”, de nem mondják meg, mifélék. Más: „Minden feminizmus, a férfi feminizmusa is, bezárt ajtó előttem.” Nietzsche szerint a feminizmus (és mennyire igaza van) nem egyéb, mint a nők közvetett gyűlölete a férfi iránt, amolyan „eszköz, ürügy, taktika.” A „szív” képmutató és össztársadalmi örökös hangoztatása ugyanide tartozik: fogalmunk sincs a szív szelleméről, amely „valóságos varázsgyűrű, amellyel a legkisebb aranyszemcse is kimutatható a sárban és a homokban […]; a stílus szelleme a gesztusok művészete, visszatérés a képek nagy természetességéhez.” Az állandó változás stílusa ekképp a „hallás feljavulásán” megy át, amelyet minden írónak vagy filozófus írónak át kell élnie, amikor az elbeszélés igaz világába vagy a szabad ítéletalkotás területére tér meg. A „magánvaló dolog” eltűnt, minden mondat külön diadal vagy akkord a „mélység és az emelkedett, szeretetre méltó kedélyállapot között. Egyébiránt Nietzsche egyik legjobb híre, hogy az igazi mélység mindig „víg kedélyű”, olyan állapot, amelyben minden létezés igévé alakul és minden változás rólad akar szólni.” E nagyzenekari összhangzat — a varázsgyűrű hatására — csak azért ötvöződik egységbe, mert „nagyon sok helyen nagyon sok minden tudott lenni.” A stílus? „Ez a háború, de lőpor és füst nélkül, harcias viselkedés, dagályosság és lábtörés nélkül — így minden »ideális« lesz. A tévedéseket egymás után, hideg fővel tárom fel; az ideált nem cáfolom, hanem elfagyasztom.”
Gyönyörű kék ég borul fölém. Már megint az Ecce homót olvasom. Velencében. Írok. A toll simán fut a papíron, siklik, megiramodik, megtorpan, újra elindul, felszáll, táncol, majd folytatja útját. Toll-testté változtam. Nincs más, csak a nyitott jelen, mely megszabadult a múlt és a jövő rabságából: „összehoztak egy ideált és ezt szembeállították a büszke és jó kedvű emberrel, az igent mondó emberrel, aki biztos magában és garantálja a jövőt — majd ezt nevezték el gonosznak… És még hittek is mindebben! És ezt nevezték el morálnak! Tiporjátok el a gyalázatost! („Écrasez l’infame!” — Voltaire).
Romhányi Török Gábor fordítása
_____________________
Forrás: Magazine Littéraire, 1991 apr., 25–29.