Előadás Nietzschéről

„Nem létezik »megismerési ösztön«; az értelem különféle ösztönök szolgálatában áll.” A megismerés mögött más van, ami idegen tőle, átlátszatlan, redukálhatatlan. A megismerés nem előzi meg önmagát; nincs előtte előzetes, titkos előre vetítés. A megismerés mögött ott van a nem-megismerés fala. Tehát különbözik az empirizmustól, amely a megismerés mögé helyezi az észlelést, az érzékelést vagy az impressziót, esetleg általában a képzetet.

I.A megismerés „feltalálása”
„A megszámlálhatatlan rendszertől ragyogó világegyetem  valamelyik félreeső szegletében volt egyszer egy csillag, amelyen okos állatok föltalálták megismerést. Ez volt a »világtörténelem« legnagyszerűbb és leghazugabb pillanata.” (1873)

Az „Erfindung” kifejezés nagyon sok egyéb szövegre is utal és mindenütt szemben áll az „eredet” kifejezéssel. Ám nem rokon értelmű a kezdettel.

Hogy a megismerés feltalálás lenne, ez a következőket jelenti:

1.Nem az emberi természet része, nem képezi az ember legrégebbi ösztönét, De különösen azt, hogy lehetőségét formája nem határozza meg. A megismerés lehetősége nem formális törvény; lehetőségét egy hatáskörben találja meg, ahol egészen másról van szó, vagyis az ösztönökről és nem az észről, nem a tudásról vagy a tapasztalásról, hanem a kételyről, a tagadásról, a felbomlásról, az időbeliségről, nem pedig az igenlésről, a bizonyosságról, a hódításról és a derűről.
„Nem létezik »megismerési ösztön«; az értelem különféle ösztönök szolgálatában áll.” A megismerés mögött más van, ami idegen tőle, átlátszatlan, redukálhatatlan. A megismerés nem előzi meg önmagát; nincs előtte előzetes, titkos előre vetítés. A megismerés mögött ott van a nem-megismerés fala. Tehát különbözik az empirizmustól, amely a megismerés mögé helyezi az észlelést, az érzékelést vagy az impressziót, esetleg általában a képzetet.

2.A megismerés modell nélküli, nincs külső bizonyossága valamiben, mint az isteni értelem. Semminemű megismerési prototípus nem előzte meg az emberi megismerést. Nem lopta valamelyik Prométheusz valami kezdeti és isteni tűzből. Nem utánozta valamely isteni látványra emlékező emberi értelem. Semmi reminiszcencia.

3.A megismerés nem tagolódik olvasatként, megfejtésként, észlelésként vagy evidenciaként a világ struktúráján. A dolgok nem látásra vagy megismerésre termettek. Nem értelmes arcukat fordítják felénk, amely bámulna minket arra várva, hogy tekintetünk rájuk irányuljon.
A dolgoknak nincs:
— rejtett értelmük, amelyet meg kellene fejteni,
— lényegük, amely érthető erezetüket alkotná.
A dolgok nem törvényeknek engedelmeskedő tárgyak.
„A világ karaktere ellenkezik az örök káosz természetével, nem a szükségszerűség hiánya okán, hanem a rend, a kapcsolódás, a forma, a szépség, a bölcsesség hiánya miatt […]. A világ egyáltalán nem kívánja utánozni az embert […]. Törvényt nem ismer. Óvakodjunk attól, hogy azt állítsuk, törvény létezik a természetben […]. Istennek ezek az árnyai mikor szűnnek már megzavarni elménket? Mikor tudjuk már a természetet teljesen megfosztani Istentől?”

Végül pedig a következőt akarja mondani:
4.hogy a [megismerés] egy komplex művelet eredménye.

„Non ridere, non lugere, neque detestari, sed intelligere!” — mondja Spinoza a maga egyszerű és finom módján, amely jellemző rá. De voltaképpen mi ez az intelligere, ha nem az a forma, amelyben a másik három [szenvedély] mutatkozik meg együttesen?

Mi más az eredménye ezeknek a különféle, ellentmondásos impulzusoknak, ha nem az ironizálás, a lejáratás és a megvetés akarása? Mielőtt a megismerés aktusa lehetséges lett, bizonyára minden ilyen impulzus kinyilvánította részleges véleményét a tárgyról vagy az eseményről; utóbb jött létre konfliktus e részletek között és ettől kezdve, az időnként beálló közöttes állapotokban, enyhülés, kölcsönös engedmény is bekövetkezett ezen impulzusok között, egyfajta egyenlőség állt be, vagy paktum alakult ki köztük, mert az egyenlőség és a paktum útján e három impulzió megszilárdulhat a létezésben, kölcsönös létokokra tartva igényt.

Mi, akik csupán ez utóbbi kibékülési jeleneteknek ébredünk tudatára, a számlák hosszú folyamat végén bekövetkező rendezésére, arra gondolunk, hogy az intelligere „megérteni” ige valami kibékülést teremt, és helyesen gondoljuk ezt, hogy olyasmit alkot, ami gyökeresen szemben áll az ösztönökkel: „jóllehet, csupán az ösztönök egymáshoz való viszonyáról van szó […]. Talán minden megismerésben van valami heroikus elem, de semmiképpen sem isteni.”

Némiképp körvonalaznunk kell, miben áll ez a komplex művelet:
a)először is egyesíti a nevetést, megvetést és utálatot.
Nem arról van szó, hogy a dolgokban ismerje föl önmagát, hanem távolságot tart tőlük, védi magát (a nevetéssel), megkülönbözteti magát a dolgok leértékelésével (megvetés), undorral ellöki magától, megsemmisíti a dolgokat (utálat).
A megismerés pusztító, leértékelő, különbségtevő és mint ilyen, nem a hasznos és nem is a jó rendjéből való.

b)E gonoszságot afelé fordítják, aki megismer. A megismerés szemben áll „a látszat, az egyszerűsítés, a maszk, az elkendőzés és a felületesség akarásával — mert minden felület elkendőzés […]. [A megismerés] mélynek akarja látni a dolgokat, sokféléknek lényegük szerint […]. Míg ő [az ember] kényszeríti szellemét a megismerésre a szellem hajlamával ellentétben, gyakorta még a szíve vágya ellenére, amely inkább megszilárdítani, szeretni, csodálni kíván.” Ez vezeti be a kételyt, az időbeliséget.

A megismerés szemben áll a hasznossággal, mert játék, amelyben helyet kell biztosítani a pro és kontra érveknek. Ám e játék csak transzponálja a gonoszságot. Az intellektuális küzdelem, a rivalizálás megjelenése. A Virradat 429. aforizmájában a megismerés a boldogságról való lemondásként jelenik meg, „szilárd és életerős illúzióként”. E lemondásban most annyi báj van számunkra, hogy nem tudunk róla lemondani.

Ez a gonoszság hatol be a dolgok felszíne mögé, kutatja a titkokat, megpróbál bizonyos lényeget előhozni a látszat mögül, valami erőt a tünékeny csillámlás mögül, valami tartást. És e célból a csalás, a csábítás, az erőszak minden eszközét alkalmazzák, de a gyöngédséget is a tárgy iránt. Ám a végül megfejtett titokban pontosan ez az, ami fölismerni képes, hogy csak látszat létezik, hogy nincs semmiféle ontológiai alap. És hogy maga az ember, a megismerő ember még most is látszat csupán.

A megismerés nem az a művelet, amely a látszatot elpusztítja (sem a Platón-féle léttel szemben állva, sem pedig leleplezve az x tárgyat, amely a megismerésen túl rejtőzik). Nem is a hívságos erőfeszítés, amely örökre megmarad a látszatban (schopenhaueri értelemben). Éppen ez alkotja a látszat végtelen újdonságát a látszat perspektívájában. A megismerés túlterjed a látszaton, gonoszul elpusztítja, kérdésnek veti alá, letépi titkairól a fátylat. E megismerés, amely az éppen adódó látszat szintjén marad, egyáltalán nem is megismerés.

Valamely jelenség befogadó gyöngédségével szemben helyezkedik el a tudás gyilkos acsarkodása. Ám ez ebben a munkában sohasem vezet a lét vagy a lényeg megérintéséig, hanem mindig új látszatokat léptet színre és a többi látszaton túl kijátssza őket egymás ellen. Ebből bizonyos számú következtetés adódik:
a)Az ösztön, az érdek, a játszma, a küzdelem nem az a terület, ahová a megismerés behatol. Nem a megvallhatatlan motívum, a kényszerítő erejű és gyorsan elfeledett eredet. Hanem ezek állandó, örök, elkerülhetetlen és szükségszerű hordozó közege. Ezt megtaláljuk a tudományokban. És fölvetődik az aszkétizmus és az objektív megismerés problémája.

b)A megismerés mindig befejezetlen perspektíva lesz; sohasem zárul be önmagára; sohasem lesz adekvát tárgyával. Mindig elválasztódik valamely magánvaló dologtól, de nem a Husserl-féle értelemben, amelyben a perspektívák átfedik egymást a tárgy lényegében, amely a törvény, egyszersmind az összes perspektíva geometriai vonatkozása. És nem is a kanti értelemben, amely szerint a megismerés határolt — mert Kant szerint a megismerésben éppen a megismerés akadályoz minket (formája, tehát nem valami rajta kívüli, valami tőle idegen dolog) és a megismerés határa (amely már nem megismerés).
Nietzsche szerint a megismerésben minket éppen a megismerés hordozó közege, gyökérzete, dinamizmusa akadályoz meg, ereje és nem pedig formája (az ösztön, a gonoszság, a tudásszomj, a vágy). De ami megakadályozza, ugyanakkor létrehozza a megismerést, az egészen más, mint a megismerés.
„Miért nem látja az ember a dolgokat? Ő maga is úton van; az út rejti el a dolgokat.”

c)Mindebből összesen két irány fedi fel magát: a lét és  a jó iránya.

Megismerni és megismerni az igazságot
A megismerést föltalálták, de az igazság még később született.

Mindez több kérdésre tagolódik:
— Milyen az a megismerés, amely kezdettől fogva nem az igazság megismerésére irányul vagy az igazsághoz forduló megismerés, vagy az igazságot akaró megismerés? Milyen az a megismerés, amely nem az igazság körülhatárolása, elszigetelése, hanem az a hely, ahol az igazság másodlagosan, véletlenszerűen, nem lényegi módon bukkan napvilágra?
— Mi az igazság föltalálása? Mi az a váratlan esemény, amely ezt lehetővé tette? E kérdés az igazság megismerése irányába mutat: illúzióként, akaratként vagy struktúraként kell elemeznünk az igazságot? Másként szólva: a megismerés viszonya az igazsághoz a tévedés rendjéből való-e (id est a nem-igazságból), az akaratból vagy a törvényből?
— Mi lesz a hétköznapi megismerésből, amikor az igazság megismerése rangjára emelkedik? És mi történik a hétköznapi igazsággal, amikor megszületik és megtalálta helyét a megismerésben? Epizód-e az igazság? Van-e célja az igazságnak? Elképzelhető vagy elgondolható-e egy új megismerés, amely újfent igazság nélküli megismerés lesz? Van-e a jövőnek igazsága vagy igazság nélküli jövő? Elbeszélhető-e az igazság története — az igazság meséje?

Néhány felszínes analógia ellenére a Comte-féle vagy pozitivista típusú megismerés története meglehetősen kivehető. E pozitivista történetben az igazság nincs kezdetben megadva.  A megismerés sokáig keresi az igazságot vakon tapogatózva. Az igazság bizonyos munka történetének eredménye. Ám ez a végül létrejött kapcsolat az igazság és a megismerés között már kezdetben tételezett egyenes viszony. A megismerés arra termett, hogy az igazság megismerése legyen. Eredetrokonság van az igazság és a megismerés között. És e rokonság a következő:
— az igazság a megismerés tárgya,
— az igazság nélküli megismerés nem igazi megismerés,
— az igazság a megismerés igazsága.

Nietzsche nemtörődömsége a következő implikációkat váltotta ki: az igazság felbukkan a megismerés előtt anélkül, hogy a megismerés az igazságnak volna rendelve, anélkül, hogy az igazság lenne a megismerés lényege.

Nietzsche első nemtörődöm álláspontja az volt, hogy így szólt: sem az ember, sem a dolgok, sem a világ nem a megismerés számára termett; a megismerés megjelenik, de nem előzi meg semminemű cinkosság, nem garantálja semmiféle hatalom. Felbukkan, valami egész másból lép elő.

Második nemtörődöm vélekedése a következő állítás (volt): a megismerés nem az igazság számára termett. Az igazság előbukkan, megelőzi a nem-igaz, vagy inkább megelőzi valami, amiről nem lehet mondani sem azt, hogy igaz, sem azt, hogy nem igaz, mivel megelőzi az igazságra jellemző megosztást. Az igazság olyasmitől származik, ami idegen az igaz megosztásától.

 

II.Mi a megismerés az igazság előtt?
Két válasz van a Nietzsche által fölállított két oppozícióban:
a)Nietzsche ezt az igazsághoz nem kapcsolódó megismerést a megismerés tiszta akarásaként mutatja be, amely szemben áll egy, az igaz felé irányuló megismerés sematizálásával,  egyszerűsítésével.
A hatalom akarása I., 195. af.: „A megismerés minden eszköze az absztrakció, az egyszerűsítés eszköze, amely nem a megismerésért van, hanem a dolgokon való uralomért.”
A hatalom akarása I., 193 af.: „Az ész, a logika, a kategóriák kialakulásában a szükséglet a döntő: nem a megismerés szükséglete, hanem az összefoglalásé, a sematizálásé, a megértés és előrelátás céljából …”
A megismerésért való megismerés:
Jón-rosszon túl, 230 af.: „A látszat, az egyszerűsítés, az elkendőzés, a felszín akarásával szemben áll annak az embernek a nemes hajlandósága, hogy ő a megismerés kedvéért ismer meg, ez a hajlam a dolgokat mélynek, sokfélének és lényeginek tekinti.”
Virradat, 432. af.:  „…egyik embert a dolgok titkainak tisztelete vezeti előre a belátáshoz, míg e másikat a titkok világgá kürtölése indiszkrét és furfangos módon.”
Tehát a megismerésnek itt lehetősége nyílik rá, hogy kibontakozzon a titok, a tilalom, a leleplezés és a túllépés terében.
„Mi, merész erkölcsű emberek a gonoszsághoz és a profanitáshoz állunk közel.”  A megismerés a megismerésért e profanitásával áll szemben a jó, a helyes megismerés, a hasznos, nagylelkű, alkalmazkodó megismerés, amely jót cselekszik, vagyis amely egész mást csinál, mint a megismerés.

b)Nietzsche működtet egy másik oppozíciót is, az előbbi fordítottját: egy elsődleges és testi megismerés, amely minden igazságot megelőz és csak a szükséglet vezérli. Ebben nem a megismerésről van szó, hanem az életről, a küzdelemről, a vadászatról, a táplálékról és a rivalizálásról.
A hatalom akarása I., 192.af.: „Minden megismerő szervünk és értelmünk csak fennmaradásunkat és növekedésünket szolgálja.”
E megismeréssel szemben és utána jött létre egy második és aszkétikus megismerés. Ez átlépi a test szempontját, zárójelbe teszi a hasznosságot, eltörli az elfogultságot és a határokat, mindent látni akar, előítélet nélküli szemmel. Ez az önmagát tisztának nevező megismerés.

Adalék a morál genealógiájához III. 12.: „De még ha ki is tudnánk küszöbölni az akaratot és az összes indulatot, ha egyáltalán lehetséges, nem volna-e ez az értelem kiherélése?”
Itt oppozíció áll fenn egy valóságos megismerés között, amely közvetlenül az életre, a szükségletre irányul és egy megismerés között, amely történetileg hatékony, ugyanakkor illuzórikus és ellentmondásos. Ez az aszkétikus tudós, például Kant megismerése.
„Ilyen ellentmondás… az élet az élet ellen… egészen egyszerűen abszurditás. Csak látszólagos lehet; ez minden bizonnyal csak átmeneti meghatározás, interpretáció, képlet, alkalmazkodás, lélektani félreértés…”

Az igazság előtti megismerést tehát hol a titok erőszakos és gonosz megismeréseként, leleplező profanitásaként határozták meg, hol pedig az életet szolgáló erőszakos és hasznos megismerésként; elfogultságként, mely lehetővé teszi az uralmat [domination] és a növekedést.

Másként szólva ez a „másféle” erőszakosság, mely keretül szolgál a megismeréshez és a megismerésben lép színre, ez a „másféleség” ad helyt a haszontalan gonoszságnak, a megismerés profanitásának, a tudás tiszta túllépésének [transgression], az élet tiszta elfogultságának, amint tulajdon növekedésébe illeszkedik.

Milyen tehát — végső soron vagy elsősorban — egy megismerés természete, amelyet még nem forgatott ki természetéből az igazság? Ezt a talán rosszul feltett kérdést, vagy inkább a kérdésnek e pozícióját, amelyben bizonyos számú posztulátum foglaltatik, újból meg kell vizsgálnunk.

Ha azt kérdezzük, milyen is a megismerés elsődleges természete, akkor le kell szögeznünk, hogy itt egy alany és tárgy közötti viszonyról van szó. E viszony kérdése, hogy ez hasznos-e vagy kontemplatív jellegű, hasznossági fő szempont uralja-e vagy vallási profanizálásról van szó, a tiszta szemlélet rendjébe tartozik vagy életszükséglet-e? Márpedig ha radikálisan fogjuk vallatóra a megismerést, valami alapján, ami nem megismerés, akkor nem hagyjuk-e érintetlenül azt az alany–tárgy-viszonyt, amelynek alapján a megismerést meghatározzuk, míg pontosan a megismerés határozza meg e viszonyt?

Nietzsche így szólt: „Nincs magánvaló megismerés.” Ami nem jelenti azt, hogy a magánvalóban nincs megismerés, hanem a megismerés erőszakosságában nincs állandó, lényegi és előzetes viszony, amelyet a megismerő aktivitásnak ki kellene bontakoztatni és foganatosítani. Ha azt mondjuk, hogy nincs magánvaló megismerés, vagyis az alany–tárgy-viszonyt (és valamennyi származékát, mint az a priorit, az objektivitást, tiszta megismerést és a konstituáló alanyt) valójában a megismerés hozza létre ahelyett, hogy alapul szolgálna neki.

Ezt magyarázzuk meg:
a)A megismerés kapcsolatok hálózatán alapul, amely kapcsolatok:
— különbözőek formájukban: szóba kerülhet rombolás, kisajátítás, büntetés, uralom;
— különbözőek támpontjaikban és a fogalmakban, amelyeket kapcsolatba hoznak egymással: egy testet a másik testtel, csoportot a másik csoporttal, egyént tárggyal, állattal, istennel.
A megismerés alapja tehát a különbségek e működése: „A világ lényegileg különböző minden pontján; minden pontra ránehezedik, minden pont ellenáll és az eredmények minden esetben teljességgel nem kongruensek.”
A világ lényegileg kapcsolatok világa, amelyek önmagukban megismerhetetlenek: „érzékletek káoszának megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan világa”. És hogyan is lehetnének megismerhetők, ha nem a megismerés rendjéből valók? A megismerés gyökerénél nincs tudat [conscience]. (A gondolkodás Nietzschénél nem az a jelenség, amelyhez közvetlen út vezetne a tudat formájában; a gondolkodás nem a megismerés, amely egyedül végezné a megismerő tevékenységet, majd annak tudatosítását-tudatosulását. A gondolkodás önmagában csak okozat. A gondolkodás az extra-gondolkodás okozata, nem mint természetes eredmény, hanem mint erőszak és illúzió.)

b)E kapcsolatok között van egy csoport, amelynek kapcsolataira jellemző, hogy erővel több különbséget egyesítenek és rájuk erőltetik a hasonlóság, közös hasznosság, vagy együvé tartozás analógiáját, melyeket egyazon jeggyel látnak el.
E jegy kettős tulajdonsággal rendelkezik:
— használatot vagy uralmat enged meg, vagy inkább kiterjeszti az első szintű használatot vagy hatalmat — a jegy mintegy megsokszorozza a kapcsolatot, tehát a hatalom akarására utal;
— lehetővé teszi a visszatérést, az ismétlést, az egymást követő különbségek azonosságát — az első szintű különbségek azonosítását; a jegy a kapcsolat azonosítója, egyfajta valóságra utal.
Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy e valóság szükségszerű alapja ez az akarat: „Föltehető a kérdés […], hogy a „dolgokat tételező” aktivitás nem egyedül valós-e és „a külvilág ránk gyakorolt hatása” nem ilyen önkéntelen témák jelenlétének következménye-e.”
Ám azt is mondhatjuk, hogy ez az akarat nem a hatalom akarása (id est — vagyis több akciónál és reakciónál, inkább az akarat végtelensége), mivel vannak jegyek, melyek létrehozzák a tárgyakat, tételezik valóságukat.
Nietzsche ekképp fordította meg Schopenhauer témáját: akarat és képzet; képzet, mely illúzió csupán és egyedüli akarat, amely az egész valóság.

c)Ennek alapján létrejönnek:
alfa — az alany, amely egyfelől az akarat fölbukkanásának pontja, a deformációk és perspektívák rendszere, a hatalmak alapelve, ami viszonzásul kapja a szó a személyes névmás, a nyelvtan, az azonosság jegye és tárgy valósága formáját.
béta — A tárgy, amely a jegy [marque] alkalmazásának pontja, a jel, a szó, a kategória, amelyet viszonzásul járul a szubsztancia, az érthető lényegiség formája, a természeti vagy alkotói forma, az alany akarása.

Nietzsche a megismerésben ezért utasítja el makacsul olyasmi elhelyezését, mint a cogito, vagyis a tiszta tudat, ahol a tárgy az alany formájában adódik, az alany pedig lehet önmaga tárgya. A megismerést minden filozófia az előzetesen létező alany–tárgy-viszonyra alapozta és egyetlen műgondjuk volt, hogy minél közelebb hozzák egymáshoz az alanyt és a tárgyat (akár a cogito tiszta formájában, akár az érzékelés minimális formájában, akár egy tiszta tautológiában: A=A).

Nietzsche úgy akart számot adni a megismerésről, hogy az alanyt maximálisan eltávolította a tárgytól, egymás bizonytalan termékeinek tekintve őket, amelyek csak az illúziónak köszönhetően téveszthetők össze egymással. Bát az alany–tárgy-viszony nem a megismerés alkotóeleme, a megismerés elsőrendű és fő illúziója egy alany és egy tárgy léte.

De mit vezet be Nietzsche a cogito helyett és helyére? A jegy és az akarat, a szó és a hatalom akarása működését vagy a jelét és az interpretációét.

A jel, az analógia erőszakossága, ami uralja és eltörli a különbséget. Az interpretáció, amely a jeleket elhelyezi, amely játszik velük, működeti őket, ami bevezeti a (szó és az értelem) radikális különbségeit a káosz elsődleges tagolásával. A jel az interpretáció, amennyiben bevezeti a káoszba a dolgok hazugságát. És interpretáció a káoszon elkövetett erőszak a jelek eldologiasításának működtetésével.

„Végső soron mi a megismerés. »Interpretál«, »értelmet vezet be«, nem magyaráz (az esetek többségében már érthetetlen régi interpretáció új interpretációja és nem több egy jelnél).”

Konklúzió
a)Érthető, miért beszél Nietzsche a megismerésről mint hazugságról (a megismerés feltalálása a legnagyobb hazugság pillanata). Két értelemben is hazugság: először is, mert meghamisítja a valóságot, mivel perspektivikus, mert eltörli a különbséget és bevezeti a hasonlóság visszaélő uralmát. Aztán pedig azért, mert ő maga egészen más, mint a megismerés (az alany viszonya a tárgyhoz). Ez a viszony távolról sem a megismerés igazsága, hanem hazug terméke. A megismerés léte az, hogy hazugság.

b)Érthető, miért mondja Nietzsche, hogy ez az elsődleges megismerés egészen más, mint egy megismerés (alany és tárgy nélküli viszonyok sokasága), és csak ez az egyetlen, a valóság felé forduló megismerés, míg a megismerés minden egyéb formáját meghamisítja a perspektíva, a hatalom, a szükséglet, ekképp tehát interpretatív erőszaktétel eredménye. A megismerés a valóság kapcsolatainak formájában valójában nem megismerés, és amit igazi megismerésnek nevezünk, az hazugság minden valóságkapcsolathoz képest.

c)Tehát a megismerés magvában, még mielőtt igazságról beszélnénk, ott találjuk a valóság, a megismerés és a hazugság bizonyos körét. Ami lehetővé teszi az igazság morálként való beillesztését a vizsgálódás körébe.

Általánosabban szólva: az ilyen elemzés lehetővé teszi, hogy
— jelről és interpretációról beszéljünk, valamint elválaszthatatlanságukról egy fenomenológián kívül;
— hogy jelekről beszéljünk minden „strukturalizmuson” kívül;
— hogy interpretációról beszéljünk egy eredendő alanyra való minden hivatkozás nélkül;
— hogy csatlakoztassuk a jelrendszerek elemzéseit az erőszakos és uralmi formák elemzésére;
— hogy a megismerést úgy gondoljuk el, mint történeti folyamatot az igazság teljes problematikája előtt és alapvetőbben, mint az alany–tárgy-viszonyban — az alany–tárgy-viszonytól megszabadított megismerés a tudás.

III.Az igazság eseménye
Van megismerés az igazság előtt. Ez annyit tesz, hogy nem pozitivista vagy genetikai értelemben: a megismerésnek hosszú utat kell megtennie, míg eljut az igazsághoz, vagy fölfedezi azt, hogy a későbbiek folyamán norma legyen belőle. De az igazság hosszú utat jár be, bizonyos értelemben föltalálás, talán a megismerés kerülőútja, elferdítése is, és nem lesz belőle se norma, se lényeg. Az igazság nem a megismerés igazsága.

A hatalom akarása I., 291. af.: „Az igazság nem olyasmi, ami létezik és meg kellene találni, fölfedezni; hanem olyasmi, amit meg kell alkotni és ami névvel lát el bizonyos folyamatot, sőt akaratot, amely erőszakot követ el a tényeken a végtelenségig; bevezetni a dolgokba az igazságot egy végtelen folyamattal, aktív meghatározottsággal, ez nem egy szilárd és önmaga által meghatározott valóság tudatra ébredése. Hanem a hatalom akarásának egyik neve […].”

A hatalom akarása I., 199 af.: „Feltevés csupán, hogy van egy „valóság”, amely bizonyos eljárással megközelíthető.”

1.Az igazság akarása
Nietzsche az akaratban helyezi el az igazság létokát és gyökerét. Ez nagyon fontos helyváltoztatás a filozófiai hagyományhoz viszonyítva.

a)Eszerint az igazság–akarat-viszonyt az jellemzi, hogy az akarat csupán érvényre akarja juttatni az igazságot. Az igazságot akarni annyit tesz, hogy akarni az igazság megjelenését, megnyilvánulását, jelenlétét. Helyet kell adni az igazságnak. Az akaratnak, hogy helyet adjon az igazságnak, el kell törölnie mindent, ami nem lenne üres hely az igazságnak. Eltörölni minden egyedi vonást, minden vágyat és minden erőszakot. Tiszta akarat. Egyfelől felfüggesztett akarat, mert előzetesen nem határozhat meg semmiféle tárgyat; másfelől herélt, mert minden saját meghatározottságától meg kell magát fosztania.
Ebből következik a tény, hogy az igazság akarását csak a figyelem formájában lehetett elgondolni: tiszta, meghatározatlanság nélküli alany, kész befogadni a tárgy jelenlétét. Bölcsesség formájában: uralom a testen, a vágy fölfüggesztése, az étvágy mérséklése. Az akaratnak szabadnak kell lennie, hogy hozzáférhessen az igazsághoz.
A szabadság nem más, mint az igazság léte; és ez az akarat kötelessége. Egy ontológia (az igaz szabadsága lesz Isten vagy a természet); egy etika (az akarat kötelessége a tilalom lesz, a lemondás, az áttérés az egyetemesre). Ez az alapvető szabadság, amely egymásra illeszti az akaratot és a szabadságot, ez fogalmazódik meg:
— Platón elméletében,
— Kant érthető jellegében,
— a heideggeri nyitányban.

b)Nietzsche szerint az akarat–igazság-viszony egészen más. Az igazság az akarat elemében csak egyedi jellemvonásaival és legpontosabb meghatározásaival, a kényszer és az uralom formájában van jelen, a kényszer és az uralom formájában. E kettő egymásra illeszkedése nem szabadság, hanem erőszak.
Ez az eltolódás minden bizonnyal tekintélyes lépés, amelyet még távolról sem tudunk jelenleg fölmérni. Minden bizonnyal lehetetlenné teszi a tudás egész „ideológiáját”, mint szabadságelemet és erénypótlékot. Lehetővé teszi a következők újragondolását:
— ami a tudomány és a megismerés történetére vonatkozik,
— milyen státuszt kell adnunk egyetemességének, és
— a tudomány kapcsolatát a társadalom vagy a civilizációk bizonyos formáival.

De a filozófiai reflexió szintjén, ahogyan hagyományosan gyakorolják, a hatások különösen átrendező és romboló jellegűek. Paradoxonok állnak elő.

2.Az igazság akarásának paradoxonjai
Ha igaz, hogy az igazság a dolgokon elkövetett erőszaktétel, akkor igencsak a megismeréshez tartozik. Az igazság a megismerés terméke vagy eleme. Nem normája, nem feltétele, nem alapja és nem is igazolása. Márpedig ha igaz, hogy utóidejű a megismeréshez képest, ha a megismerés alapján keletkezik, akkor a megismerésen elkövetett erőszaktétel. Az igazság nem igazi megismerés. Deformált, elgyötört, uralt megismerés. Hamis megismerés. Az igazi megismeréshez képest az igazság tévedések rendszere.

Ám ugyanakkor ha az igazság tulajdon előzményeként a megismerés egész folyamatát hagyja maga mögött — amely igazságrészeket még fel kell dolgozni, hogy aztán igazak legyenek — akkor mögötte látjuk felbukkanni azt, ami nem-igaz [non-vrai]. Ez az illúziók hátterén jelenik meg, valamint az illúziókon elkövetett erőszaktételekként.

Még ennél is tovább kell mennünk. Ha az igazság a megismerés illúziójának lerombolása, ha e lerombolás maga a megismerés ellentéte, és mint ilyen maga a megismerés lerombolása, akkor az igazság — hazugság. Más, mint amilyennek mutatja magát. Nem igazmondó abban a pillanatban, amikor a megismerés kárpótlásának vallja magát.

A hatalom akarása I., 210 af.: „Antagonizmus a következő: a látszólagos világ és a hazug világ. Azt utóbbi eleddig „igaz világnak” vallotta magát, az „igazságnak”, „Istennek”. Ezt kell lerombolnunk.”

E paradoxonok a következőket mutatják nekünk:
— Az igazság nem igaz, ha megismerés, mivel minden megismerés illúzió.
— Az igazság nem igaz, amennyiben nem-megismerés, mert az igazság ilyeténképpen a megismerést tévedések rendszerével helyettesíti, vagy ezt helyezi rá.
— Az igazság nem igaz, amikor azt állítja magáról, hogy megismerés, hanem hazugság.

Ami lehetővé teszi:
a)annak tételezését, hogy az igazság nem lehet önmagának állítmánya. Az igaz nem igaz. Az egész igazság a nem-igazban bomlik ki; az igazság a nem-igazság. Az igazságnak nincs ontológiája. Az állítmányi [prédication] ítéletben: az igazság igaz. A van létigének [etre] ontológiai az értelme: az igazság létezik.
Nietzsche átalakítja a szkeptikus kijelentést — „az igazság nem létezik” — egy sor paradoxonban, amelyek a következő kijelentésből származnak: az igazság nem igaz.
b)a nem-igaz igazság nagy kategóriáinak tagolását:
— az illúziót, azaz az igazságot, mint a megismerés egy módját;
— a tévedést, mint a megismerésen tett erőszakot (tehát a nem-megismerést);
— a hazugságot mint e nem-megismerést [Lüge], amely azt a látszatot kelti, mintha eloszlatná minden megismerés illúzióját, miközben valójában megismerés.

Ettől kezdve már látszik a nietzschei feladat: az igazság történetét az igazságra való támaszkodás nélkül kell elgondolni. Egy elemben, amelyben az igazság nem létezik ez az elem a látszat.

A látszat a nem-igaz elem, ahol az igazság megjelenik. És megjelenésével újra elosztja a látszatot az illúzió, a tévedés és a hazugság kategóriáiba.

A látszat az igaz meghatározatlansága. Az illúzió, a tévedés és a hazugság az igazság által bevezetett különbségek a látszat működésében. Ám e különbségek nem csupán az igazság effektusai; ezek maguk az igazság.

Mondhatjuk ezt is: az igazság illúzióként, tévedésként és hazugságként jeleníti meg a látszatot.

Vagy inkább: Az illúzió, a tévedés és a hazugság az igazság létmódja a látszat meghatározatlan elemében. Az illúzió, avagy az igazság gyökere. A tévedés, avagy az igazság rendszere. A hazugság, avagy az igazság művelete.

Szövegek az igazságról mint tévedésről:
A hatalom akarása I., 308. af.: „Az igazság egyfajta tévedés.”
Virradat, 265. af.: „Végső soron mik az ember igazságai? — Az ember megcáfolhatatlan tévedései.”

Az igazságról való lemondásról:
A hatalom akarása II., 330. af.: „A hiedelem, hogy nincs igazság, nihilista hiedelem, nagy könnyebbség a megismerés minden bajnokának, aki folyton harcban áll a csúf igazságokkal.” Meggyőződés, amely soha, egyetlen korban sem létezett: nincs igazságunk. Minden hajdani embernek volt igazsága, még a szkeptikusoknak is.

A látszatról:
A hatalom akarása II., 592. af.: „A látszat, ahogyan én értem, a dolgok egyetlen, igazi valósága, amelynek minden létező állítmány [prédicats] megfelel. […] Nem tételezem a „látszatot” a „valóság” ellentéteként; viszont kijelentem, hogy a látszat a valóság, amely szemben áll azzal a látszattal, amelyet valóssá alakítunk a „képzelet igaz világában.”

*

Foglaljuk össze mindezt.

Arisztotelésznél a megismerés akarása már a megismerést megelőző állapotban foglaltatott. Nem volt egyéb, mint a megismerés késése önmagához képest, ezért volt vágy, még kevesebb a „vágynál”, vágy-öröm volt. És ez csak annyiban volt lehetséges, amennyiben a megismerésnek (az érzékelés legelementárisabb formájában) már kapcsolata volt az igazsággal.

Nietzschénél a megismerés az igazság csalóka megerősítésének illuzórikus effektusa: az akarat, amely mindkettőnek e kettős jelleget adja: (1) egyáltalán nem a megismerés akarása, hanem a hatalom akarása; (2) megalapozza a megismerés és az igazság között a kölcsönös kegyetlenség és rombolás viszonyát.

Az akarat az, ami kettős és egymásra helyezkedő hangon így szól: annyira akarom az igazságot, hogy nem akarok megismerni, és annyira akarok megismerni egy bizonyos határig, hogy azt akarom, ne legyen már több igazság.

A hatalom akarása a tetőpont, ahol szétválik és kölcsönösen lerombolja egymást a megismerés egyik és másik igazsága.

De mi az ekképp napvilágra hozott hatalom akarása? Valóság, amely megszabadult a (változatlan, örök, igaz) léttől: a levés [devenir]. És a megismerés, amely leleplezi a létet, nem a létet leplezi le, hanem egy igazság nélküli igazságot.

Tehát két „igazság nélküli igazság” van:
— az igazság, amely tévedés, hazugság, illúzió: az igazság, amely nem igaz;
— az ettől az igazság-hazugságtól megszabadult igazság; az igazmondó igazság, az igazság, amely nem egyeztethető össze a léttel.

Romhányi Török Gábor fordítása

_________________
Forrás: Michel Foucault: Lecons sur la volonté de savoir, Gallimard–Seuil, 2011, l95–215.

A fordító jegyzete: A Nietzsche-idézetek a A Hatalom akarásából (a Würzbach-féle német kiadás) első francia fordításából (Volonté de puissance,1947–1948) valók. A második francia fordítás a tökéletesebb, az 1990-es években jelent meg Genevieve Bianquis fordításában. Ezt Michel Foucault (1926–1984) már nem ismerhette.