Bár Jean Genet — mint Michel Foucault barátja és egyik tanácsadója — idegenkedéssel fogadta a marxista Jean-Paul Sartre-nak 1952-ben megjelent monumentális, addigi összes művei elé bevezetőként írt monográfiáját, a Szent Genet. Bohóc és mártír című könyvet, az egykori fegyenc és prostituált (hatvan évvel ezelőtt keresztényellenes provokációnak tűnő) „felszentelése” erőteljesen igazolódni látszik a 2013 kora tavaszán megválasztott I. Ferenc pápa korszakváltást jelző korai megnyilvánulásaiban. Az argentin Jorge Mario Bergoglio, az első pápa, aki nem világi papként, hanem jezsuita szerzetesként részesült a római katolikus egyház vezetésének dicsőségében, megválasztása után alig egy hónappal a húsvétot megelőző nagycsütörtökön — a krisztusi coena Domini hagyományát követve — ellátogatott a római Casal del Marmo negyedben lévő fiatalkorúak börtönébe, hogy a vétkezők lábának megmosásával az isteni kegyelem nevében a bűnbánat útjára terelje az elzártakat.
Darida Veronika kiváló utószavából kimerítő összefoglalót kaphatunk Jean Genet életének a kötetbe válogatott, válságkorszakot jelző töredékeinek és leveleinek előtörténetéből, és minden bizonnyal helyes megérzése, hogy a francia írót vélt vagy valós bűntudata nem (feltétlenül) terelte a katolikus egyház kebleire. Az utószóból azonban kimaradnak olyan fontos életrajzi mozzanatok, mint Jean Genet palesztin-szimpátiája vagy az afro-amerikai Black Panther Party (Fekete Párducok) nevű politikai mozgalom munkájában való aktív részvétele (ezekről a Szerelem börtöne című utolsó könyvében számolt be) — talán ezek a tényezők meghatározóbbak is, mint a Marcel Proust-féle regényfolyam Bimbozó lányok árnyékában című kötetének feltételezett hatása, és inkább Genet 1944-ben játszódó Gyászmenet című regényének korszakát illetően tett kijelentéseinek és Fassbinder Querelle-filmjének nagyobb jelentőségét emelik ki. (A hiánypótló kötet utószava mellesleg felhívja rá a figyelmet, hogy Genet-nek összes drámái és egyik legfontosabb regénye, A tolvaj naplója mellett már két fontos esszéje is napvilágot látott magyar nyelven: A kötéltáncos és az Ami egy szabályos fecnikbe tépett és a klotyóba dobott Rembrandtból megmaradt — az utóbbi ihlette Jacques Derrida Glas című avantgárd könyvét.) Az utószó a Töredékkutatás címet viseli, de diszkréten elhallgatja, hogy a töredék műfaja első virágkorát a német romantika idején érte meg, ami Genet esetében nem elhanyagolható irodalomtörténeti hatás lehetett. A magam részéről a továbbiakban igyekszem szorosabban beleolvasni a kötet Genet-szövegeibe a Darida-féle életrajzi kontextus túlhangsúlyozása helyett: a szövegek poétikai-retorikai zsenialitása érdekesebb, mint az író mára leginkább csupán történetiségében értelmezhető, vagyis a ’40-es, ’50-es évekre jellemző frusztrációi a férfiak iránt érzett vonzalma miatt.
A Spectaculum sorozatban megjelent kötetben a két szerelmes, olykor kegyetlen „párbeszédet” rekonstruáló Töredékek… mellett olvasható két levél, egy balett-leírás és egy Jean Cocteau-ról szóló rövid esszé. Alighanem — e sorok szerzőjéhez hasonlóan — Genet ízlésvilágához is közelebb állt a balett, mint az opera műfaja. A nyelvjáték folytán (M)’adame Miroirra keresztelt tánc leírása a francia író számára más műveiben is kedves témákat vonultatja föl: a tükörlabirintusban hol feltűnő, hol eltűnő képmást, a bájos mozdulatai révén még vonzóbbá váló szépséges matrózt, akinek képmásával elcsattanó nárcisztikus csókja viaskodássá, a Halállal való kacérkodássá változik.
Az 1950-ben a festőnő Léonor Finihez címzett levél a szinesztéziák igen eredeti képletével kísérletezik, amikor a festmények látványa által keltett szagok és illatok bemutatásával kezdi személyes benyomásainak megosztását. Képzelete a növények rothadó bűzétől a kaszárnyák és kopaszra nyírt fegyencek vérpezsdítő illatáig burjánzik — mindazonáltal a művésznő nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, még akkor sem, ha netalán (sajnálatosan az ismeretlenség homályában maradt további életműve során) meg is fogadta Genet jóakaratú tanácsát: „Mostanig mesterséges élettel ruházta fel a legfinomabb viaszbábukat — a jövőben talán a legalantasabb népséget is megszánja a boldogtalansággal és az élettel”. A tolvaj naplójának másik, kötetben olvasható levele Jean-Jacques Pauvert-hez a Cselédek című drámája első kiadásának előszavaként funkcionált. Amikor Genet felhívja a figyelmet arra, hogy az európai színjátszás kimerülőben lévő eszköztárát próbára teszi, sőt megtermékenyítheti a „keleti pompa”, Japán, Kína vagy Bali színházának kifejezésmódja, evidensnek tűnik Antonin Artaud hatása. Az utószó hasonlóképpen jó szemmel veszi észre az Artaud-ra is hatást gyakorló Nietzsche ihletését a Jean Cocteau-ról szóló rövid esszé értelmezése során, amikor Genet írásában nemcsak a tiszteletet, de az őt korábban felkaroló „mester”-rel szembeni tiszteletlenséget is megsejti: Cocteau apollói „végletekig csiszolt”-ságával és „fényben fürdésé”-vel szemben önmagát a dionüszoszi világkép oldalára helyezi. (A szöveg mindazonált semmi esetre sem helyezhető a Genet-t gyakran érő árulás vádjának polcára.) Ugyancsak Darida Veronika ízlését dicséri, hogy maga is nagyobb befogadói élményt tulajdonít Genet maszturbálós börtönpornó-filmjeinek, mint Cocteau agyonstilizált (Jean Marais bájait túlértékelő) művészmozgóképeinek.
„A következő oldalak nem egy költemény részei, de afelé vezetnek. Mintha annak egyelőre még nagyon távoli megközelítését adnák, ha nem egy olyan szöveg számos vázlatának egyikéről volna szó, mely lassan, kimérten halad a költemény felé, mely éppúgy igazolásul szolgál majd e szöveghez, mint ahogy a szöveg igazolja majd az életemet” — írja Genet a könyv főszövegét adó Töredékek…-hez írt rövid megjegyzésében. A prózai töredékek tanúsága szerint az író a műnemek kereteit illetően éppúgy a transzgresszív, határokat szétfeszítő szándék igényével lép föl, mint életművészként. Formájában már alkalmazza a két hasábon párhuzamosan futó korpusz avantgárd módszerét, melyet húsz évvel később a francia dekonstrukció főalakja dolgozott ki korábban említett könyvében. A szöveg olvasása során elhamarkodottnak érzem azt az értelmezést, hogy — a Genet szóhasználata szerint — pederasztia gyakorlása miatti bűntudat és szégyenérzet lett volna a szeretőkkel szembeni gonoszság, a halálba vezető betegségük fölötti káröröm motivációja; sokkal inkább keltik a párbeszédek a viszonzatlan szerelem miatti hiú bosszú benyomását. Noha a szerző nyilvánvalóan csodálta az itáliai reneszánsz alkotásait, saját eredetiségének élvezete, a rútban rejlő grácia felismerése nyomán a klasszikusokkal szembeni előítéletre ragadtatja magát (némileg ismételve az „apollói” Cocteau-val szembeni burkolt iróniát), amikor kijelenti: „A báj eme mesterművei — ez a Dávid, ez a Perszeusz, miközben járnak, a fejüket rázzák, felmennek a lépcsőn, a sliccüket gombolják, szappanozzák magukat és fésülködnek — rothadtak.” Az öngyilkosság gondolata is komolytalan színészkedésnek tűnik, hiszen a szöveg megszületését követően Genet még több mint harminc évig lelkes politikai aktivistaként vett részt a közéletben.
Bár minden bizonnyal a méltatott kötet nem Jean Genet legjelentősebb szövegeit tartalmazza, ízlésének osztói és kedvelői számára élvezetes olvasmány, és hozzájárul ahhoz, hogy a magyar közönség a 20. század egyik legjelentősebb írójának életművéről az eddigieknél még teljesebb képet alkothasson.
Megjelent a Műút 2013038-as számában.