Ja, hát rohadt dolog ez tényleg, mondom neked, pedig ma tényleg nem akartam a felnövésről beszélni. De legalább csak pár évig tart az egész. Ettől persze nem nyugszol meg, csak még hisztérikusabbá válik az egész jelenléted a szocreál paneltenger közepén, a flaszteron, valahol Újpesten. Okosnak tűnök és elhiszed, pedig valójában fogalmam sincs az egészről. Mert mi az a hét évnyi előny (igazából minden), ami mögöttem van, neked majd csak most következik. Rágyújtunk, ami még testvérek között is egy szép pillanat, és abban az ingerült, kátrányos szén-dioxidban, ami időnként elhagyja a szádat, minden keserűséged benne van. Magamban mosolygok, emlékszem az én gimnazista éveim végére, tudtam is én még akkor, mi a keserűség. Valószínűleg most sem tudom igazán.
Legyek én az elöljáró példa mégis, én, aki hét év alatt végez el egy egyetemet, aki a nagybetűs kapujában már többször húzta be a kéziféket, mint ahány farkat fogott. Aztán most, hogy itt a vége, úgy érzem, mintha hosszú vajúdás után a test placentaként préselné világra az új életet, nincs kezem és lábam, se hangom, hogy tiltakozzam, meg annyira nem is akarok már. Persze az utolsó próbatételek ideje ez, az olyanoké, mint a „lécci úgy, hogy adok ezret kápéban, a többit meg levonnád a kártyámról?” játék a cébéában, vagy az „oké, igazából megint ráfoghatnám arra, hogy részeg voltam, de tényleg az enyém a felelősség”, és az „akár meg is várhatnám, hogy kirúgjanak, sosem ment jól a konfrontáció”. Meg az is, hogy most elkísértelek erre a felvételire. Igazad van, én se mennék be a helyedben. Még most eljátszhatod, lehetsz szeszélyes, sírhatsz, félhetsz, lehetsz gyerek. Én pedig nem az apád vagyok, megengedem, hogy gyerek légy még, kicsit helyettem is. Aztán lesz időd bepótolni mindent, meglépni az összes rosszat, tanulni belőle, majd elkövetni még egyszer. Ráérsz. Én nem erőszakolok rád semmit, nem követem el ugyanazt, s ha ez hiba is, legalább a sajátom.
Szó nélkül követsz aztán hazáig, telve vagy most aggodalmakkal, innentől már bármit mondhatok, mindegy. Két különböző kapuban állunk, de én ismerem a tiédet is. Most először nem féltelek, és nem akarlak óvni sem. Most először nem érzem elvesztegetettnek ezt a hét évet, ott van a nyomatéka minden szóban, amit mondok neked, minden érvben, az összes betonkockán, ami azt a két kaput összeköti, és amit mostantól már te taposol majd helyettem. Az életemre gondolok, a négy és fél albérletre, az ügyetlenül felnevelt macskára, a párhuzamos munkahelyekre, a három elfogyasztott szerelemre, meg a sok el nem fogyasztottra, a most már hamarosan véget érő egyetemre, az épülgető egzisztenciára. A névtelen, késő esti terekre, meg a túl korán eljövő reggelekre, és hogy mennyi mindent meg lehet szokni. Ki vagyok én, hogy ezektől féltselek, és miért is tenném.
Ma este még velem alszol, és én tudom azt, amit te még sokáig nem fogsz, hogy ebben a pontatlan valóságban mégis minden pontosan a helyén van. Reggelre aztán megérted, hogy el kell végre indulni. Budapestről Gyarmatra, a középsuliból a felsőoktatásba, a halogatásból a felnőtté válás felé. Akármennyire unalmas, sokadjára is adok útbaigazítást; a Nyugatinál leszállsz, lemész a metróhoz, hat megálló és kiérsz az autóbuszpályaudvarra. Pedig tudom, enélkül is odatalálnál már. Én meg csak állok, nézem a távolodó villamost, rajta téged (olyan kicsi vagy, de ezt nem mondom, mert ettől rendszerint vagy dührohamot kapsz vagy sírógörcsöt), pár percig vajúdok még, majd egy másfélkilós placentát magam után húzva lassan elindulok haza.