Nem pedig magunkban motyogni, vagy még úgy sem, csak bambulni a papírra, amíg összefolynak a betűk a szemünk előtt. Aki tanult már komolyabban, az tudja. Énekelni, vagy ha mást nem, fütyörészni, ha holdfény alatt járjuk az erdőt. Énekelgetni neki, megnyugtatni, lecsillapítani. Beszélni hozzá, beszélgetni vele.
Általában úgy kezdjük, hogy barátot képzelünk magunknak gyermekkorunkban. Van, akinek aztán a Jézuska lesz ezen a helyen. Van, aki képzelt apával beszélget, mert azzal könnyebb. Képzelt ellenséggel.
Mind egy csapatban focizunk, akik barátot, Jézuskát, apát, vagy ellenséget képzelünk magunknak, és hozzá beszélünk. És hát a képzelt barátok, a Jézuska, apák és ellenségek is egy csapatban fociznak.
Mielőtt az antiblaszfémisták felhorkannának, és az ateisták a markukat kezdenék dörzsölni, megjegyzem, nem azt mondom, nincs ott senki, csak azt, egyszerűen szükségünk van rá, hogy legyen ott valaki. Úgy vagyunk ezzel, mint a paranoiás: lehet, hogy tényleg üldözik.
Egyes kutatások ráadásul megállapították, hogy szignifikánsan több olyan személyből lesz ateista felnőtt, aki elfelejtkezik a képzelt barátjáról. Vagy eleve: elfelejt barátot képzelni magának. Utóbbiak közül kerülnek ki azok is, akik abban a hiszemben élnek, hogy van igazi barátjuk. Pedig egy elképzelt barát sokkal megbízhatóbb, mint az a személy, akit a barátjának képzel az ember: bármikor ott terem, ha baj van, bajt pedig nem okoz.
A többiek sem biztos, hogy jobban járnak. Van, aki például Istent képzel arra a helyre, holott lehet, hogy egy apa bőven elég volna. Vannak, akik nem kezdenek el idejében barátot képzelni, de képtelenek arra, hogy vállalják az ateizmust. Ők később ellenséget képzelnek majd. Az elképzelt ellenség sokkal megbízhatóbb, mint a valóságos: bármikor lehet vele küzdeni vagy menekülni előle.
A lényeg azonban nem ez. Bárhogy is alakult, ha idejében elkezdtük, vagy ha csak jóval később, ha meggyőződésből, vagy ha csak gyávaságból, a lényeg az, hogy ne magunkban beszéljünk, ne szégyelljük, ne az orrunk alá motyogjunk leszegett fejjel, hanem emeljük fel a fejünket és mondjuk ki hangosan, amit akarunk, amikor ahhoz beszélünk, akire a legnagyobb szükségünk van, aki nélkül képtelenek vagyunk.