Pálinkás Anna: Kezdetben


Nem hat meg a gyereksírás, mert gyerek én is voltam, megtanultam, hogy sírni akkor kell, ha akarok valamit. Ha fájt valamim, tudtam, a sírás közvetlenül nem fogja elmulasztani, azt akartam, mások segítsenek rajtam. Ez olyasmi volt, amire számíthattam.

Ezért is tudtam azt is, mikor egyik hajnalban olyan hangot hallottam a macskámtól, amit előtte még sosem, épp mielőtt vért öklendezett az előszoba padlójára, hogy ő most üvölt a fájdalomtól. Több mint egy hétig hallgattam, ahogy azt is, hogy pénzkidobás macskának az infúzió, mert az állatok nem érnek ennyit, én pedig csak túlreagálom. Nem mondtam el, hogy azoknak a kezeléséért biztosan nem fizetnék, akik ilyen tanácsokat adnak, csak észben tartottam, arra az esetre, ha egyszer szükségük lesz rám. Nem volt időm ilyenekkel foglalkozni, mikor az orvoshoz vezető úton olyan hangos nyivákolás hallatszott ki a szállító dobozból, amit még a forgalom zaja se tudott elnyomni. Csodálkoztam, hogy senki nem állított meg azzal, hogy kínozzuk a macskát, de aztán eszembe jutott, az állatok nem érnek ennyit.

Ahhoz, hogy be tudják kötni a csövet, le kellett borotválni a lábát, és akkor láttam először, hogy a bőrén is pont ugyanott vannak a foltok, ahol a szőrén. Nem lett jobban, az orra száraz volt, a teste izzadt, és ha megöleltem, attól féltem, összetöröm a csontjait. Azon gondolkoztam, hogy ebben az állapotban ő is ugyanúgy érez-e, ahogy én, mikor megérintenek. Ha túl közel ülök valakihez, a vállunk összeérhet egy ponton, ez a pont pedig elkezd forrósodni. Nem fáj, csak kellemetlen, mint mikor hirtelen elvesztem a szemem elől a legyet, ami addig a szobában zümmögött, és biztos vagyok benne, hogy már a bőrömön mászik. Azt képzelem, össze fogunk olvadni, ha nem húzódok el, végtelen sok láthatatlan légy fogja felfalni a testünket.

Elkerülöm az érintéseket, és a macskám sem emelem fel egy idő után, mert azt mondják, szenved tőle, hogy olyannak neveltem, amilyen én vagyok. Nem tudom, mit árul el rólam, mikor a sokadik vérvételnél kitép egy darabot a nővér kézfejéből, de néhány nap múlva már nem zavar, mert végre megeszi az ebédjét, hempereg a billentyűzeten, majd felborítja a kukát.

Mostanra a szőre szinte teljesen visszanőtt, és már csak néha hiszem a körfolyosóról beszűrődő zajokra, hogy az üvöltése, mikor éjszakánként egy újfajta nyugtalanság tart ébren. Úgy érzem, minden eddigi érintés rárakódott a bőrömre, és foltokba gyűlt a legtöbbet használt pontokon, ahol mindenki láthatja őket. Tudni akarom, hogy elég lenne-e megnyúznom magam ahhoz, hogy újra olyan legyek, mint kezdetben, és a foltjaimmal együtt a félelmeim is eltűnjenek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük