Kitámolygott a füstös pinceklubból. Nem volt részeg, csak veszélyesen rosszkedvű. Homályban élt. Mintha beteg volna, mintha lenyúzták volna a bőrét. Ő azonban tudta betegsége forrását: ez a szégyenkezés maga miatt s ezzel együtt a másoktól való félelem. Másoktól — a társadalomtól, amelyet megvetett! A nő kifogyhatatlan volt leleményeiben. (Pl. egyszer: „Szeretem önt. Szeretem most is. Szánja meg hát ezt a nőt, aki önmagát csalta meg.”) Most odalépett hozzá, éjszaka volt már (látta a tömbökben vonuló füstöt), és úgy tett, mintha idegen lett volna. „Vegye tudomásul, hogy gyűlölöm magát.” Fennhéján bólintott, éjjel fél háromkor egy nő bejelenti, hogy gyűlöli: ezt talán ki lehet találni. „Mit akar”, mondta utálatosan. Hogy azért utálja, mert olvasnia kell őt. „Hát — mondta édelegve —, akkor ne olvasson, inkább szeressen.” A nő diadalmasan felkacagott. „Ha nem olvasom, kit szeressek?!” És eltűnt simán, mint egy bérgyilkos.
Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia,
Bevezetés a szépirodalomba, Magvető, 1986, 528.