Még feleségem is, akár ha Dömiékre, mackóimra nézett volna, kikről azt hittem, nem lesz számukra megoldás, ha meghalok, ha meghalunk, még ő is, ha Dömiékre néz, óhatatlan.
ezt gondolta volna: „Te jó isten…!”
Mivel kotorják össze a szétlapított emberpépet egy aszfaltútról?
Hogy ne húzzam-nyúzzam, ez lett volna velem.
Slággal eltakarították volna, ami nem takarítható el másképp?
Maradt volna még vér s velő utánam?
Akadt volna magyarázat, hogy egy nagyobb sorba tartoztam, ahol ez jött? Vagy van rá magyarázat, hogy Petri meglátogat álmomban, Janikovszky, Balassa Péter, Ternyák Zoltán, rendre mostanában, meghalt, megannyi kapcsolódás dolgaimhoz, még valaki: ki is? s nem én??
Hogyan élek én?
Hogy megtaláltam, meg kellett találnom
a tárgyhoz illő, hű kifejezési formát?
S megvan, és ez létem végoka, egyelőre?
Nem mozdulok ki, jó, hogy hajdani lakásunk
másik fele, a szomszéd lakás égett,
„nem voltam itthon”, majd rámtörik a tűzoltók,
s megmentettem így kutyánk, Szuszi
és madarunk, Totyi életét?
Hogy a kis piros autókat számoltam az ablakból egyre?
Hogy megcsodáltam, fentebbiek okán,
minap egy nagy darus tűzoltóautót?
Hogy a Rákosi-korszakban tűzoltótanfolyamra voltam
kényszerítve?
Más korszakok is erőszakkorszakok!
Minden korszak Rákosi-korszak, csak épp másban és másnak!!!!
Tandori Dezső: A testcsonk rángásai (részlet)
T. D.: A Holnap Utáni, Tiszatáj, 2005, 230–231.