I
A tengeren szörnyek vannak.
Ismertek a hiedelmek vízi kígyókról,
óriáspolipról, vagy akár sellőkről,
akik miatt a mélybe néztél:
nem kísértenek éppen utánad.
Gyerekként hallottál először
magyarázat nélkül eltűnt férfiakról,
egy fulladozó családfőről, akiről
az átok mindig eggyel továbbszáll:
később vele jártál ki
folyópartokra horgászni,
ő mesélt a vízről, elrettentésképpen.
Te mégis hajóra szálltál
megtudni, szabadulhatsz-e
a spájzban hagyott
fodrászolló emlékétől,
amivel kis híján átvágta a torkát.
De csak a félelmeddel maradtál egyedül:
ha biztosnak tűnő partra lépsz,
ugyanazokat a hibákat fogod
elkövetni, mint ő.
Így az lett látóhatáron belüli,
amit el kellett tagadni magadtól,
nehogy hozzá légy hasonló,
II
mert a te ördögöd egy apa volt.
„Várjuk meg a gyereket, hívja ő a mentőket”
— mondta a vendégágyon haldokolva mamának,
aki még akkor is csak kiszolgálni bírta:
a feje alá párnát tett, szavakkal nyugtatta,
kérésére elhúzta a függönyt,
vagy kinézett az utcasarokról,
amíg ő a falnak fordult,
és a nevedet ismételgette.
„Várjuk meg a gyereket,
hívja ő a mentőket.”
Aztán mama meg úgy mesélte el,
mintha te tehetnél arról a végzetes
tüdőembóliáról,
és előbb kért számon,
mint a lelkiismereted:
ez a mondat ettől fogva
évekig a hátad mögött állt,
és olyanokat súgott a füledbe,
hogy lekéstél egy apát,
lekéstél egy apát,
a család megint lekésett egy apát.
III
Akkor enyhült
és szűnt meg végleg ez a hang
a fejedben,
amikor itthon megállapodtál.
A körülmények beteljesedtek:
család, biztos munkahely, saját lakás,
két egészséges fiú —
(az idősebbik születése után
egy teljes napig hasonlított
a nagyapjára, akit akkor öt éve
nem láthattál már).
Utoljára valami olyasmit
mondott, búcsúzásképpen,
hogy végre egyenesben vagy,
itt érnek össze a szálak,
te is rég ugyanúgy
zuhansz, mint ő.
Hiába jöttél rá,
hogy mindvégig magad előtt toltad,
akiket menekvésed okának
képzeltél: vízi kígyók,
polipok, sellők,
apa, tenger —
IV
most én kísértelek téged.