Úgy vettem észre, hogy sokan a szellemi érettség egyik ismertetőjelének tekintik, ha valaki arra a felvetésre, hogy „minden ember egyenlőnek született”, cinikusan vállat vonva csak annyit mond: „hát igen, szép is lenne, de sajnos nincs így: nem vagyunk egyenlők, ideje beletörődni”.
Ha végignézünk a világot velünk együtt belakó több milliárd emberen, az első és legalapvetőbb benyomásunk, hogy milyen mélységesen különbözünk egymástól. Gandhik és Hitlerek, Teréz anyák és Putyinok, Bill Gatesek és afrikai éhezők, szíriai menekültek és európai xenofóbok — különbözőbbek nem is lehetnénk. Ugyan miért gondolnánk, hogy mindannyiunkat egyenlő jogok illetnek meg, hogy mindannyiunk élete egyenlő értékkel bír, vagy hogy bármilyen egyéb szempontból egyenlők vagyunk?
Ez a sokak számára furcsa gondolat mégis évszázadok óta a nyugati morális és politikai gondolkodás alapját képezi. Ahogy a híres politikafilozófus, Will Klymicka írja ismert tankönyvében: „ha valamely [politikai] elmélet azt állítaná, hogy bizonyos embereket nem illet meg az egyenlő bánásmód a kormány részéről, hogy bizonyos emberek egyszerűen kevesebbet számítanak, mint mások, akkor a legtöbben a modern világban azonnal elutasítanák ezt az elméletet.” (Will Kymlicka: Contemporary political philosophy, Oxford University Press, 2002, 4.)
Persze az, hogy a legtöbb erkölcs- és politikafilozófus elfogadja az egyenlőség elvét, még nem jelenti, hogy ne vethetnénk alá racionális vizsgálatnak vagy kritikának; hogy a fenti megfontolásokat, aggodalmakat ne vehetnénk komolyan. Pontosan erre vállalkozik az Uwe Steinhoff által szerkesztett Do all persons have equal moral worth? című kötet.
Ahogy Steinhoff a bevezetőben írja, a kötet célja, hogy megmutassa, az egyenlőség elvét „nem fogadhatjuk el egyszerűen axiómaként, amely állítólag minden ésszerű politikaelmélet kiindulópontjaként kell, hogy szolgáljon.” Az egyenlőség elvét problémává kell tennünk, fel kell vetnünk a vele kapcsolatos ellenvetéseket és a rájuk adható válaszokat.
Steinhoff nem titkolt célja, hogy megcáfolja az elvet, ám lelkiismeretes filozófusként ez nem akadályozza meg abban, hogy kötetében szép számmal szerepeltessen olyan szerzőket, akik védelmükbe veszik az egyenlőség gondolatát. Ez a rendkívül érdekes könyv épp ezért sajátos bepillantást enged a mai erkölcs- és politikafilozófia egyik legfontosabb, de keveset tárgyalt kérdéskörébe.
Mielőtt azonban nekiveselkednénk a kérdésnek, vajon igaz-e az egyenlőség elve, először is értsük meg, pontosan mit állít az elv. A közkeletű félreértésekkel szemben az egyenlőség elve nem azt állítja, hogy mind egyformák vagyunk, vagy hogy mindenki egyforma elbánást érdemel a kormány vagy embertársai részéről. Ronald Dworkin — talán az egyik legfontosabb kortárs egalitárius filozófus — megfogalmazása szerint az egyenlőség elve nem azt mondja ki, hogy egyenlően, hanem, hogy egyenlőkként kell bánnunk egymással.
Mit jelent ez pontosan? Az egyenlőség elve szerint minden ember egyenlő morális státusszal rendelkezik, azaz mindenki ugyanannyit ér. Mikor morális megfontolásokra kerül sor, senki érdekeinek, szempontjainak nem juttathatunk nagyobb súlyt, jelentőséget minden további igazolás nélkül.
Ez az elv sok esetben egyáltalán nem követel meg egyenlő vagy egyforma bánásmódot, épp ellenkezőleg. Ha például egy társasággal kirándulni megyünk, és akad köztünk egy mozgássérült, akkor az egyenlőség elve éppen azt írja elő, hogy nyújtsunk segítséget ennek az illetőnek — szemben testileg ép társaival. Mivel mindenkinek egyformán érdeke, hogy eljusson a célig, gyönyörködjön a természetben stb., és mert mindenki érdeke egyformán számít, ezért e cél elérésének lehetőségét mindenki számára egyformán biztosítani kell. Ehhez viszont épphogy különbözőképpen kell bánnunk egymással — van, akinek segítséget kell nyújtanunk, van, akinek nem.
Miféle problémák adódnak ezzel az elképzeléssel kapcsolatban, milyen kihívásokkal kell szembenéznie az egalitáriusnak? Steinhoff kötetének szerzői két fő problémakört járnak körül. Az első arra a közkeletű megfontolásra támaszkodik, amelyet már említettünk: az emberek igenis különbözőek, a köztük lévő empirikus variancia pedig komoly problémát okoz az egalitárius számára. Miért?
Kezdjük kicsit messzebbről. Az egyenlőség elve azt állítja, minden ember egyenlő morális státusszal rendelkezik. De miért rendelkezünk egyáltalán bármiféle morális státusszal, szemben például a kövekkel, felhőkkel, elektronokkal? Ha belerúgok egy kőbe, azzal nem teszek morálisan elítélhető dolgot — a kőnek magának nincsenek érdekei, sem joga a testi integritáshoz, amelyet a rugdosással megsértek. Miért?
Nemigen lehet a dolognak más magyarázata, mint hogy nekünk, embereknek van egy olyan tulajdonságunk, amilyen a kőnek nincs, és amely megalapozza a morális státuszunkat. Nevezzük ezt a tulajdonságot „X”-nek. A probléma a következő: ha fenn szeretnénk tartani az egyenlőség elvét, akkor X-nek olyannak kell lennie, hogy egyrészt minden embert morális státusszal ruházzon fel, továbbá mindenkit egyenlő morális státusszal ruházzon fel.
Ha ugyanis X olyasmi, amiből nekem több lehet, mint neked, akkor felmerül a kérdés, hogy X miért nem kölcsönöz jelentősebb morális státuszt nekem, mint neked. Vegyünk egy példát: sokak szerint az ember morális státuszának alapja a racionalitás — a mérlegelésre és megfontolásra, valamint a tudatos és szándékolt cselekvésre való képesség.
Igen ám, azonban a racionalitás terén az emberek között jelentős eltérések mutatkoznak: egyesek inkább képesek érvényes megfontolásokat tenni, míg mások hibáznak a mérlegelési folyamat során, vagy nem is mérlegelnek, és irracionális módon cselekszenek. Sok embertársunk — mint az újszülöttek, a súlyos szellemi fogyatékkal élők, vagy az agykárosodás folytán visszafordíthatatlan kómába zuhant betegek — gyakorlatilag képtelenek a racionális megfontolásra.
Világos, hogy a racionalitás hogyan ruházhatna fel minket morális státusszal, szemben a kővel: nekünk van valamennyi, a kőnek nincs semennyi. A racionalitás viszont fokozati kérdés: miért ne kölcsönözne a fejlettebb racionalitás nagyobb morális jelentőséget egyeseknek, mint másoknak?
Az egalitárius a következő kihívással találkozik: meg kell találnia azt a rejtélyes X-et, amelynek révén nem csak hogy mi, emberek rendelkezünk morális státusszal — szemben a kövekkel —, de amely ráadásul egyenlő morális státusszal is ruház fel mindannyiunkat.
A kötet több szerzője is igen érdekes megoldást kínál erre a problémára, de szorítkozzunk most George Sher cikkére, aki egy standard egalitárius stratégiát követ: Sher azt szeretné megmutatni, hogy igenis találhatunk olyan tulajdonságot, amelyben mind osztozunk, és amelynek megléte nem fokozati kérdés. Szerinte ez nem más, mint a szubjektivitás: az a tulajdonságunk, hogy sajátos, első személyű perspektívából tekintünk a világra; hogy a velünk történő eseményeket megéljük, szubjektív benyomásokat szerzünk velük kapcsolatban.
A szubjektivitás — úgy tűnik — nem fokozati kérdés: valakinek vagy van első személyű perspektívája a világra, vagy nincs. Ez azonban talán még nem elég ahhoz, hogy az egalitárius megfeleljen a fenti kihívásra. Richard Arneson szerint az ilyen típusú egalitárius válaszok rendre ugyanabba a dilemmába ütköznek: vagy kiderül, hogy a szóban forgó tulajdonság mégiscsak fokozati kérdés, vagy arra jutunk, hogy nem alkalmas a morális státusz megalapozására.
Arneson Sher elméletét is így támadja: először is, ha közelebbről megnézzük, kiderül, hogy valójában a szubjektivitás összetevői is fokozatosságot foglalnak magukban. Az élmények lehetnek összetettebbek vagy kevésbé összetettek, gazdagabbak vagy szegényebbek. Másrészről még ha nem is így volna, akkor is kétséges, hogy a szubjektivitás puszta jelenléte máris morális státusszal ruházna fel bárkit.
Elképzelhető (a példa nem Arnesoné), hogy szegényes érzékszervein keresztül egy földigiliszta is valaminő szubjektív benyomást szerez a világról, élményeket él át, ez azonban még aligha ruházná fel ugyanazzal a morális státusszal, mint egy emberi lényt. Ha felmerülne a kérdés, hogy a gilisztát vagy egy kisgyereket mentsünk ki egy lángoló épületből, aligha mondhatnánk, hogy a két élőlény érdekeinek egyenlő megfontolást kell adnunk pusztán azért, mert mindketten rendelkeznek szubjektív benyomásokkal.
De tegyük fel, hogy sikerül megfelelő tulajdonságot találnunk, amely képes megalapozni az egyenlőség elvét. Az egalitárius még ekkor sem dőlhet hátra. A másik ismert ellenvetés szerint ugyanis az egyenlőség elve, még ha igaz is, akkor is teljes mértékben irreleváns a morális és politikai gyakorlatunkra nézve. Az elv semmiféle útmutatóval nem szolgál számunkra arra nézvést, hogyan kell viselkedünk egymással, miféle kötelességeink vannak — mint ilyen, az elv erkölcsfilozófiai szempontból tartalmatlan, üres.
Ezt a legmélyenszántóbban talán éppen Steinhoff írása mutatja be. A szerző sorra veszi az egyenlőség elvének számos különböző értelmezését, és igyekszik mindegyikről megmutatni, hogy tarthatatlan. Bár Steinhoff úgy véli, magát az egyenlőség elvét cáfolja meg ezzel, véleményem szerint azonban inkább arra mutat rá, hogy önmagában az elvből nem vonható le semmifajta normatív következtetés.
Hogy megértsük, miért, induljunk ismét kissé távolabbról. Ahogy korábban láttuk, az egyenlőség elvével nincs ellentmondásban az az állítás, hogy bizonyos emberekkel másként kell bánnunk, mint másokkal. A bűnözőket börtönbe zárhatjuk, a jeles tudósokat kitüntethetjük, a jó dolgozókat előléptethetjük — ez még önmagában nem tagadása az egyenlőség elvének. A lényeg, hogy ezeket az egyenlőtlen eljárásokat képesek legyünk megfelelően igazolni.
Mi számít azonban megfelelő igazolásnak? Egy nagyon kifacsart helyzetben akár egy rasszista is állíthatná, hogy hisz az emberek közti egyenlőségben: „persze, alapesetben minden ember egyenlő — így a rasszista —, de mind tudjuk, hogy vannak olyan további körülmények, amelyek igazolhatják az egyenlőtlen bánásmódot. Például a bűnöző bűntette indokolhatja, hogy másként bánjunk vele, mint az áldozatával. Mármost szerintem a bőrszín vagy a származás is ilyen körülmény, amely bizonyos emberek esetében felülírja az egyenlőség elvét”.
Azt, hogy ez az érvelés nem tartható, nem az egyenlőség elve mutatja meg. Ez az elv ugyanis nem szól arról, hogy az egyenlőtlen bánásmód mely igazolásai elfogadhatók és melyek nem. Ezt független morális alapelvek segítségével kell megmutatnunk, amelyekből következik, hogy a faji és etnikai megfontolásokra épülő igazolások nem írhatják felül az egyenlőség elvét, mivel a származás és a bőrszín erkölcsi szempontból lényegtelenek.
Ha azonban vannak ilyen, az egyenlőség elvétől független morális megfontolásaink, akkor mi szükség az elvre egyáltalán? Ha képesek vagyunk az elvtől független morálfilozófiai eszmefuttatások segítségével belátni, hogy a faji, nemi, származás szerinti diszkrimináció helytelen, hogy a háborús övezetekből érkezőknek joguk van a menekültstátuszra, és így tovább, akkor mi szükségünk arra a további megfontolásra, hogy minden ember egyenlő?
Különösen akkor, ha ezt az elvet a hétköznapi morális gyakorlatban rendre felülírjuk: nem bánunk egyenlően bűnözőkkel és áldozatokkal, a kormány nem tartozik egyenlő kötelezettségekkel állampolgárok és külföldiek felé, egy anyának is mások a kötelességei saját gyereke és mások gyerekei felé — és az egalitárius szerint is jól van ez így. Akkor mégis miért kötjük az ebet a karóhoz, és tartunk ki az egyenlőség üres és következmények nélküli dogmája mellett?
Úgy gondolom, Steinhoff felvetései komoly kihívást jelentenek az egalitárius számára, ám a helyzet koránt sem reménytelen. Egyrészt igenis vannak olyan filozófiai kérdéskörök, amelyek esetében az egyenlőség elve fontos szerepet játszik a filozófiai érvmenetben: ilyenek például a demokrácia és a disztributív igazságosság bizonyos elméleteihez kapcsolódó érvek; ezek áttekintésére itt nincs lehetőségünk.
Egy másik, véleményem szerint hathatósabb ellenvetés Steinhoff érvével szemben a következő: az egyenlőség elve igenis mond valamit arról, hogy az egyenlőtlen bánásmód mely igazolásai elfogadhatók és melyek nem. Steinhoff elemzése során úgy használja az egyenlőség elvét, mintha az azt határozná meg, hogy egy bizonyos valami — morális érték, méltóság, tisztelet stb. — miként oszlik meg az emberek között (tudniillik egyenlő módon). Leegyszerűsítve: mintha az elv azt állítaná, hogy a hátára erősített metafizikai batyuban minden ember ugyanúgy egy kiló morális értéket hordoz, se többet, se kevesebbet.
Ez az elv egyik kézenfekvő értelmezése, ugyanakkor, mint Héctor Wittwer kötetbeli cikke helyesen megmutatja, a tényleges morális gyakorlatban szinte soha nem hivatkozunk az egyes emberek által „hordozott” erkölcsi értékre — már amennyiben ennek a fogalomnak van bármi értelme egyáltalán.
Az elv egy másik — az én szívemnek sokkal kedvesebb — értelmezése szerint valójában egész másról szól. Jelesül arról, hogy erkölcsi ítéleteink meghozatalakor miféle indokokat és érveket tarthatunk elfogadhatónak. Minden ember egyenlő morális státusszal rendelkezik — ez azt jelenti, hogy tetteink morális igazolásakor nem folyamodhatunk olyan érvekhez, amelyek arról szólnak, hogy bizonyos emberek értékesebbek másoknál, érdekeik nagyobb súllyal esnek a latba, mint a többiekéi, pusztán azért, mert ők azok, akik.
Egy példa: ketten fuldokolnak a tóban. Mikor azt fontolgatjuk, melyiküket mentsük ki (feltéve, hogy csak az egyiküket tudjuk kihúzni a vízből), számos szempont szóba jöhet: melyikük van közelebb hozzánk, kit van nagyobb esélyünk kimenteni stb.? De az nem lehet szempont, hogy egyikük többet ér a másiknál; hogy egyikük szempontjai, érdekei, joga az élethez, vágya, hogy ne fulladjon meg, többet számít, mint a másiké. Az ilyen fajta morális megfontolások érvénytelenek.
Az egyenlőség elve eszerint nem arra való, hogy segítségével egy bizonyos valamit — erkölcsi értéket, tiszteletet, méltóságot stb. — egyenlő mértékben osszunk szét az emberek között. Steinhoffnak igaza van abban, hogy ezek tekintetében koránt sem vagyunk egyenlők: egy anya semmilyen értelemben nem tartozik ugyanazzal a tisztelettel a gyerekének és a gyerekére támadó gyilkosoknak. Kétségtelenül más jogok illetnek meg ártatlan embereket és háborús bűnösöket.
Az egyenlőség elvének az a funkciója, hogy e különbségek igazolása közben bizonyos típusú erkölcsi okfejtéseket és indokokat — melyek az egyéni vagy csoportidentitásra alapulnak, és semmi másra — letiltson. Ennek pedig igenis komoly következményei vannak arra nézve, hogy miféle egyenlőtlenségeket fogadhatunk el és milyeneket nem: a rasszista fent bemutatott eszmefuttatása például egyértelműen szemben áll az egyenlőség elvének ezen értelmezésével.
Meglehet persze, hogy az elv ezen védelme sem kikezdhetetlen, és az egalitáriusok végül talán alulmaradnak a Steinhoff és más kötetbeli szerzők képviselte állásponttal szemben. Kiderülhet, hogy az egyenlőség elve nem több, mint puszta retorika. Különösebb elméleti következmények nélküli puszta állásfoglalás; válasz arra a kérdésre, hogy az elfogadható politikai elméleteknek milyen formát kellene ölteniük. Még ha így lenne is azonban, be kell látnunk: olyan időket élünk, amikor az ilyen állásfoglalások életbevágóan fontosak.
A Kiskáté vendégszerkesztője Bárány Tibor
A rovat korábbi írásai itt olvashatók