Bátyámmal a meccsen

Ötszáz kilométernyi vonatút után érkeztem meg Szentlőrincre. Az állomáson nem várt senki. Az állomáson nem volt senki. Elszívtam három cigit a parkolóban, hátha közben kék Trabantján megérkezik értem a tesóm. Nem érkezett. Az állomásépület egyik távoli ablakából gyér lámpafény csordult az éjszakába. Odaballagtam, bekopogtam. Egy vasutas egyenruhás, gyűrött arcú fickó hajolt ki az ablakon. Miután elsírtam neki bánatomat, megengedte, hogy telefonáljak az irodából. Ötször hívtam a bátyámék számát. Semmi.

„Néha egy gödör,
Néha egy bucka,
Balra a semmi,
Jobbra a puszta.
Semmi és puszta, puszta vagy semmi,
Erről bírunk híresek lenni.”
(Müller Péter Sziámi:
Puszta vagy semmi) 

Csütörtök délelőtt feladtam egy táviratot a bátyáméknak: HOLNAP AZ UTOLSOO VONATTAL EERKEZEM STOP VAARJ AZ AALLOMAASON STOP.

Ötszáz kilométernyi vonatút után érkeztem meg Szentlőrincre. Az állomáson nem várt senki. Az állomáson nem volt senki. Elszívtam három cigit a parkolóban, hátha közben kék Trabantján megérkezik értem a tesóm. Nem érkezett. Az állomásépület egyik távoli ablakából gyér lámpafény csordult az éjszakába. Odaballagtam, bekopogtam. Egy vasutas egyenruhás, gyűrött arcú fickó hajolt ki az ablakon. Miután elsírtam neki bánatomat, megengedte, hogy telefonáljak az irodából. Ötször hívtam a bátyámék számát. Semmi.

Nem volt mit tenni, nekiindultam az éjszakának. Miközben elhagytam a város utolsó emeletes házait, arra gondoltam, ha nincsenek otthon, bekopogok a szomszédokhoz, biztos befogadnak egy éjszakára, másnap pedig az első vonattal indulok vissza.

A várost elhagyva egy — két oldalt nyárfákkal szegélyezett — nyílegyenes út vezetett a tanya irányába. Akkora volt a csend és a sötétség, hogy még félni sem volt gusztusom. Kábé három kilométernyi gyaloglás után értem a vasúti átjáróhoz. Tudtam, hogy baloldalt ott a bakterház, de csak onnan, hogy felüvöltött egy kutya. Megszaporáztam lépteimet. Az út mellől eltűntek a sötétben amúgy sem látható fák. Az egyik oldalon legelőt gyanítottam, a másik oldalon a focipályát. Ekkor már egy derengő fényfoltot is láttam, afelé tartottam. A halvány fényű lámpa a kocsma előtt világította meg a semmit. Rákanyarodtam a bátyámék utcájára. Sosem láttam hasonlót. Mintha egy hatalmas sziklakert köveit dögönyözték volna a felázott földbe, aztán hagyták volna beleszáradni őket. Gyalog is bokapróbáló mutatvány volt végigbillegni a volt zsellérszállások előtt.

A bátyáméknál ment a tévé. A kapuban állva még úgy is tisztán hallottam Derrick vagy Kojak vagy Columbo hangját, hogy jöttömre a kutya őrjöngő erődemonstrációba kezdett. Vártam egy darabig, hátha az ugatásra kijön valaki. Nem jött senki. Neveket kezdtem kiabálni. Először négy névvel próbálkoztam, aztán azt az egyet hanyagoltam, amelyik mássalhangzóra végződött. A kutya már habzó pofával tépte a kerítést. Közben DerrickKojakColumbo sikeresen befejezhette nyomozását, mert egy ismert reklám idióta zenéje bömbölt a láthatatlan tévéből. Ekkor kezdtem dobálni az ablakot. Először apró, majd egyre nagyobb kavicsokkal. Végül kikapartam a sziklakert-út egyik kövét, és óvatosan az ablakra íveltem.

Öt perc múlva egy telifüstölt konyhában ültem cigarettázva. Nem értették, milyen táviratról hablatyolok, s hogy kerülök oda egyáltalán, de furcsa mód örültek nekem.

A gyerekek szobájában aludtam volna, ha tudok. De nem tudtam, mert a szomszéd szobában egész éjjel full hangerőn ment a tévé, ráadásul a bátyám simán túlhorkolta, s ha kísérletet tettem a kikapcsolására, azonnal felébredt valaki, közölte, hogy hagyjam, nézi, majd visszaaludt.

Pontban hajnali négykor megszólalt a nagyszobában az ébresztőóra, azonnal félbeszakadt a horkolás, majd a tévé is elhallgatott. Néhány perc múlva lefőtt az aznapi első kávé a konyhában. Tudtam, hogy a bátyám az ÉS-t olvasgatva elszív négy-öt talpas Symphoniát a kávé mellé, aztán indul a telepre. Az ajtócsukódás hangjával szinte egyidőben mély álomba zuhantam.

Amikor dél körül hazaért, éppen a gyerekek C64-esén próbálgattam egy játékot. A háttérben a Sziámi új kazija bömbölt. Nna, mondta, délutánra szabaddá tettem magam, megyünk meccsre.

Ebéd után ittunk egy kávét, elszívtunk pár blázt, betoltam a Trabantot, és elindultunk a rangadóra. A sziklakert-úton olyan lassan haladtunk, hogy dülöngélve is megelőzött egy kocsmába siető gyalogos.

Útközben megtudtam, hogy a Tarcsapuszta–Merenye meccsre tartunk; hogy szerencsés vagyok, mert velem ellentétben  a hazai játékosok egyike sem aludt semmit, mert Gullit előző nap tartotta a legénybúcsúját, ahová természetesen az egész csapat hivatalos volt; hogy a bátyámat is le akarták igazolni, de ő csak azzal a feltétellel vállalta volna a játékot, hogy kizárólag a hazai meccseken lép pályára, és a hazai meccseken is csak akkor, ha végig a nyárfák által árnyékolt oldalon szerepelhet;  és hogy egy olyan bajnokságban küzd a bentmaradásért az FC Tarcsa, ahonnan nem lehet kiesni, mert lejjebb már nincs semmi.

Ehhez képest a pálya körül majálishangulat uralkodott. A vendégcsapattal jött vagy harminc szurkoló, feleségek, barátnők, gyerekek. Két kiskölyök lufival kezében szaladgált a pálya szélén, néhányan a pálya menti árok partjára pokrócokat terítettek, és rántott csirkét falatoztak.

A merenyei csapat eleve kék-fehér csíkos mezbe öltözve érkezett, az FCTP játékosai a gépműhely felől közelítették meg a pályát, velük tartott a meccs egyetlen játékvezetője, aki a kezdő sípszó után elfoglalta helyét a kezdőkörben, és nem is mozdult onnan a középkezdéseket és a szünetet leszámítva. A mieink pirosban játszottak, de nem egyforma márkájú és állagú mezekben. Kinek mire futotta. A vörös tíz árnyalata. Illetve kilenc, mert menet közben kiderült, az egyik legénybúcsús az éjjel könnyebb sérülést szenvedett, és nem tudta vállalni a játékot.

A tarcsai taktika egyszerűnek tűnt. Hirtelen megindulások, aztán sok pihenés. Hol középpályája nem volt egyik vagy másik csapatnak, hol védelme, hol egyik sem. Csatár mindig akadt. Fordulatos volt a meccs. Előbb az egyik csapat szerzett vezetést, majd a másik. Az első félidő legizgalmasabb pillanatának az bizonyult, mikor elszállt az egyik kissrác lufija, mire a másik lufis kölyök mamája odasétált a szögletzászlóhoz, és hogy az övé is el ne illanjon, odakötözte a zászlórúdhoz, miközben egy merenyei játékos éppen szögletrúgást végzett volna el.

A második félidőben Gullit, aki az általam akkor még nem ismert Eugene Hützre hasonlított, nagyot játszott. Kétszer indult el, két potyagól. 4:3 ide! A második megindulásos gól után a kapufa mellé hányt, majd addig reklamált lest anyázva a bírónál, míg az ki nem állította.

Öt perc volt hátra a szuperrangadóból, és mi a maradék kilenc emberünkkel hősiesen bekkeltünk. Sajnos a középső tarcsai védő egy kritikus pillanatban szó szerint elaludt, a merenyei csatár megindult a kapunk felé. És ekkor a lufitlan kisfiú beszaladt a pályára, egyenesen szembe a tizenhatoshoz közelítő csatárral. Apu, apu, pisilni kell, visította. Apu, mert ő volt a merenyei támadó, ki akarta cselezni csemetéjét, de az a nadrágjába kapaszkodott, amivel lelassította Aput, a visszafelé poroszkáló védők pedig egyöntetűleg felrúgták még a tizenhatos előtt. A szabadrúgás a susnyásba szállt, a puszta hősei pedig örömittasan borultak a pitypangos fűbe, s a többség spontán horkoló ünneplésben tört ki.

Hazafelé megálltunk a kuglis kocsma mellett, ittunk egy Unicumot a tömött légypapír alatt, aztán elsétáltunk az egy csomóba telepített postai fakkokhoz, a bátyám kinyitotta a 719-es számút, és kivett belőle egy táviratot, amiben ez állt: HOLNAP AZ UTOLSOO VONATTAL EERKEZEM STOP VAARJ AZ AALLOMAASON STOP.