Valószínűleg mindannyiukhoz eljutott néhány napja a hír: Ulickajára rátámadtak Moszkvában. Az írónő a tőle megszokott higgadt racionalitással válaszolt az újságírói megkeresésekre. Igen, ennyi erővel nagyobb baj is lehetett volna, másféle vegyi anyaggal tartós sérülést is okozhattak volna a bántalmazók. Az Egyének a történelemben, Oroszország a XX. században címmel kiírt Memorial-pályázat díjkiosztóján vett részt éppen diákokkal, akiket szintén megdobáltak és lefröcsköltek a Putyin-hívő ifjú aktivisták.
Az írónő 2007 és 2010 között sorozatszerkesztőként az UNESCO Tolerancia Alapítványa támogatásával iskolásoknak kulturális antropológiai olvasókönyveket állított össze. (Ulickaja nincs kibékülve a „tolerancia” szó és fogalom orosz tükörfordításával, inkább irgalomnak fordítaná. Sem az eredeti szó, sem annak jelentése nem honosodott meg Oroszországban, mint mindjárt látni fogjuk. Az irgalom eszményének ugyan mély a beágyazottsága a pravoszláv világban, habár…) Ulickaja önéletrajzi dokumentumvallomásokból könyvet adott ki a háború utáni nemzedék gyerekkoráról, s gondolkodik a fel nem használt anyag további sorsáról. A 2013-ban megjelent mű címe: Gyerekkor 45–53: holnapra itt a boldogság. Egyre határozottabban közelít dokumentarista szemszögből saját és hazája sorsához, feltárja, feldolgozza a kollektív és egyéni múltat, múltakat. (Itt összeér tevékenysége, irányultsága a friss Nobel-díjas fehérorosz Alekszijevicsével, akinek egyre-másra jelennek meg a világban s nálunk is fordításban a munkái. Ulickaja elismeri pályatársát s örül díjazásának.) Az orosz írónő nálunk néhány éve kiadott vegyes műfajú kötete, a Mi Urunk népe már címében is jelzi, hogy egyek ők, összetartoznak: a haza és ő, a nép, a szovjet s posztszovjet birodalom áldozatai, a nyomorultak, a kiszolgáltatottak.
Ulickaja minden együttérzése, közösségvállalása ellenére gyűlölt, emblematikus képviselője az orosz liberális és baloldalnak. A népes szélsőjobb élősködőnek tartja az orosz irodalom és nemzet testén, aki megtanulta nyelvüket, irodalmi mintáikat, de más urakat szolgál: Amerikát, a Nyugatot, Izraelt — hát menjen is oda. Írjon nekik, úgyis róluk és nekik szól. Velük, az oroszokkal pedig aztán ne próbálja elhitetni, hogy itt is élnek fura családok: azonos nemű szülők, gyerekekkel…
Az utóbbi momentum váltott ki hatalmas vihart 2014 Oroszországában. Az egyik olvasókönyve, olyan elszánt ellenkezést, irtózást, fröcskölődést és indulatot hozott felszínre a homofób orosz világból, hogy majdnem megismételte Szorokin ezredfordulós vécécsészés afférját. A Kékháj című könyv 1999-es megjelenése után a feldúlt olvasók ugyanis nyilvánosan beledobálták egy köztérre kiállított hatalmas vécékagylóba az érintett regény példányait. Szomorúan számolt be erről a szerző ittjártakor, alig két éve magyar közönségének is a Dunán, az A38-as hajón. A Kékhájról sokan megírták, hogy az véres-vérbeli (s egyéb testnedvekkel dúsított), tabudöntő, provokatív, pornográf próza orosz és német népvezérek (Hruscsov, Sztálin, Hitler) szexuális játszadozásaival megtűzdelve. E részei a könyvnek országos botrányokat keltettek Oroszországban. Mint Szorokin magyar szakértője, Hetényi Zsuzsa megjegyzi: ebből is profitált, ezt is imidzse részévé tette a szerző.
Ulickaja és Szorokin persze ég és föld. Az előbbit ismervén, ugye, nehezen képzelhető el, hogyan fordult meg két éve (amikor Szorokin éppen nálunk borongott) az orosz világ az írónő körül. Ez idő tájt egyébként az Ukrajna–Oroszország: dialógus elnevezésű kerekasztal részeseként Ulickaja arról beszélt: kormányuk barbárságba taszítja hazáját. Valamelyik tévéműsorban nyilatkozza: jól ismeri a Krímet, hosszan élt ott, s ez a csodálatos hely nélkülözi az ivóvízellátást. Azt kellene mielőbb megoldani bármely regnáló hatalomnak. Ám nem nagypolitikai állásfoglalásával okozott az intelligens, szókimondó, demokrata, plebejus érzelmű, főként családtörténeteket szövögető írónő akkora felfordulást, hogy egy általa szerkesztett könyvet ki akarjanak vonni az iskolákból. Széles Oroszországba sokfelé ajándékba küldte azt megjelenésekor a kiadó, a visszavonással egyidejűleg könyvtáraikban zárt részlegbe száműznék speciális, csak nagykorúaknak szóló hozzáféréssel a kivételesen kártékony művet.
S hogy mi is ez? A megoldás a rejtélyre, a botránykő neve: homoszexuális propaganda. Ezzel vádolta meg ugyanis Orlov megye az Ulickaja szerkesztette ifjúsági olvasókönyvet, annak is a Семья у нас и у других (Család nálunk és másoknál) darabját. A könyv a Другой, другие, о других (Más, mások, másokról, vagy Mások, a másik — másokról) címmel is fordítható fent említett sorozatban jelent meg, gyakran emlegetem e rovatban. Ulickaja nagyon büszke a szép kiállítású, igényes tipográfiájú, tetszetősen illusztrált, felvilágosító tartalmú képeskönyveikre, amelyekbe az egyes területek antropológus szakértői írnak, s vele örül nekik a fél ország. A másik fél pedig mocskolja, támadja s a gyerekek megrontásával vádolja — leginkább az egyiket, a család témájút. Az még ugyanis hagyján, mondják, hogy ételekről, ruházatról, táncról, szokásokról, lakberendezésről, a születés és halál rítusairól és körülményeiről, büntetésről, különféle intézményekről adnak hírt. Az viszont, hogy az azonos neműek nevelte gyerekekről és családjaikról, már több a soknál. Ez a homoszexualitás népszerűsítése (amit ekkoriban, egyesek szerint ezt követően Putyin törvénnyel is betilt) vérfertőzéssel és pornográfiával tetézve. Egy afrikai törzsi szokást is például hoz ide ugyanis, némileg szerencsétlenül a könyv írója, Vera Tyimencsik, ahol kiskorú fiú tölti be a férfi mellett a házastárs szerepét. Ez a 11 sor vágta ki igazán a biztosítékot a közönségben, miközben Ulickaja sorozatával toleranciát, elfogadást akart kiváltani a gyerekekből sokszínű világunk változatos jelenségei, emberi formációi iránt.
S hogy mi köti össze e látszólag különböző témákat? Az orosz emberi jogi szervezet, amelynek díjosztóján történt a dobálás, a családok történelméről gyűjtötte a gyerekek történeteit. Szüleik, nagyszüleik emlékeit a Sztálin-érából s a háborúból. Az incidenssel gyanúsított Nemzeti Felszabadítási Mozgalom a történelemhamisítás és oktatási intézményeik külföldi finanszírozása ellen lép fel. A rendőrök nem avatkoztak be az ország sok részéből érkezett aktivista akciójába.
Egy magyar, pécsi hírrel fejezem be, ami mára szól: „71 évvel ezelőtt, 1945. május 9-én ért véget Európában a II. világháború. Ennek, a Béke napjának emlékére és tiszteletére 2016. május 9-én, hétfőn 10 órakor Pécsen a Szovjet–Bolgár, ezt követően a Német–Magyar katonatemetőkben, emlékhelyeknél emlékezünk és koszorúzunk, melyre nagy szeretettel meghívjuk. Orosz–Magyar Baráti Társaság.”