friss műút

-ról, -ről

Mucha Dorka

Mucha Dorka

(1989, Budapest) Író, 2012 óta publikál, leginkább rövidprózákat. Jelenleg az ELTE-n összehasonlító irodalom- és kultúratudomány mesterszakon tanul, érdeklődési területe főként a XX. századi angol és amerikai irodalom.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Mucha Dorka: Játszótér

2016. május 01.

Én nem akartam, hogy így legyen.

Közben szorongatta a Pulp Fiction-dévédét, amit visszaadtam neki, néha a lábával rúgott egy kicsit, hogy a hinta ne álljon meg. A kezén egy indokolatlanul nagy sebtapasz volt, azt mondta, hogy fel akarta vágni az ereit, amikor vége lett. Nyilván kamu az egész, nem engedte, hogy megnézzem a sebet. Persze, nem perverzióból néztem volna meg, csak úgy, tudod.

Kitartóan hallgatunk, hátha a másik szólal meg előbb. Ilyenkor mindig elbizonytalanodom, hogy mit is akarok éppen, pedig tegnap még teljesen biztos voltam benne, hogy őt nem. Aztán megjelenik a nagyanyám képe a porban, vele együtt minden, amit nem akarok.

Hallom, ahogy zsebkendőt vesz elő és kifújja az orrát. Fel sem akarok nézni. A síró férfiakkal egész egyszerűen nem lehet mit kezdeni. És mindegyik ugyanúgy sír. Te meg csak sóhajtasz, meg próbálsz együttérző arcot vágni.

Szerencsére elkezd engem ócsárolni és a csönd megszűnik.

Most én rúgtam magamon egyet a hintán, de elkezdtem kacsázni és még hányingerem is lett. Az egész szituáció abszurd. Hogy a Deák téren egy hintán ülve beszélem meg valakivel, hogy mekkora szemét kurva vagyok, miközben pár méterre egy kisfiúból csak úgy ömlik a takony, amit anyukája próbál valahogy törölgetni.

Közben még mindig beszél hozzám. Hogy milyen tervei voltak, mennyi helyre akart velem elmenni, mennyi mindent kellett volna még közösen csinálnunk és mennyi minden állt még előttünk. Közben a nagy szart. Csak lustaságból voltunk egmással, hogy ne kelljen mást keresni és újra megtanulni, hogy a mellettünk fekvő hogyan issza a kávét.

— Figyelj, szerintem ez fölösleges. Ne ámítsuk egymást, nem lenne már ugyanaz, nem az, mint régen.

Szürcsög picit, nyeli a könnyeit, tapogatja a karját meg a hinta láncát. Én is ugyanígy, nem bírom elviselni, ahogy sír, és több közhely nem jut eszembe, amit ne mondott volna ő vagy én.

— Még utoljára megcsókolhatlak?
— Nem kéne.

De megtörténik. Ő elindul a dévédéjével, én a visszakapott könyveimmel, mintha mi sem történt volna. Otthon aztán végül jól kisírom magam, csak a miheztartás végett. Lefekszem aludni. Arról álmodom, hogy majd úgyis megismerek egy új embert, akivel ugyanez fog történni. Aztán egy másikat, azzal is, és ez így megy majd tovább. Este lemegyek az udvarra és hintázom egy kört, pedig tudom, hogy hányingerem lesz.

Szólj hozzá!