Meghallgatták, mert nem beszélt sokáig

Az ösztönszerű érzésekről volt szó. Milyen különös az, hogy egy arc, egy tekintet vagy néhány elejtett szó erős előítéleteket kelt bennünk, gyűlölethez hasonló idegenkedést vagy megmásít­ha­tatlan rokonérzést, amely hirtelen indulatok idővel mind, mind igen bölcseknek bizonyul­nak. Az ember néha első pillantásra megérzi, kit szeressen és kitől óvakodjék, kivált ha az em­ber nem is ember, hanem csak asszony vagy gyerek. Mert minél kevesebb a világis­meretünk, ez az ösztönből eredő ítélet annál hatalmasabb. Még az állatok sincsenek e nélkül a sajátságos szimat nélkül; legalább a kutyák e tekintetben is csudálatos finom szaglásról tesznek bizonyságot.

Az ösztönszerű érzésekről volt szó. Milyen különös az, hogy egy arc, egy tekintet vagy néhány elejtett szó erős előítéleteket kelt bennünk, gyűlölethez hasonló idegenkedést vagy megmásít­ha­tatlan rokonérzést, amely hirtelen indulatok idővel mind, mind igen bölcseknek bizonyul­nak. Az ember néha első pillantásra megérzi, kit szeressen és kitől óvakodjék, kivált ha az em­ber nem is ember, hanem csak asszony vagy gyerek. Mert minél kevesebb a világis­meretünk, ez az ösztönből eredő ítélet annál hatalmasabb. Még az állatok sincsenek e nélkül a sajátságos szimat nélkül; legalább a kutyák e tekintetben is csudálatos finom szaglásról tesznek bizonyságot.
— Nekem volt egy kutyám — szólalt meg egy úr, aki előbb sokáig hallgatott —, a szegény Dárius. Dárius nem a tolvajokat ugatta meg, mert tolvajok nem jártak hozzám, hanem a hitelezőket. Valahányszor egy-egy megjelent a látóhatáron, Dárius éktelen vonításban tört ki. Viszont a pénzeslevélhordót mindig nagy örömmel üdvözölte; vígan ugrándozott körülötte, s kikísérte egészen a lépcsőig.
— Ön csúfolódik velünk — szólt egy fiatalasszony, aki csak az imént adta elő, hogyan érezte meg előre, kihez fog férjhez menni. Akkor látta először az urát; a boldogtalan eltévesztette az emeletet, s az ajtót nyitó kisasszony kitalálta, hogy: „ez az”.
— Nem, nem csúfolódom — felelte Dárius gazdája. — De azt hiszem, ezzel is úgy vagyunk, mint az álmokkal. Mikor az álomkép valóra válik, azt mondjuk: „Csodálatos!” — s nem jut eszünk­be, hogy a legtöbb álomkép megmarad álomképnek. Ha ösztönünk nem csalt meg, nagyra vagyunk vele, s megbocsátjuk neki, hogy amíg egyszer igazat mond, százszor ejt tévedésbe. Mondhatnék erről egy kis történetet; nem valami különös eset, de előttem felejthetetlen.

Ambrus Zoltán: Gyűlölet (részlet)