Az ösztönösségről és a tudatosságról

Mentünk az utcán s arról beszéltünk, mi az emberben az emberi, az állati, mi a „természetes”. — Most például az lenne a természetes — mondtam neked —, hogy minden okos és hasztalan beszélgetések helyett egyszerűen egymásra bukjunk amott a kapualjban.

Mentünk az utcán s arról beszéltünk, mi az emberben az emberi, az állati, mi a „természetes”.
— Most például az lenne a természetes — mondtam neked —, hogy minden okos és hasztalan beszélgetések helyett egyszerűen egymásra bukjunk amott a kapualjban.
— Jó ég! — kiáltottad felcsillanó szemekkel — ilyen vad vagy! — S már látszott, hogy te is egyszeribe ilyen „vad” lettél. — Hisz az állati volna.
— Sajnos nem vagyok ilyen vad — feleltem —, minthogy immár nem érzékeim üvöltik ezt, csupán értelmem mondja. Egész lényem már tökéletesen elfeledte az évezredek tompításán át ennek még a lehetőségét is, fel sem merülhet benne többé ilyen esztelenség. De annál jobban felmerül eszemben. Csak értelmemmel tudom azt, amire érzékeimnek kellene öntudatlanul és ellenállhatatlanul kergetniök. A meggondolás vezet oda, hogy ezt lássam természetesnek, amit természetem már nem tud annak, míg magát e meggondolást természetellenesnek kell tartanom, mint nem elsőrendűen vitális erőt. Vagyis olyan pontján vagyunk a fejlődésnek, midőn már csak a legtudatosabb úton juthatok el az ösztönösnek a felismeréséig. S hogy, mint már annyiszor, megint csak analógiák tükörsora elé állítsalak és hasonlatok fényében fürdessem hasonlíthatatlan lényedet, Cynthia — lásd, ezért van, hogy nem vagyok, nem lehetek az „ösztönös” művészet pártján a maihoz hasonló, késői korban, mert az ösztönös, a spontán mintha elfeledkezett volna önmagáról, a tudatosság ébresztheti csak újból magára, már csak közvetve juthatunk el a közvetlenhez. Mint miképpen most, hogy már végre hazaértünk és magunk vagyunk, most végre nekieshetünk egymásnak s oly vadul és oly részegen, oly szemérmetlenül és eloldottan, ahogy a legspontánabb kívánság pillanatában ott az utcán nem tehettük volna. Vagyis most már az embernek meg kell dolgoznia az ösztönösért, a közvetlenséget úgy kell megszereznie, az őszinteséget ki kell várnia. S ez így mintha sokkal izgalmasabb és nagyszerűbb, s ha nagyon akarod, hát nem bánom, emberibb is volna; miképpen ma sokkal gazdagabb egy végső tudatossággal elemi és primitív hatásokra épített költemény, sokkal nagyobb erejű és ősibb varázsú egy szószerint ösztönösnél és spontánnál. S mint ahogy én, a férfi, az értelem, eszméltettelek Téged, a nőstényt, az ösztönöset és természetest — az ösztönösre és természetesre. Hogy ezzel végképp kimerítsem az analógiákat és visszatérjek hozzánk.
Oldd meg a ruhádat, Cynthia.

Somlyó György: Cynthiához az ösztönösségről és a tudatosságról
S. Gy.: Hármastükör, Szépirodalmi, 1970, 204–205.