Vécsei Rita Andrea: Druszám


Rutkai Borinak 

Úgy eléggé illik hozzám ez a név. Gyapjas is meg Betonka egyszerre. Gyapjú alatt a puhát értem, az egészen lágyat, kellemest. Amibe jó belefúrnia magát az embernek. A beton meg, hát az olyan beton. Bele lehet ütközni, aztán fáj. Lehorzsolódik tőle a térded. Nem, nem feltétlen attól horzsolódik le. Mikor megláttam a srácot a Tiszán, nem értettem, mit csinált vele a barátnőm, megverte? Csak aztán mondta el, hogy kösz a kéglit, de az a kurva kopott torontáli feltörte. Tomika térde tiszta seb volt, ugrott nekik a vízben cicázás aznap délelőttre. Nem vettem magamra a szőnyeg-ügyet, minek pont a földön csinálták, volt pedig stíluskavalkád, festett nyoszolyától a vendégszivacsig bármi.

Szóval ha már horzsolás, vegyük inkább a homlokkal ütközést. Kőkeményen a betonba, például egy szegély a tilosban. Ha ott parkolsz, megvan a veszély, azt a helyet nem erre tervezték, épp hogy csak elférsz a felüljáró alatt. Szétcseszi a beton a homlokodat, folyik a vér a szemedbe, konkrétan vérben forog a szemed, amikor papírzsebkendő után nézel. Hogy ne ájulj el, ledőlsz a hátsó ülésre, fejed alatt a membrános pulóver, körülölel, szinte már simogat, lenyugtat szépen. Gyapjas is meg Betonka, ha így hívnának engem, az nagyjából mindent lefedne.

Hajam lágy, vállam szögletes, jelen van bennem a kettősség. Néha nem vagyok eldönthető. Ébredés után kinyílik a testem, ez viszont sosincs másként, kinyílok a hajnali fénynek Azzal kezdődik, hogy kontyot tűzök, felemelem a karom, hónaljamat a világnak tárom. Vidám, gondtalan terület, védett kis zug, szubtrópusi légköre könnyed. Nagy levegőre tágul a mellkas, ha ablakot nyitok az utcára, de nem nézek ki. Sosem nézek ki reggel, nyomaszt, ha látom, kutyát sétáltatnak. Lehet Baywatch-póráz, puha hátipaplanka, rögtön a szabadság jut eszembe, el van ezektől szedve. Hiába ad az a drága tanítónéni is a csincsillájának rózsát. Eszi, szereti, mindegy neki, sárga vagy piros, de mégiscsak be van zárva egy ketrecbe.

Időnként rákapok egy-két főhősre, múltkor a Doppler, most a Vatanescu. Megbabonáz engem az Észak, boldog vagy nem boldog, mindegy, ahogy csincsillának a rózsa színe. Olyankor masszív ellenállásba csapok, úgy indul, hogy hátat fordítok, nem látszik az arcomból semmi. Oldalról oldalra fejlődöm föl, először ötlet, aztán stratégia, hogy meglépek valami fjordba. Ne legyek elzárva, ez a lényeg, mint könny a csatornába. A végére mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy maradok, fejtem a borsót tovább a vájdlingba. Nem tudom, mi kéne ahhoz, talán Per Ivar Martinsen, hogy módszeresen gyűjteni kezdjem a polárcuccokat, hágóvasat és bouldermatracot a szabaduláshoz.

Tomika itt megint becsatlakozik, még másnap se tudott fürdeni, oda lett nekik a tiszai Hawaii. A barátnőm, vegytiszta metál a csaj, valahogy besokallt ettől, azt mondta, jelet lát abban, hogy ilyen szarul sült el. Tomika húzhatott haza stoppal. Teltek a napok, csönd volt, semmi könyörgés, térden állva meg pláne, ne is várja, csupa var térden már hogy állhatna szerencsétlen. Aztán amikor éppen érvénybe lépett volna az el fogom veszíteni, jaj, akkor mi lesz, inkább felhívom forgatókönyve, jött egy boríték a Tomikától. Nem igazán levél, de olyasmi, egy borsószem volt benne meg egy cetli, a borsó meg a héja felirattal.

Először persze alig derült ki, hogy mi az a zöld a borítékban, lefutott már a primőrszezon, csak a Forrest Gump maradt talpon. Végül a fagyasztott borsóból a szárazanyagtartalom el lett téve emléknek. Igaz, a héj jócskán levált a szemről, idő kérdése, hogy barátnőmékkel is ugyanez történjen. Készülök előre, edzem magamat, hogy tartom majd nyitva az egyik, csukva a másik szemhéjamat. Valamelyiküknek úgyis falazni kell. Kicsike csöpp is fog remegni az orrom alatt, egyiküktől nehéz megválni, ha mind a kettő ott van a szeren a lelkedben, sírok a Tomikáért már most. Súlyos volt neki az iskoláskora eleve, folyton kukoricán térdelt. Kiszórták elé az ól felé menetben, nem állhatott fel, amíg a malacok ettek. Semmi csodálkoznivaló, hogy a térde az érzékeny része, mindig abból volt náluk a balhé.

Rosszabb napokon én is csak gubbasztok a babjaimon. Szója és tarka, van sokféle hüvelyesem. Némelyik teljesen szemaforszerű, ahogy sorban jönnek benne a színek. Másiknak az alakjáért vagyok megveszve, ha rátenyerelek, olyan leszek, mint egy légifelvétel. Ráncaim folyók, a babok meg kis, kerek tehenek, hullanak bele a semmibe, amikor felemelem a kezem. Hajamból liánt fonok, meztelen hátamat veri, fel kéne végre már öltözni. Becsukni magamban az összes ablakot, és kiállni a fjord szélére.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük