Berta Ádám: Attila lelke


Andrzej Żuławskinak 

Talán épp a parapszichológus nyanya telefonhívásakor kezdtem egyre jobban belelátni mindenbe. Mondjuk úgy, kitágult a tudatom, már ha hisztek az ilyesmiben.

Na jó, menjünk sorban. Az egész három hét alatt történt. Egyik hétfőn éjfélkor értem haza, izzadtan, lihegve, durva napom volt. Eléggé be is nyomtam, fura lehet, hogy ezt is így elmesélem, semmibe nem telne letagadni. Szóval halkan bedugom a zárba a kulcsot, belépek. Dávid fiamhoz nézek be először, balra nyílik a kis szobája, az ajtó nyitva, picit beszűrődik az utcai fény. Keresztben alszik az ágyon, hason, nyitott szájjal, a feje lelóg. Kicsit megigazgatom, a plédet lerúgta, betakarom.

Aztán beljebb megyek, a következő szobában a bébiszitter, felkapcsolt olvasólámpa mellett alszik. Végignézek rajta, hanyatt fekszik, finoman szuszog. Megakad a szemem a mellén. Vékony blúzban van, őt is betakarom. Leoltom a kislámpát, kijövök a folyosóra, becsuknám magam mögött az ajtót. Fogom a kilincset, már majdnem be is csuktam az ajtót, mikor nem is tudom, mi üt belém. Visszanézek, puha léptekkel az ágyhoz megyek, leülök mellé. A kezére teszem a kezem, szinte egyből felébred. Csillog a szeme, a haja kiengedve. Nem ölelem át, puha a szája, rögtön megtalálja a sliccemet az ujja. Rám bukik, a fejét simogatom.

       *

Másnap sokáig alszom, arra ébredek, hogy csörög a telefon. A feleségem az.

— Honnan hívsz?
— A belvárosból. Nem jövök haza.
— Nem úgy volt, hogy itt találkozunk, aztán együtt megyünk? — értetlenkedek.

Közben kezdek felébredni. Valami nem stimmel.

— Meggondoltam magam — feleli hidegen. — Időre van szükségem.
— Hogyhogy?
— Végig akarom gondolni, mi van velem.
— Ez most ilyen szakítós szarozás? — kezdek begorombulni. Nem felel. — Egyáltalán hol vagy most?

Leteszi.

Pár óra múlva Dáviddal jön haza. Úgy látszik, érte ment a suliba. Dolgozni próbáltam, persze nem tudtam koncentrálni. Szarnak szar a házasságunk, de azt azért nem hittem, hogy Sári le akar lépni. Hideg van, de süt a nap, Dávid sárga Ronaldinho-mezt húz a polárpulcsi tetejére, fogja a labdát, lekéredzkedik focizni. A konyhaablakból látjuk a lakópark udvarát. Három a három ellen játszanak, cukik.

— Azt tudod, hogy ha nem rúgod ki a pasit, akkor itt nem maradsz — mordulok rá Sárira.

Ideges. Valami göncöket hajtogat.

A falhoz szorítom.

— A gyerek pedig egy tapodtat se megy innen — sziszegem. — Ez az otthona. Büdös kurva.
— Most mit dumálsz, hülye vagy? Milyen pasi?

Nagy az arca, de látom rajta, hogy kezd beszarni.

— Azonnal fölhívod és közlöd vele, hogy neked a családod a fontosabb.

Nem üvöltök, de durván fenyegető a hangom. Elsápad.

— Nem kényszeríthetsz.
— Nem a faszt.

Megfogom a mellét. Közelről nézek rá, az arcán érzi a leheletem. Megfeszül, ki akar bújni a kezem közül, aztán föladja. Elernyed.

— Hagyjál, fáradt vagyok.

Odébb megyek. Pizsamát vesz, mire Dávid feljön, már elment aludni. Kettesben vacsorázunk a fiammal.

       *

Sári különben balett-tanár. Miközben elalszik, eszébe jut, hogy az utolsó órán úgy üvöltött az egyik tehetségtelen kiscsajjal, mint egy szadista állat. — Tartsd ki! Tartsd ki! Tartsd ki! — sipította fejhangon, miközben a lány már zihált az erőlködéstől. — Meg tudod csinálni. — Nem engedte el, feszítette felfelé a csaj térdét. — Vállat fel! — kiabálta.

Amikor elengedte, a kiscsaj sírva kirontott az ajtón, húzott átöltözni. A többiek pisszenés nélkül csinálták tovább a gyakorlatot.

Nem vall rám, gondolta Sári, aztán elnyomta az álom. Hetek óta altatóval aludt.

       *

Szerda délután Sári volt otthon Dáviddal, a konyhában bohóckodtak, különféle állatformákat szaggattak linzertésztából.

— Elénekelhetem neked a dalt, amit ma tanultunk?
— Persze — nevetett Sári.
— Tizenhárom fodor van a szoknyámon, azt gondoltam, férjhez megyek a nyáron, de látom én már, nem lesz semmi belőle, tizenkettőt levágatok belőle. Tizenhárom veréb ugrál a jégen, azt gondoltam, hogy elveszlek a télen, de látom én már, nem lesz semmi belőle, tizenkettőt elhessentek belőle — énekli Dávid. — Nem ismerted, anya?

       *

Csütörtökön én jöttem el korábban, amikor hazaértünk, bedobtam Dávidot a kádba. Szokás szerint kérte a búvárszemüveget és a pipát, újabban imád rekordot dönteni. Lebukik és bugyborékol. Én csak fogom a stoppert, közben rövidebb telefonokat is el tudok intézni.

       *

Péntek reggel én vittem suliba, utána a kocsiból felhívtam a cégtársamat, Attilát.

— Nagyjából egy órát leszek bent, aztán találkozzunk — mondtam neki.
— Oké — felelte.

A bizottság rengeteget kérdezgetett. Hó végén járt le az első szakasz, bíztak benne, hogy tovább csinálom.

— Miért akarja abbahagyni? — kérdezte a kék nyakkendős.

Elvileg tudhatnám a nevüket, de valahogy mindig kimegy a fejemből.

— A családom miatt.
— A jövőben is jól tudnánk hasznosítani a szakértelmét — krahácsolt a bal szélen ülő kövér.
— Meg fogják találni az utódomat — biztattam őket, de még sokáig ragozták a témát.

Végül ideadták az első etapért járó lóvét. Kápé. Kicsit meg is lepődtem. Egy aktatáskába tömték bele a kötegeket.

Amikor kijöttem az épületből, Attila ott cigizett a Mercijének támaszkodva. Először normálisan beszélgettünk, de aztán elkezdett köcsögösködni, úgyhogy nem bírtam magammal, és orrba nyomtam. Egymásnak estünk. Kapott egy párat, de rettenetesen megvert. Nem is emlékeztem, hogy ilyen erős. A földre kerültem, akkor felemelt, az arcomba nézett, és ütött még egy baromi nagyot. A szemöldököm is felrepedt.

       *

Amikor Sári kilépett az utcára, egy faszi, aki addig újságot olvasott a sarkon, mögé szegődött, és követte.

       *

Szombaton Dávid anyósoméknál aludt, kettesben voltunk otthon Sárival. Nekiállt főzni, elektromos késsel szeletelte a marhahúst, aztán a darabokat be akarta tömni a darálóba. Én is kint voltam a konyhában, sértegettem, próbáltam minél durvábban felkúrni az agyát. Végül már tök idegbeteg lett, tehetetlen dühében a saját nyakának nyomta az elektromos kést. Erre összeszartam magam.

— Ne haragudj, szívem — motyogtam. — Minden rendben lesz. Neked van igazad.

Azt hiszem, sikerült megnyugtatnom. Tettünk egy nagy tapaszt a nyakára.

       *

A következő két napra csak homályosan emlékszem. Vasárnap ébredéskor belém hasított, hogy mégis elköltözött. Szólongattam, nem volt otthon senki. Megszédültem, éreztem, lázas vagyok. Önkívületben, izzadva, embriópózban vacogtam az ágyon. Aztán hétfő éjjelre nagy nehezen összekapartam magam. Az egyik lázálom, ami megragadt az agyamban: Attila fehér ingben, féloldalasan, vérző karját szorítva menekül az ötödik kerület kis utcáiban.

Kedden kora reggel csöngettek, tényleg Attila volt. Most már sokkal szolidabban érvelt, nem köcsögösködött, mint előző alkalommal. Tudtam, hogy nyeregben vagyok.

— Szedd össze magad, Attila — mondtam.

Zavaros volt a tekintete, nem tudott egyhelyben maradni, folyamatosan keringett a szobában. Úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt. Ellenben én egyre fittebbnek éreztem magam. Miután elment, lezuhanyoztam, és frissen vasalt ingben, öltönyben mentem be a városházára ajánlatot tenni. Tisztelettel fogadtak, végighallgatták a feltételeimet, bólogatva mondták, hogy két napon belül értesítenek.

       *

Délután, mikor bementem Dávidért a suliba, a napközis tanárnő a kezembe nyomott egy cetlit, rajta a telefonszáma és a keresztneve, Kati. Mókásan ráncolta az orrát.

       *

Ez csak utólag derült ki, Sári kivett egy kispecót a belvárosban. Hétfőn, amikor ott szöszölt, becsöngetett hozzá a pasi, aki a múltkor követte. Valami fal szöveggel, hogy fel kell mérnie a tököm tudja, miket, be akart menni. Sári gondolkozott, hogy beengedje-e, aztán szélesre tárta az ajtót.

— Kér egy pohár bort? — kínálta a faszit, aztán a kőre ejtette a palackot.

Kiemelte a tócsából, marokra fogta az üveg nyakát, és amikor kicsit hátat fordított az ürge, ügyesen elvágta az ütőerét. Erős csaj, alig lihegett, miközben bevonszolta a hullát a folyosóról nyíló tárolóba.

De ennek a csávónak volt egy főnöke is. Pár nap múlva ő is becsöngetett, és pisztoly volt nála. Nem vette ugyan elő, csak onnan derült ki, hogy pisztolyt hord a zsebében, hogy vallatni kezdte Sárit, mire Sári bekattant. Addig úgy csinált, mint aki a hegyikristályokat rendezgeti az asztalon, de mikor a csávó harmadjára is rákérdezett, hogy látta-e az előző muksót (Sári orra alá dugta a fotóját), Sári közölte, hogy ő vagy válaszol erre, vagy nem, attól függően, hogy kedve szottyan-e.

— Ha most nem szottyan kedve, akkor a zsaruk előtt majd muszáj lesz — okoskodott a csávó.

Erre Sári elvesztette a türelmét, és a terítőbe csavart kristályokkal ripsz-ropsz betörte a fejét. Persze ezt csak később tudtam meg. A csávó erre kotorászni kezdett a zsebében, hogy hátha sikerül elővenni a revolvert, de Sári elhalászta előle. Később a hűtőbe tette a pisztolyt, ott is találták meg. Ezt a tagot is a tárolóba vonszolta, és a padlóra eresztette, a másik mellé, aztán rájuk csukta az ajtót.

       *

Sári akkor ott maradt a kispecóban, és összetakarította a nyomokat. Utána feljött hozzá egy görény, akit sajnos már korábbról ismert, és fogdosni kezdte. Sári nagyon be volt indulva, összevissza forgatta a szemét, sóhajtozott. Büdös ribanc. Annak a görénynek meg be nem állt a szája, hogy milyen jó lesz majd nekik együtt, és hogy a Sári lába közt van egy asztrális átjáró, mert a Sári nagyon nyitott. Röhej, komolyan. Ilyen new age-es, drogos csávó volt, valami anyagot is lóbált, hogy ha beszedik, akkor még nagyobbat dughatnának. Sárinak tele lehet beszélni a fejét ezekkel az ökörségekkel.

       *

Utólag sikerült kisakkoznom, hogy engem nem sokkal ezután hívott fel a parapszichológus. A parapszichológus egy nyolcvanéves nyanya, folyton feketében jár, fátyol, kalap, minden. Mindenhova taxival megy, már több összejövetelen találkoztunk, nyár elején mutattak be neki az Ezo TV fogadásán.

— Rossz megérzésem van — mondta a telefonba köszönés helyett.

Nagyon profi a nyanya, mert rögtön tudtam, hogy ő az, pedig nem gyakran szokott eszembe jutni. Már vagy három hónapja nem is gondoltam rá, előtte is csak azért, mert esküvőn jártunk, és a menyasszony fátyláról eszembe jutott az ő bizarr kis kalapja.

Felnyögtem.

— Hallgatom.
— Ma reggel fél tízkor találkozóm lett volna Attilával, és nem mondta le — kezdte. — Ez szokatlan tőle. Mindig szól, ha nem jön.
— Nyugalom — feleltem. — Biztos közbejött neki valami.
— Ne higgye — válaszolta higgadtan.

Q néni, az egyszerűség kedvéért így fogom említeni a parapszichológust, ugyanis a mai napig életben van, és nem akarom, hogy megorroljon, amiért kibeszélem az ügyeit.

— Heti rendszerességgel adok neki tanácsot — folytatta Q néni. — Tízig vártam rá, aztán elmentem a lakására. Az egész háztömb le volt zárva, gázrobbanás történt. Ott volt két tűzoltóautó, a rendőrök is helyszíneltek. Nem szálltam ki a taxiból, visszavitettem magam a Rózsakert bevásárlóközpontig. Onnan is pánikban tódultak ki a népek. A felső emeleti ablakból zuhant ki egy férfi percekkel azelőtt, hogy odaértem. Arccal lefelé feküdt az épület előtt, de megismertem a ruháit és napszemüvegét, ami picit odébb hevert a betonon. Biztos Attila volt.

— Sajnálom — mondtam rekedten. — Fogalmam sincs, mi történhetett.

Aztán végigfutott a hátamon a hideg.

— De csak a teste volt ott — mondta Q néni. — A lelkét valaki már korábban megkaparintotta.
— Ha megpróbál kapcsolatba lépni velem Attila lelke, rögtön értesítem — válaszoltam. — Részvétem a veszteségéért — tettem hozzá, aztán elköszöntem.

Épp a Bazilikánál voltam, amikor felvettem a telefont. A hívás alatt leparkoltam. Nem szálltam ki a kocsiból. A vastag kőfal árnyékában hallgattam végig Q nénit. Aznap már nem akartam semmi mást csinálni. Hazavezettem, leültem a nappaliban, és csak néztem magam elé. Attilát egyébként két éve ismerem, de nem sokat tudok róla. Négyszemközt, ha pénzről volt szó, mindig erőt kellett mutatni, különben rögtön fölém akart volna kerekedni, de agresszivitása másokkal szemben is működött. Közös érdekeinket sosem hagyta sérülni. Számíthattam rá, és nekem ennyi elég volt.

       *

Sári jó fél óra múlva ért haza. Találkozott a tekintetünk. Láttam, hogy újból szerelemmel szeret.

       *

— Attila olyan, mint maga — közölte Q néni egy héttel később.

A kertjében ültünk, az üveges verandán. Sári akkor már nem élt. Dávidra az új napközis tanárnő vigyázott. Nem tudom, minden rendben van-e az idegeimmel, de amikor először megláttam ezt a nőt, ezt a Katit, azt hittem, Sárit látom. Csak éppen tudtam, hogy nem lehet ő. Fehér köpenyben állt az iskolaudvar végében. Ugyanolyan volt a haja, a szeme, a vastag szája. Teljesen összezavarodtam. Késve érkeztem Dávidért, már csak pár gyerek futkosott a pályán. Kati rám mosolygott. — Viszlát — mondta. — Szia, Dávid — kiáltott utánunk vidáman.

A gyerek imádja. Elsején kezdődött el a második félév, akkor jött a Madáchba ez a tanárnő, eddig vidéken dolgozott. A napokban semmire se volt időm, azt se tudtam, melyik tökömhöz kapjak, úgyhogy már többször vigyázott a fiamra.

— Szóval szinte megszólalásig olyan volt, mint maga — ismételte Q néni a télikertben. — De csak félig. A másik fele ugyanis arra a földönkívülire hasonlított.

Nem hiszek az ufókban, de ahogy felidéztem Attila körkörös mozdulatait, furcsa fejtartását, igazat kellett adnom az öregasszonynak.

       *

És itt jön a meredek rész. Azon a pénteken, mielőtt csörgött a telefonom, és Q néni közölte Attila halálhírét, hirtelen egy vadidegen szobában találtam magam. Az összes fal bordóra volt festve. Kicsit távolabbról, az előszoba felől közelítettem meg, de a hangok már rögtön egyértelművé tették, mit fogok látni. És ez a lakás az utolsó szögig pont olyan volt, mint a belvárosi kispecó, amit Sári bérelt. Csakhogy én egészen a halála utánig soha nem jártam ott. Nem is tudtam a létezéséről. Bent a szobában, a franciaágyon, amikor bénultan botorkálva közelebb értem, jól láttam, az én kis feleségem, Sári feküdt, és igen-igen élvezte, amit csinált. Tudniillik kefélt. Egy ocsmány, nyálkás, tekergő ufóval. Az ufó válla fölül rám nézett, összekapcsolódott a pillantásunk, és Sári egy percig se volt zavarban. Talán mondott is valamit két nyögés között, de ha agyonüttök, se tudnék visszaemlékezni, hogy mi volt az.

       *

Hétfőn pedig már a rendőrök jöttek a két vadidegen ürge fotóival, akiket életemben nem láttam. Kérdezgettek, aztán szóltak, hogy legyek erős, mert a feleségem halott.

Megjelent a Műút 2016055-ös számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük