„Amikor magamhoz térek, […]”
(Spiegelmann Laura: Édeskevés)
Két csapat játszik álmomban, de nem tudom, melyik az enyém. Amikor az egyiket bíztatom, rögtön gólt kapnak. Ha a másikat, akkor ők is. Nyernünk kell, különben kiesünk. Rémülten keresek ismerős arcot mindkét csapatban, de hiába…
Az ébresztőóra csörömpölése ment ki szorult helyzetemből. Milyen nap van? Szombat? Akkor miért kell ilyen korán kelnem? Lassan arra eszmélek, hogy három csapatom van három különböző településen, kettő is játszik ezen a napon. De melyik kettő? Pedig előző este fürdés közben összeraktam a fejemben a kezdőcsapatokat, és elkészítettem a taktikát. Míg egy erős kávéval próbálok magamhoz térni, kapkodva öltözöm. Annyi rémlik, hogy az első busz a templom előtt vesz fel hétkor.
Pont időben érkezem, ismerősnek tűnő arcok mosolyognak rám. Mondanak három nevet, hogy ők hiányoznak. Azért megvagyunk?, kérdezem. Persze, válaszolja csodálkozva egy szőke srác, még két cserénk is lesz.
A centerpályára nem engednek fel bennünket, de a mögötte elterülő füves edzőpálya, ahol játszunk, majdnem olyan jó minőségű. Egy szavunk nem lehet az öltözőre sem. Minden tágas és tiszta.
Maga a meccs is rendben van. Ahhoz képest, hogy nem pontosan tudom, kik vagyunk mi, és ki az ellenfél, egész jól játszunk. Még gólt is lövünk. Mivel nem vagyok biztos a nevekben, ilyen instrukciókat adok: a bal szél, menjen már a bal szél, a center mozogjon le oldalra!
3:1-re kapunk csak ki. Megdicsérem a srácokat, aztán közlöm velük, hogy a buszban kell öltözniük, mert engem tízkor vár egy másik csapat egy kereszteződésnél.
Tíz előtt pár perccel tesznek ki. Forgalmas körforgó, odalátszik a tartományi központ egyik külvárosa. De nincs időm sokat bámészkodni, szinte takkra jön a következő busz. Fölszállok, egy csurkás srác mellett találok helyet. Lehuppanok, és már kapcsolom is be az mp3-lejátszómat. Kings of Leont hallgatok, ideális utazáshoz. Rémlik, hogy a csurkás srác rocker, meghallgattatom vele a Charmert, kérdem, mi a véleménye. Fasza, mondja, csak az énekstílus neki kicsit túl alteros. Hát persze, gondolom, mert az énekes felváltva visít és énekel szám közben.
Az album végére meg is érkezünk a második meccs színhelyére. Kívülről málladozó, belülről szépen felújított öltöző. Az viszont rögtön feltűnik, hogy sem az öltözőben, sem a budiban nincs egyetlen villanykapcsoló sem. Az öltözésnél ez nem is jelent problémát, az apró, rácsos ablakon beszűrődik némi fény. De a budin nincs ablak. A fiúk találomra végzik dolgukat. Mikor mindenki kész, elküldöm őket melegíteni, én meg teszek egy próbát a budival. Tényleg átkozottul sötét van. Amikor a sípcsontom valami keménynek ütközik, elkezdek hogyozni.
És akkor kigyulladnak a fények. Hunyorogva nézem, hogy én ugyan célba találtam, de a többiek közül sokan hatalmas homályt lőttek. A padló és a falak bőven viselik a vaklövészet nyomait. Az öltözőben is ég a lámpa. Érthetetlen, ki, hol, mikor és miért pont akkor dönt a fényszolgáltatásról.
Kiballagok a kispadhoz, a csapat izgatottan fogad. Menjek, nézzem már, mit műveltek ezek a bunkók. A kispad alatt egy szabályos kolbász alakú, friss emberszar gőzölög. A cserékkel helyet foglalunk fölötte, és kezdődik a meccs. A pálya egyik fele egy méterrel magasabban van a másiknál. A kezdőkörnél kezd lejteni.
Másnapos és enervált az egész csapat. Kapjuk sorban a gólokat. Nyáry Roli a szélső a mi oldalunkon. Minden frusztrációmat rá, egyedül rá zúdítom. Sose játssz a kispadhoz közeli oldalon! Az a vége, hogy a 30. perc környékén megunja a vegzálást, és közli, küldjek be mást, ezt ő nem tűri tovább. A szünetben nincsenek illúzióink. Minimális célként egy gólt kérek tőlük. 5:0 a vége. Az újra sötét öltözőben elnézést kérek Rolitól, de ő csak azt hajtogatja, hogy nézzem meg, mindkét cipője orra szigszalaggal van rögzítve a talprészhez, hiába kéri a klubvezetést, valami kicsivel járuljanak hozzá egy új cipőhöz, tesznek rá, én meg csak cseszegetem meccs közben, mintha ő tehetne arról, hogy az egész csapat másnaposan jár meccsre. Kész, elég volt. Nem jön többet.
Sietnék vissza kis falumba, mert két óra múlva kezdődik a műsor, amit én szerveztem. Az értem küldött kocsi már úton van, mondja a nagycsapat edzője, amíg megjön, nézzem az ő meccsüket. Odaállok a pálya végén a korláthoz, néhány lépés csak a parkoló. Rögtön a meccs elején feltűnik a parkoló felől egy imbolygó alak. Odadülöngél a szögletzászlóhoz. Hogy el ne essen, erősen szorítja. Kásás hangon odaordít a partjelzőnek. Sporika, szabad itt a bíró kurva anyját szidni? A fiatal partjelző elvörösödik, tagadólag rázza a fejét. Micsoda, üvölti emberünk, itt nem lehet a bíró kurva anyját szidni? Nem, suttogja a partjelző. Jól van, ordítja a zászlómarkoló, csak ezt akartam tudni. Kis hatásszünetet tart. Akkor nem szidom a bíró kurva anyját. Kiköp, és elindul a büfé irányába.
Közben megérkezik a kocsi, amire vártam. Beszállok, füstölnek a kerekek. Furik nyomja neki rendesen. Kilonegyvennel repesztünk a kátyús utakon.
Útközben átvedlem díszmagyarba, az ujjaimmal megfésülködöm, a borostával már nem tudok mit kezdeni.
Satufékkel állunk meg. A hősi emlékműnél összegyűlt tömeg végignézi, ahogy gyűrött öltönyben, csálén álló nyakkendőben odasétálok a szereplőkhöz, és csippantok a szememmel a technikusnak. Már szól is felkonf, utána a Himnusz. S míg egy gyerek azt selypegi az emlékmű előtt álló mikrofonba, hogy szoha, szehol, szenkinek, én arra gondolok, nem akarok másnap meccsre menni.
Szőt, meglehet, szoha többé…