Szabó Marcell: KH — francia (2016. március 28.)


Philippe Artières

Philippe Artières

Philippe Artières (1968) végzettsége szerint történész, de könyveiben erőszeretettel keveri a legkülönfélébb írástechnikákat, módszertani eljárásokat és olyan artisztikus megoldásokat, melyek hagyományosan összeegyeztethetetlenek volnának a nem fikciós szövegek semleges megfigyelő-író szerepével. Doktori disszertációját a 19. században megjelenő orvosi „tekintet”-ről írta, mely a hétköznapi írásos megnyilvánulásokban (levelek, önéletrajzok stb.) patológiai jeleket fedez fel (Clinique de l’écriture, La Découverte, 1998/2013). Később könyvet jelentetett meg a bűnözők, a bebörtönzöttek önéletírásairól (Le livre des vies coupables, Albin Michel, 2000). Artières-t az önkifejezés nem professzionális formái érdeklik, és ebben könnyű egy foucault-i ihletettségű módszertanra ismerni. Az écriture ordinaire, a mindennapi/átlagos/hétköznapi írásosság folyamatos elemzése Foucault tervezett, de meg nem valósult antológiájának előszavában, a La vie des hommes infâmes (magyarul A becstelen emberek élete) megmutatkozó történelemképet viszi tovább. A foucault-i szöveggyűjteménybe olyan 17–18. századi tanúságtételek kerültek volna, melyekben a kor kisembereit, a jelentéktelen életeket és tragédiákat a hatalom nyelvének szenvtelen lejegyzőrendszere teszi láthatóvá. Artières ugyanakkor legtöbbször (szép)írói feladatot lát a levéltári anyagok feldolgozásában, olyan kompozíciós kihívást, amelynek végpontját egy komplex, vegyes műfajú könyv megszületése jelenti, személyes megjegyzésekkel,  fényképekkel tagolva; egyszóval egyfajta montázstechnikával a lehető legpontosabban és a lehető legváltozatosabb mediális tudatossággal igyekszik visszaadni a vizsgált tárgy komplexitását.

Legutóbbi könyve, a most márciusban megjelent Au fond (Seuil, 2016), talán Artières eddigi legszemélyesebb műve. Középpontjában saját családjának tragédiája áll: 1965-ben (vagyis Artières születése előtt) Laurent nevű testvérére holtan találtak a gyerekágyban. A könyv első és leghangsúlyosabb részét az édesanyával készült beszélgetések átiratai adják. A banális és 50 év távlatából sokszor egészen foghíjas visszaemlékezések során kibomlik előttünk a 60-as évek eleji vidéki Franciaország élete, majd az emléktöredékek fokozatos átadják helyüket egy kiterjedtebb vizsgálódásnak, melyben a korszak társadalmi valóságának vázlatos ismertetése nélkül elképzelhetetlen volna a családi tragédiáról való beszéd. A történészi-szépírói kihívás ezen a ponton a szelekció problémájával azonos: melyek azok a szimbolikus események és helyek, melyek modellezhetik a kérdéses korszakot, az Artières-család mindennapjait meghatározó társadalmi valóságot?

Artières családja a 19. század vége óta jelentős erdőterületek felett rendelkezett a német határtól nem messze, St. Avold környékén, Lotaringiában. Az első és a második világháború is óriási pusztítást végzett az erdőségeken, melyek a családi képzeletvilág kitüntetett, érzéki és identitásképző helyszínei voltak. A dédnagyapa levelei alkotják a második réteget: az erdőgazdálkodás legkülönfélébb problémáit hosszasan részletező dokumentumokból, a századelőtől egészen a 30-as, 40-es évek fordulójáig bő válogatás szerepel a könyvben. Az erdőn azonban nemcsak a két háború hagyott nyomot, hanem, és ez volna a harmadik réteg, a régióban egészen a 60-as évekig jelentős bányászati tevékenység is. Az erdő a bányák tartószerkezeteinek szolgált elengedhetetlen nyersalapanyagul. Ez a prózai tény, a nem pusztán önértékéért létező erdő traumatikus felfedezésként határozza meg az elbeszélő gyermekkorát. Az öcs, Laurent halálának története mellé kerül az 1963 áprilisában-májusában lezajlott nagy bányászsztrájk, mely az eltűnőben lévő francia munkásréteg utolsó heroikus, de távlatilag tökéletesen eredménytelen összefogásának krónikája. Az 50-es, 60-as évek bányászvárosainak siralmas életviszonyait elemző hivatalos jelentések tagolják tovább a könyvet. A lotaringiai szénbányászatnak ettől kezdve már csak évei vannak hátra. És még ha Artières családja nem is proletár (apja bányászmérnök), az iparággal együtt megszűnő társadalmi osztály ábrázolása, a férjük helyett tüntető bányászfeleségek megidézése, ez a komor és nagyszabású tabló kiválóan alkalmas a mikrotörténetek társadalmi kontextusba helyezésére.

Amit ez a három réteg együttesen létrehoz, az egy antropológiai-szociológiai nyomozás részleteinek nagy eredetiségigénnyel megkomponált hálózata: dokumentumértékén túl írói erényei is jelentősek. „Nem akarom elsimítani, írja Artières, egységesíteni ezeket történeteket; nyilván néhol kifejezetten érdesek maradtak, az olvasó minden bizonnyal el is fog veszni bennük, de jó esetben talál majd egy útjelzőt, egy követ, egy fadarabot, amely továbblendíti. Annak a szüksége, hogy ne írjam túl, csak a hangokat, a képeket rendezzem el. Végtére is, szövegek és dokumentumok rendszerét látom magam előtt.” Akárcsak a tavaly, a Kikötői Hírekben szereplő Hugues Jallon-könyv esetében, az írástechnika Artières-nél is szinte kizárólag a vágásokra, a vendégszövegeket át- és újrarendező eljárásokra korlátozódik. A puzzle-szerű szöveghalmaz, az objet trouvé-ként kezelt újságcikkek, levélrészletek együttese nem tesz mást, mint már meglévő információkat rendez újra. Ez a szemérmességében is nagyszabású vállalkozás a jelentésadás folyamatában az írónak egyfajta központozó, szelektáló szerepet biztosít, aki megszűri és elrendezi a valóságtapasztalatokat, diszpozíció(ka)t és olvasói pozíciókat kínál a történelem olvashatóságára.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük