friss műút

-ról, -ről

Sepsi László

Sepsi László

(1985) író, filmkritikus, a Prizma filmművészeti folyóirat szerkesztője. Jelenleg Budapesten él és amerikai trashfilm történetéből doktorál az ELTE BTK-n. Írásai többek között a Filmvilágban, a Magyar Narancsban, a 2000-ben, a Mozgó Világban és az Esőben jelentek meg. Holt istenek kora című regénye 2003-ban jött ki az Eső gondozásában.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Holtsáv

Sepsi László: Pogány adatbázis erdőkerülőknek
(Robert Holdstock: Mitágó-erdő; Lavondyss. Fordította: Varró Attila, 2013; 2015)
2016. március 26.

Csábító a gondolat, hogy az emberi kultúrában feltűnt megannyi elvarázsolt erdő és misztikus rengeteg valójában egy és ugyanaz a tér. Dante ugyanabba a „sötétlő erdőbe” érkezett, ahol Piroska a farkassal kergetőzött, ahol Robin Hood és vidám haramiái megfeszített íjjal várták a következő nottinghami mézsörszállítmányt, és ahol csak idő kérdése, hogy egy korhadó kabin pincéjében óvatlan kempingezők felolvassanak a Necronomiconból. Bár ritkán jutnak tovább egy-egy jól behatárolt műfaj motívumkészleténél és csekély a valószínűsége, hogy a vérszomjas hillbillyk mellett Dante Alighieri is felbukkanjon, az olyan művek, mint a Ház az erdő mélyén virtigli metahorrorja vagy az Egyszer volt, hol nem volt… a Maine állambeli rengeteg sűrűjében eldugott kisvárosának mese-szappanoperája épp ezt a gondolatot fűzik tovább. Legyen szó mesehősöket halmozó tévésorozatról, ravasz zsánerjátékről vagy épp Robert Holdstock mitikus fantasy-folyamáról, ezekben a művekben a varázserdő afféle kreatív petricsésze, szabadon feltölthető tartály, amelyben a legváltozatosabb kulturális hagyományokból összehordott vándormotívumok léphetnek reakcióba egymással.

Ez a folklór és a műfajok toposzainak újrahasznosítására és kombinálására épülő történetszerkesztési mód leírható a múlt század végén elterjedt segédfogalommal, az úgynevezett adatbázis-logikával is. Lev Manovich médiateoretikus a digitális médiumok és adattárolók jellegzetességeit tárgyalva így írja le az adatbázist mint kifejezőeszközt: „sok újmédia-objektum nem mesél történetet; nincs kezdetük vagy végük; valójában nem fejlődnek sem tematikusan, sem formálisan vagy bármely más olyan módon, amely az elemeiket sorrendbe rendezné. Inkább egyéni elemek gyűjteményének tekinthetők, ahol minden egyes elem egyenértékű jelentőséggel bír.”[1] Míg ez a forma könnyedén felismerhető a nem történetmesélő számítógépes játékokban, illetve az avantgárd lírai hagyományokban (különös tekintettel a dadaistákra, de ide sorolhatjuk akár Simon Márton Polaroidokját is) és a kísérleti film- és videoművészetben, Manovich elméletének egyik legizgalmasabb és máig vitákat gerjesztő kérdése, hogy milyen viszonyban is áll vagy állhat az adatbázis a narratívával. Mindkettő a világ leírásának egy-egy módját kínálja, ám míg az adatbázis minden elemét egyenrangúként kezeli, addig a szervezőelveként az ok–okozati viszonyokat használó narratíva értelemszerűen tagadja ezt a mellérendelő szerkezetet — ezért is írhatja Manovich, hogy a két fogalom „egymás természetes ellenfelei”.[2] Ez ugyanakkor nem kizárólagos ellentét, a narratíva éppúgy kísérti a játékostól egy monoton algoritmus végrehajtását elváró shootereket (mint a különféle rémek lelövöldözése a Doom vagy Quake végtelen folyosóin), ahogy Manovich szerint egy enciklopédia (vagyis egy világmagyarázó adatbázis) ott rejlik már Homérosz eposzaiban, illetve Cervantes és Swift regényeiben is — a sor pedig vég nélkül folytatható A gyűrűk urától Esterházy Termelési regényén át Quentin Tarantino filmjeinek műfajösszegző utaláshálójáig. Eltávolodva a világmagyarázatok narratívákra és adatbázisokra történő felosztásától, azt is mondhatjuk, hogy valójában bármilyen narratív szöveg — legyen az film, irodalom vagy videojáték — leírható egy adatbázis és egy algoritmus kettősével, az egyes szövegek közti különbség csupán abban rejlik, hogy ezt lehetőséget mennyire teszik nyilvánvalóvá. Egy szótárregényben, esetleg a szereplők találkozásainak permutációjára épülő egészestés pornó- vagy harcművészeti filmben a szöveg szerkezete nem elfedi, hanem felszínre hozza a mélyében megbúvó adatbázist, míg a hagyományos ok–okozati láncokra és pszichológiai realizmusra épülő történeteknek ez az aspektusa értelemszerűen elsikkad.

Bár találunk arra példát, hogy egy mű a tágan értelmezett „varázserdő” motívumát és a hozzá kapcsolódó történet- és karaktertípusokat nyíltan egyfajta adatbázisként kezeli — ilyen például a már említett Ház az erdő mélyén című film a Joss Whedon – Drew Goddard párostól, amelynek technikusai a backwoods horror hagyományaiból szinte véletlenszerűen kiválasztott szörnyet eresztenek rá a címbeli házikóban ragadt tinikre —, Robert Holdstock Mitágó-erdő című fantasy-sorozatától látszólag mi sem áll távolabb, mint az újmédia-elméletek rideg matematikája. Az azonos című történet 1981-ben jelent meg először novella formájában, amiből a szerző pár év múltán regényt kerekített, majd ezt követte a számos folytatás, melyek közül magyar nyelven csupán az 1988-as Lavondyss — Utazás az ismeretlenbe olvasható. Holdstock 2009-ben bekövetkezett haláláig bővítette a Mitágó-ciklust — az utolsó kötetet, az Aviliont ugyanezen évben publikálta —, és bár kifejezetten termékeny szerzőnek számít, akinek portfólióját további regénysorozatok és megbízásra írt futószalag-munkák is gazdagítják a legkülönfélébb műfajokból, kétségtelen, hogy az életmű tőkesúlyát az elmélyült lassúsággal írt Mitágó-könyvek jelentik. Miképp hősei is újra meg újra nekivágtak a mágikus rengeteg felderítésének, úgy maga Holdstock sem tudott szabadulni a varázserdő bűvköréből.

Holdstock történetei szerint a Mitágó- vagy Ryhope-erdő egy ősi erdőség az angliai Herefordshire tartományban, amelynek mélyén letűnt korok lényei és hagyományai élnek, és amelynek hatására testet öltenek a területére tévedt emberek tudatában-tudattalanjában rejlő archetipikus ideák. Ezekre a megtestesült ősképekre utal az elnevezés is: a „mitágó” kifejezést a mítosz és az imágó szavak összevonásából képezte egy regénybeli kutató, az első kötet rivalizáló testvérpárjának édesapja, akinek megszállottsággá fajuló érdeklődése az erdő iránt végül gyermekeinek is sorsát determinálta. „Az eszményített mítoszkép — idézik a férfi feljegyzéseit —, a hősalak minden kulturális változással módosul, magába olvasztja az adott korszak sajátosságait és technológiáját. […] Amikor egy kultúra leigáz egy másikat, a hőseik megelevenednek, egyszerre akár több helyen is! Történészek és mesekutatók csatároznak azon, hol élt és harcolt valójában Arthur király vagy Robin Hood, és még csak nem is sejtik, hogy egyszerre számos helyen. És arról sem szabad elfeledkezni, hogy amikor egy mitágó tudatalatti képe létrejön, az egész népességben születik meg… ha pedig nincs többé szükség rá, meghúzódik a kollektív tudattalanban, és nemzedékeken át tovább öröklődik.” (Mitágó-erdő, 45) Mivel a „kollektív tudattalan” szókapcsolatnak köszönhetően a szöveg a konkrét terminológiát is felidézi, ezekben a gondolatokban nem nehéz ráismerni a jungiánus pszichológia- és kultúrafelfogás hatására, mely elméleti keretrendszer Holdstock recepcióját is nagyban meghatározta — elég csak egy pillantást vetni a szerzőről nemrégiben kiadott esszékötet (The Mythic Fantasy of Robert Holdstock: Critical Essays on the Fiction, McFarland, 2011) tanulmányaira, amelyek szerzői a legritkább esetben tudták magukat függetleníteni a jungi elméletek hagyatékától. De ezek szimpla ráolvasása a Holdstock-életműre — annak felismerése például, hogy az első kötet hímviszályában és az előzményénél jóval epizodikusabb Lavondyss női eszméléstörténetében könnyedén fellelhetjük az anima és az animus kettősét, így a két regény ebben az értelemben is kiegészíti egymást — önmagában nem túl izgalmas intellektuális játék. Ugyanakkor, visszatérve a fentebb idézett Lev Manovichhoz, könnyen belátható, hogy a kollektív tudattalan felfogható egyetlen gigantikus kulturális adatbázisként, benne megannyi előre gyártott karaktertípussal, történetsémával és ezek fragmentumaival, így részben ebből is következik, hogy a Mitágó-ciklus történetmesélési stratégiájában felfedezhetjük az ebből fakadó kombinatorikus jelleget is.

Holdstock Mitágó-regényei a spiritualizmus igényéről és kereséséről szólnak egy felvilágosodás utáni, varázstalanított korban, ahogy a Lavondyssban fogalmaz: „A világon minden a helyét keresi. […] Az első hazába vezető utat.” Már az első kötet kezdőpontja is szimbolikus: Stephen Huxley a második világháborúból tér haza az erdőszélen álló atyai házba, ahol fivére éppúgy az erdő és a Guiwenneth nevű mitágó-asszony hatása alá került, mint korábban édesapjuk. A kötet végére nyilvánvalóvá válik, hogy a Huxley-család megbűvölt férfitagjai egyaránt a kísértés–megszállottság–monstrummá válás apakomplexussal és territoriális rivalizálással terhelt kényszerpályáját követik, de az eltökélt keresés lesz a legfőbb motivációja a második kötet elszánt hősnőjének is, aki az erdőben elveszett fivére nyomába ered. Ez az ismétléses szerkesztésmód, amely egyébként is jellemzője az epizodikus szériáknak, lényegében ugyanazt az algoritmikus adatbázis-logikát követi, mint a Manovich kapcsán említett zsánerek. A Mitágó-erdő, ahogy például az erdőmélyi Kristály-tó a Péntek 13-sorozatban, örök és változatlan, az egyes epizódokban pedig újabb és újabb figurák érkeznek, akik interakcióba lépnek ezzel a mágikus térrel – a Péntek 13-ban lemészárolja őket a hokimaszkos Jason, amíg a final girl véget nem vet az ámokfutásnak, Holdstock könyveiben pedig rendszerint feloldódnak az erdő világában és maguk is részévé válnak a sorsukon keresztül újrajátszott valamely ősmítosznak.

De ahhoz képest, hogy egy olyan varázslatos helyről mesélnek, ahol a szó legszorosabb értelmében valóra válhatnak a szereplők álmai, Holdstock Mitágó-könyvei meglepően könyörtelenek: az erdő rothadó avartól és ürüléktől bűzlik, lakói holtak húsával és csontjaival celebrálják pogány rituáléikat, a megtestesült vágyálmok pedig csak vérontáshoz vezetnek. Holdstock álomerdőjének és lakóinak vajmi kevés köze van a harmóniát és szimmetriát hangsúlyozó, higiénikus esztétikai és szépségideálokhoz, ehelyett a kultúra ősvadonjának egy olyan képét tárja elénk, melyet az élettel együtt a szervesség is átjár, annak minden bűzével és rothadásával együtt. „A szaga egészen átható volt, én pedig még nem szoktam hozzá, hogy ilyen durván szembesüljek állati mivoltunknak ezzel a különösen kényelmetlen bizonyítékával” — elmélkedik a Mitágó-erdő hőse, mikor találkozik álmainak erdőben termett nőjével, és nyomban meg is különbözteti ezt az illatfelhőt az emberi civilizáció egyéb kipárolgásaitól: „A megszállás utolsó napjainak Franciaországában minden bűzlött a rettegéstől, a fokhagymától, a poshadt bortól, olykor az áporodott vérszagtól és a nyirkos, penészes egyenruháktól. Az a bűz azonban valahogy hozzátartozott a háborúhoz, velejárója volt az emberi technológiának. Guiwenneth állatias szaga a vadont idézte, egyszerre kaparta a torkomat és hevítette a vágyaimat.” (Mitágó-erdő, 101)

Azzal, hogy az emberi kultúra egy olyan ősképét, mint a tökéletes nő, „állati mivoltunk” mementójaként értékeli vagy azzal, ahogyan a Mitágó-erdő mítoszburjánzása felemészti az odatévedt vándorokat, Holdstock a horror és a sötét fantasy Arthur Machenig[3] visszanyúló hagyományát folytatja, miszerint a kultúrában rejlik valami nem emberi minőség. Ez egyfelől elvezet a kultúrafogalom eredetéig — a latin colere, illetve cultura egyszerre vonatkozott védelmezésre, lakásra, imádatra, illetve művelésre, és utóbbi jelentés a mezőgazdaságról, a természet megműveléséről és kordába tartásáról fokozatosan tevődött át az emberi szellem ápolására —,[4] másfelől Holdstock Mitágó-erdője épp annak a manifesztuma, hogy a természet ilyesfajta domesztikálása nem lehetséges, az éteri ideák és a bűzlő-burjánzó ősvadon szétválaszthatatlanok egymástól. „Olyan volt, akár egy élőlény, egyetlen hatalmas életforma, nyugtalanul zihálva és fészkelődve a hívatlan légi vendégtől” — fogalmaz Huxley, amikor az egy kisrepülőgéppel próbálja feltérképezni az erdőt, amelynek emberidegen monumentalitása egyúttal azokhoz a szerzőkhöz is köti Holdstock vízióját, akik a kultúra forrását nem pusztán a természet megszelídítésében, hanem valami emberen túli tartomány megcsapolásában látják. Ide sorolhatjuk Lovecraft felfoghatatlan ősi istenekről torzképeket faragó, elfajzott civilizációit a Cthulhu hívásában vagy az Árnyék Innsmouth felettben, de ez a motívum bukkan fel Stephen King olyan regényeiben, mint a Duma Key vagy a Lisey története, ahol elmosódik a határ médium és művész között, és hányattatott sorsú hősei műalkotásaikban csupán közvetítenek egy másik — iszonyatos — valóság és a mi világunk között. Ugyanakkor Holdstock hősei és a Mitágó-erdő viszonya jóval komplexebb, mint Lovecraft vagy King az elmondhatatlant közvetíteni próbáló és ebben felőrlődő művészeinek hányattatásai. A varázserdő nem pusztán azért rejt borzalmakat, mert a természet eredendően embertelen, vagy legalábbis közömbös az emberi szenvedés iránt, hanem mert áldozataival egyfajta szimbiotikus viszonyban létezve megtestesíti azok tudatának és tudattalanjának tartamait — függetlenül attól, hogy ezek az ideák mennyire humánusak. Ahogy a Lavondyss egyik mítosztöredékében olvasható: „ebben a világban minden emberi elmékből sarjadt, az emberek pediglen egytől egyig eszelősek, így aztán ezek a lények is eszelős teremtmények voltak, esztelen rohanásban.”

A tudattalanból sarjadt varázserdő és a hierarchia nélküli adatbázis a kultúra leírásának két ellentétes végponton álló metaforája, ám egy dolog közös bennük: mindkettő dehumanizálja a kultúrát, az egyik a kontrollálhatatlan természethez vezet vissza, a másik egymás mellé rendezett adatok személytelen tömegévé redukál. Ha felbukkannak a fantasztikus műfajokban, rendszerint a fenséges iszonyat forrásaiként teszik, Vincenzo Natali halálcsapdákból épített gigantikus kockája az azonos című filmben ugyanúgy bekebelezi és felszámolja a labirintusában kavargó embereket, ahogy a Mitágó-erdő tüskebokrokkal és rothadó avarral szegélyezett csapásairól sincs kiút — csak az önfeladás és a mítosszá válás metamorfózisa, vagyis az egyén feláldozása a kultúra pogány oltárán.

_____________________________

[1] Lev Manovich: Az adatbázis mint szimbolikus forma, ford.: Kiss Julianna, Apertúra, 2009. ősz, http://apertura.hu/2009/osz/manovich; 2011.03.21.

[2] Uo.

[3] Machen a századfordulón született szövegei (The Great God Pan; The Hills of Dreams) nem csupán azért tekinthetőek a Mitágó-ciklus fontos előképének, mert szerzőjük Holdstockhoz hasonlóan bőséggel merített az kelta hitvilágból és skóciai pogány hagyományokból, de munkáiban a természettel való viszony és a természet mint az egyént elemésztő borzalmak forrása is különös jelentőséggel bír.

[4] Raymond Williams: Kultúra = A kultúra szociológiája, szerk.: Wessely Anna, Osiris, 2003, 28–32.

Szólj hozzá!