Négy vagy öt nappal azelőtt, hogy Viktor Ventuzát a Pop Sabin erdeje alatt megölték, nevelőanyám még elküldött, hogy etessem meg, itassam meg az Ismeretlen vándor sírjánál. Ott állt sorban már hetek óta. Akkoriban a városba éppen Cozia érseket várták, és Tizman archimandrita kihirdette, mindenkinek orvosolni kívánja a baját, és bármilyen kívánsággal vagy panasszal fel lehet iratkozni hozzá kihallgatásra. A feliratkozás azt jelentette, hogy az illető a Helynökség portáján az ügyeletes tiraszpoli kutyásnak lediktálta életrajzát, kérését vagy panaszát, és ez akár egy egész napot eltartott. Sokan vidékről is bejöttek, a sor a Helynökség kapujától a térig ért, és már megkerülte az Ismeretlen vándor sírját. Ha valaki kilépett a sorból, tudhatta, kárba veszett megannyi álmatlan éjszakája, mert mindjárt valaki más lépett a helyébe. Kisebb és nagyobb dolgukat is ott helyben végezték, és ha nem volt, aki elemózsiát hozzon nekik, hulló faleveleket ettek, vagy azt, amit a rabló sirályok hullattak csőrükből a térre. Miután az eső naponta többször is végigsepert rajtuk, utána pedig gőzölögve száradtak a hirtelen perzselő napon, már kezdett olyan szaga lenni a helynek, mint a juhkarámnak.
Viktor Ventuza, aki előtt, ha bármelyik égtáj felé elindult, nem létezett akadály, mert mint a szél átjárt minden drótsövénnyel őrzött határon, most útlevelet akart kérni Tizman archimandritától. Ivano Frankovszkba készült, hogy visszaszerezze a pénzét Zelofan püspöktől. Nem akadt senki, aki le bírta volna beszélni róla. Zelofan püspök azóta, hogy meggazdagodott, nyáron is asztrahán bundában járt, füle körbe volt szegecselve ezüst veretekkel, haja befonva arany pántlikákkal, lapátfogai közepébe pedig gyémántokat foglaltatott. Viktor Ventuza fogókkal, kifent késekkel készült hozzá, hogy visszavegye tőle, ami az övé. El volt szánva mindenre, hiszen egy embercsempész élet gyümölcsét csalta ki tőle a püspök. És most az egyszer papírok kellettek volna neki is, eredeti okmányok, hogy ha netalán meggyűlnék a baja valamelyik helybeli prefektussal vagy archimandritával, tüstént igazolni tudja magát. Hogy aztán mindjárt kicserélhessék egy Ivano Frankovszk-i illetőségű fogollyal, aki épp a dolinai mészégetőben raboskodott.
De Viktor Ventuza ekkorra már megfáradt, szája pereme állandóan száraz volt, szeme sarkában pedig a csüggedés nedvei csillogtak. Legutolsó csempészútjáról, amely egyébként életében a leghosszabbra nyúlt, kimerülten és megtörten tért haza, megbízói alighanem rászedték. Az egyezség úgy szólt, hogy a tiszteletdíj majd Hariton Manukiannál várja, ahol minden további nélkül fölveheti, közben Hariton Manukian úgy tudta, az illetmény csak akkor adható ki, ha a kaland szerencsés végéről személyesen hozzá üzenet érkezik, márpedig ezek az ügyfelei soha nem érkeztek meg oda, ahova annyira vágytak.
Viktor Ventuza egy testvérpárt kísért keletre, az út végcélja egy hajó lett volna. A rábízottak eltűntek, valószínűleg a tengerbe vesztek. Pedig mint minden útját, Viktor Ventuza ezt is alaposan kitervelte, már hetekkel az indulás előtt látni lehetett, amint a vasútállomás néptelen peronján krétával rajzol ábrákat a kövezetre, máskor ujjával a piactér porába. Így tett máskor is, fejében ezalatt eldőlt egy-egy emberi élet végső sorsa. A porba rajzolt vonalak túlmutattak a tengeren, túl Anatólián is, az Eufrátesz mentén Babilonig vezettek. Úgy tervezte, egyenesen délkeletnek tart, és a Duna-delta útvesztőin, nádkötegeken úsztatja ki a testvérpárt a nyílt tengerre, de miután egy zápor elmosta a piactéren a porba rajzolt úti vázlatot, ezt jelnek vette, és útirányt változtatott. Üzent is tüstént, hogy a hajó túl Mangalián, szemben a Vama Veche földfokkal várjon a testvérpárra. Egy éjjelen ott borult fel velük a nádköteg, és Viktor Ventuzának, amikor útlevélért állt sorban, még mindig tengervízszagú volt a gúnyája.
Bodor Ádám: Az érsek látogatása, Megvető, 1999, 105–108.