Lakásgyakorlatok 3.

Ha például szállodában vagyok, egyszerűbb. Tudom — általában — pontosan, hogy mennyi ideig fogok ott élni. Élni? Hogy mondják ezt: élni, lakni, lenni, aludni? Az aludni az olyan kizárólagos. De ha akkor kérdezel rá, akkor úgy kérdezed, hogy hol laksz? Én meg valószínűleg, mert ilyenkor mindig kicsit kiváltságosnak érzem magam, azt fogom válaszolni, hogy szállodában vagyok. Mintha az mindenik fölé emelkedne, mintha az egy létmód volna, a létezés egy módja. A legidegenebb, a leghidegebb, a valóságtól legtávolabb álló módja. Van-e olyan ház, ahol a korridoron szőnyeg van, és ahol fizetnek egy külön személyzetet arra, hogy minden reggel kicseréljék az ágyneműt, és kitakarítsanak, vagy hogy ne, ha éppen úgy akarom? Úgy értem, hogy ezért is fizetnek, hogy ne takarítsanak ki. Hogy minden lakosztályban ugyanolyan bútor, ugyanolyan ágynemű, frottír törölköző és köntös, ugyanolyan kozmetikumok legyenek. Biztosan van ilyen. Ne haragudj, most teljesen hülyének érzem magam. Az ugyanolyan kozmetikumoktól mindenkinek ugyanolyan szaga lenne reggel, és talán a mosószerek kémiai összetétele, amivel az ágyneműket, a frottír törölközőket és köntösöket mossák, illetve a tisztítószereké, amivel a szőnyegeket és a bútorokat takarítják, vajon nem szivárogna-e úgy bele a lakók génállományába, hogy egy idő után hasonlítanának ezek az emberek egymásra? És akkor a kozmetikumokon, mosószereken és tisztítószereken keresztül tudnánk, hogy ki melyik házban él. Úgy értem, hogy kialakulna egy-egy házra jellemző egy-egy pattern. Például a Vanília ház lakói mind szőkék, a Meggy ház lakói mind sántítanak a jobb lábukra stb. Na mindegy. Kipróbáltam amúgy mindkét forgatókönyvet: egyik alkalommal hat-hét napig voltam egy négycsillagos szállodában, és végig kint volt a do not disturb, szóval egyszer sem cseréltek sem ágyneműt, sem törölközőket, sem semmit; egy másik alkalommal nyolc napig voltam egy — ha jól emlékszem, szintén — négycsillagos szerb hotelben, ott meg minden reggel kicseréltek mindent, míg megreggeliztem — és ez ráadásul dohányzó szoba is volt. Ezt az egészet csak azért kezdtem el mondani, mert azt hiszem, hogy igazából ezek mestergeséges és kicsinyített verziói annak az érzetnek, ami általában van. Nem annak, hogy a korridoron szőnyeg, és hogy fizetnek egy külön személyzetet, hogy takarítsanak vagy ne, hanem az idegenségnek, a hidegségnek, a valóságtól való távolságnak. Egy nagy ágy, éjjeliszekrnény, egy komód, talán gardróbszekrény, talán tévé, fehér ágynemű, frottír törölköző és köntös — ez a legtöbb, ami kell. Ez így sokkal egyszerűbb, tudom, hogy meddig fog tartani, tudom, hogy ilyen lesz, és tudom, hogy van nem ilyen. Biztosan érted. Hogy az idegenség és a hidegség csak hat-nyolc napig fog tartani. Hogy azért egyszerű, mert tudod, hogy meddig, és addig meg kizárólag valóságidegenség, nincs egy pillanat sem, amikor nem az, és így kényelmes, vagyis egyszerű. És így akkor beleengeded magad ebbe, mert tudod, hogy meddig, és akkor megnézed minden oldalról, elmész a legtávolabb eső határáig: egész éjszaka nézed a tévét, három órát ülsz a kádban, huszonnyolc fokra fűtesz be, össze-vissza dobod a ruháid, nem zárod be az ajtót, meztelenül alszol és vagy. Otthonos lesz az idegenség és a hidegség. Ezért mondom, ha szállodában vagyok, egyszerűbb. Tudom — általában — pontosan, hogy mennyi ideig fogok ott lenni. És akkor feltételezem, hogy annál tovább nem kell megszoknom az idegenséget, a hidegséget, tudom pontosan, hogy meddig leszek a valóságnak a legtávolabb határán.