Anyja mindig erős volt, vitte a hátán a családot, most erős volt és gyönge, azaz egyszerre mutatkozott önzőnek és erőszakosnak, és kezdett el látható ok nélkül pityogni. Ez kizárólag ingerültséget váltott ki belőle, pedig könnyen tudott együtt sírni az emberekkel.
— Jó reggelt, édesanyám — mondta a konyhába lépve, és gyorsan átölelte az asszonyt, hogy az ne lássa az arcát (ne lássa színről színre). Sosem volt magas az anyja, de most még kisebb lett, valahogy keményebb is, a zsugorodástól?, ám átölelni még mindig nagyon jó volt, és ha arra gondolt, hogy egyszer majd nem állhat így a konyha közepén karjában ez az asszony — ezt el se tudta gondolni, ez az igazság. Az anyja szaga is megváltozott, kesernyés, rossz szag párolgott a fejbőrből, el is engedte.
— Hogy aludtál, fiam? — Erre nem kellett válaszolni. Elkezdődött a reggeli, az a harc, melyben az asszony minden jelentéktelen zughoz ragaszkodott, kézitusa centiméterről centiméterre, mindent birtokolni akart, minden érzelmet, elhangzott szót, a kockacukrot, a jövőt, állandóan kérdéseket tett föl, a vágyakat is bírni akarta; összeszokott páros voltak, amíg a fiú a kávét tette föl, az anya a teavizet, nem ütköztek sose össze, tudták, mikor ki fordulhat, fél szemmel állandóan ellenőrizték egymást, mindig készen a szemrehányásra — megspriccelted a kenyeret?, mert régi szokásukhoz híven, a kenyeret kicsit még átforrósították a sütőben, az egyik terített, a másik a szalvétákkal vacakolt.
Már nem akart viaskodni az anyjával, és újra és újra viaskodásra kényszerült, noha tét nélküli volt ez a viadal, tehát bosszantó és főként elkerülendő. Csak épp nem bírta elkerülni. A viadalból szekálás maradt. Ezt a reggeli ölelést szerette az anyjában, ezt az egyetlen mozdulatot, ez maradt, ez volt a gyermeki szeretet, ez az egyetlen mozdulat, és ez a mozdulat is az övé volt. Öregségére nem bölcs és érett lesz az ember, hanem kopár, kopasz, tar, nem a kései aranyfény ragyog, hanem a zsarátnok bűzlik. Látta, ahogy kopnak le a színek az anyjáról, s maradt a kicsinyesség meg a kozmikus depresszió. Nyilván ebben ő is hibás, ha úgy vesszük. Vörösmarty jutott az eszébe, a bor, meg Beckett, az égetett szeszek. Mi forog itt kockán?
Esterházy Péter: Hrabal könyve, Magvető, 1990, 155–156.