Nem ezt

Nem szeret, mondja, nem is fog, lehetetlen. Ülünk a hegyen, várjuk a hajnalt. A holdból egy karéj látszik. Hiába beszélgetünk napokon, heteken, hónapokon át. Rossz vagyok. Olyan, akit nem lehet szeretni. Butaságokat gondolok, butaságokat beszélek.

Nem szeret, mondja, nem is fog, lehetetlen. Ülünk a hegyen, várjuk a hajnalt. A holdból egy karéj látszik. Hiába beszélgetünk napokon, heteken, hónapokon át. Rossz vagyok. Olyan, akit nem lehet szeretni. Butaságokat gondolok, butaságokat beszélek.

Nem szeret, de ha akarom, én szerethetem őt. Megengedi. Volt egy régi szerelme, nem találkoztak évek óta, őt várta vissza. Őt vártuk. Őt szerette, nem engem, ezt mindennap elmondta. Ez a fiú minden tekintetben jobb, szebb, okosabb volt nálam. Nem tudtam, hogyan vessek véget ennek a nyomasztó helyzetnek.

Feküdtünk az ágyban, cigiztünk, ment a tévé némán. Próbáltam szórakoztatni, a világegyetem keletkezéséről meséltem. Csitt, mondta hirtelen, fölemelte az ujját, fülelt, mintha valami furcsát hallana. Csak a vekkerem ketyegett. Meg akartam szólalni, a számra tette a kezét. És akkor egyszer csak megállt az óra. Egy utolsó, finom kattanás, és elhallgatott. Lejárt a rugó. Liza rám nézett, nevetett, ez volt a válasza a locsogásomra.

Garaczi László: Wünsch híd, Magvető, 2015, 59.