Molnár T. Eszter: Hajnalarcúak


„Egy marék porban az iszonyatot megmutatom neked.”
(T. S. Eliot:
A halottak temetése)

 

Mindhárman szőkék és kék szeműek, mint az angyalok egy karácsonyi üdvözlőlapon. Arcuk rózsaszínre csípte a reggel, hajuk még összetartja a szoros hajgumi. Két nagyobb lány van egy alacsonyabb, lila kabátos ellen, egyikük támadásba lendül, a másik figyel, és csak akkor avatkozik be, ha a társa alulmarad, vagy nem vesz észre egy felfedett hasat, feneket. A homok csillog alattuk, biztos fagyott az éjjel. Hátrébb húzom a lányom, nehogy eltalálja egy cséphadarószerű kar.

Pár másodperc alatt összezárul körülöttük a kör. Nem láthat át rajta a tanár, de ki se léphet belőle senki, amíg el nem intézik, amiért verekednek. A körön belül, az iskolaudvar reggeli hangrobbanásának közepén süketítő a csend. Rebbennek a fonott copfok, egyre vörösebbek lesznek az arcok, gyűlnek a sárfoltok a lila kabáton. Nem tudhatom, min vesztek össze, de a gyűlöletük nyers, több ezer éves.

Tehetetlenül magasodom föléjük, kezeim a zsebembe rejtem. Én, aki régen annyit verekedtem, most nem tudom, mit kéne tenni. Eszembe jut az a lány, aki csak azért hívtott el a születésnapi zsúrjára, mert megvédtem, amikor bántották. Elzavartam a csúfolódókat, és hátracsavartam a hajráncigálók kezét, pedig nem voltam erősebb náluk, csak nagyon dühös. Csak egy zsúrba hívott meg, aztán gyorsan elfelejtette a nevemet, de nem is bántam különösebben. Nem a barátságért csináltam, csak nem bírtam nézni, mikor sírt. Ezekkel a gyerekekkel biztosan elbírnék, mégsem tehetek semmit, mert már felnőttem, és nem ismerem a szabályokat.

A lila kabátos felugrik. Erőt merít a dühből, a tornazsákjával sújt le, harap, leszorít. A kör néma, nem neki drukkol. Körülnézek, de sehol sem látok tanárt. Legalább rájuk kéne szólnom, de egy erőtlen „Halt! Stop!” után elakadok. Nem voltak ilyen szituációs gyarkolatok a nyelviskolában. A harmadik most pont szemben áll velem. Valószínűtlenül nyugodt az arca, gyöngyházfényű a másik kettőhöz képest. Mikor meglátja a lila kabátos fedezetlenül hagyott hátát, mosolyogva közelít. Ahogy odarúg, bakancsán megcsillan a fényvisszaverő csík. Legalább a lányom szemét el kéne takarnom, de túl gyorsan történik minden, és én túl lassan mozdulok.

Végre becsöngetnek, és felbomlik a kör. A két mosolygós felügyelőtanár kilép a kapun, elkezdik beterelni a gyerekeket. A győztesek nem néznek egymásra, hátukra veszik a táskát, sietve indulnak befelé. A lila kabátos utánuk szalad, már azt sem bánja, ha meglátják a tanárok, sután a levegőbe rúg. Arcán homokkal keverednek a könnyek.

Ráadom a lányomra a hátizsákját. Alig van súlya, mégis én hozom az iskoláig, nehogy elfáradjon már kora reggel. A lila kabátost nézi ő is. Ahogy megérzi a hátára feszülő pántokat, elindul, aztán megtorpan, és visszaszalad hozzám. Kicsinek látszik a vállát húzó tehertől. Adj egy puszit, kéri, és amikor lehajolok hozzá, szorosan simul a nyakamba.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük