friss műút

-ról, -ről

Krusovszky Dénes

Krusovszky Dénes

(1982) költő, író, kritikus. Legutóbbi kötete, az Akik már nem leszünk sosem című regény 2018-ban jelent meg a Magvető Kiadónál. Jelenleg Bécsben él. Fotó: Németh Dániel

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Krusovszky Dénes: A távozó én
(Oravecz Imre: Távozó fa. Magvető, 2015)
2016. február 24.

Oravecz Imre legújabb kötete — az eddigi kritikák tanúsága szerint — szinte a meglepetés erejével hat, holott a szerző lényegében változtatás nélkül ugyanott folytatja költészeti építkezését, ahol felfüggesztette (legalábbis kötetszinten) a kétezres évek elején. A meglepetést tehát inkább az okozhatja, hogy Oravecz nagyregényei után (és között) visszatért a kisebb lírai formákhoz, s azokat ismét képes volt megszólalásra bírni. Illetve még egy dolog, amivel a mai magyar lírában (továbbra is) egyedülálló módon kísérletezik: a személyesség radikális felerősítése, a költői nyelv szigorú redukciójával kísérve.

Úgy tűnik, Oravecz időskori lírája közönségre talál, amikor az együttérző olvasásra apellál. Ez a szándék ugyan meglehetősen távol áll a korai kötetek líraképétől, de kétségtelen, hogy visszafelé nézve egy következetes költői építkezés nyugvópontjaként tűnhet fel előttünk. A késő modern európai költészet (elsősorban is Celan és Artmann) égisze alatt született első kötet, a Héj a maga tárgyias ábrázolásmódjával és absztraktabb képalkotásával idegennek hat a mai Oravecz-versekkel összeolvasva, ám időkezelésében, aktív retrospekciójában, vagyis folyton jelenvalóként megélni kívánt emlékképeiben a Távozó fa szövegeivel is rokonságot mutat — és (innen nézve) talán ez a lényegesebb. Oraveczről írott monográfiájában Kulcsár-Szabó Zoltán is egy efféle belső építkezést vél felfedezni a költői pálya koncepcióváltásai mögött. Mint mondja, a korai, leíró verseket tartalmazó könyveket (Héj; Egy földterület növénytakarójának változása) imaginatívabb darabok követték (A hopik könyve; Máshogy mindenki más), hogy a személyesség kikristályosodása után (1972. szeptember) egyfajta kiegyenlítődéshez jusson el a költői hang a Szajla-versekkel. Nyilván másfajta olvasat is lehetséges, az mindenesetre biztos, hogy Kulcsár-Szabó megjegyzése (amit még a Halászóember 1998-as megjelenése előtt tett), miszerint a Szajla-tematikában „a regisztráció attitűdje a képzelet és az emlékezés stratégiáiban valósul meg”[1], nemcsak a hamarosan napvilágot látott opus magnum verseire tűnik igaznak, de az azóta megjelent összes Oravecz-verseskötetre is. Ennek felidézése pedig már csak azért is hasznos lehet, mert a Távozó fa amellett, hogy a 2005 és 2014 között született verseket tartalmazza, egyben az újrainduló Oravecz-életműkiadás első kötete is.

A maguk kiszámíthatatlanságával (vagy épp letaglózó kiszámíthatóságával) felbukkanó személyes emlékképek, a lázálomszerű víziók, és a környezet aprólékos részletességű leírásának hármassága örvénylik a Távozó fa verseiben, s általában leghatásosabban akkor működik ez a mechanizmus, ha mindhárom rész egyenlő arányban bukkan fel az aktuális versben. Ez ugyanígy volt már a legutóbbi, 2002-es A megfelelő nap című verseskötetben is. A két könyv egyébként is kísértetiesen hasonlít egymásra, egymás tulajdonképpeni ikerdarabjai ezek (vagy legalább így is lehet olvasni őket), holott több mint egy évtized telt el a két könyv megjelenése között. Még a cikluscímek is rímelnek egymásra: A tél kísérletei (A megfelelő nap) és Téli éjszaka (Távozó fa), vagy Töredékpótlás (A megfelelő nap) és Helyreállítás (Távozó fa), arról nem is beszélve, hogy mindkét kötetben van egy-egy Madárnapló című rész is. Ám a költői megszólalás mélyebb rétegeiben is azonos a két könyv tónusa, de hogy erre pontosabban rálássunk, megint egy fokkal visszább kell lépnünk.

Radnóti Sándor már 1981-ben, az Egy földterület növénytakarójának változása című kötet megjelenése után azt írta, hogy Oravecz költészetének egyik legsarkalatosabb pontja, hogy benne valóban felszámolódik az a fajta „lírai fényűzés”, amiről Nagy László beszélt (Radnóti szerint épp a magyar irodalom egyik legfényűzőbb versében, a Zöld angyalban), ám a tiszta megszólalás mint lírai remény nem szűnik meg. „Többször céloztam már arra, hogy miben reménykedik ez a költészet. Abban, hogy van tiszta Ige. S ez egyáltalán nem esik távol a tiszta tényleírásra törekvő nyelvtől, ha elfogadjuk azt a hipotézist, hogy létezik olyan tiszta tényítélet, amelyet nem az emberek közötti beszédből való elvonatkoztatással állítottak elő, sőt nem is ember állított elő, azaz hogy létezik a priori kinyilatkoztatás.”[2] A fényűzést kerülni igyekvő tiszta megszólalás, a lírába fordított tényleírás az Egy földterület… idején még sok szállal kötődött a Héj verseinek tárgyias ábrázolásmódjához, de ahogy a személyesség egyre nagyobb teret nyert ebben a költészetben (legelőször, mint már arról szó volt, az 1972. szeptember prózaverseiben), a tárgyias deskripció úgy fordult alanyi analízisbe, megtartva a tisztaságra (ami ebben a helyzetben már őszinteségként artikulálódott) irányuló igényt.

A Halászóember 1998-ban többek között épp azáltal volt képes rendkívüli erővel megszólalni, hogy a leíró nyelvet és a személyességet összebékítve tudta tárgyát (a lényegében letűnt Szajlát, és a falu egykori lakóinak életét) úgy megtisztogatni, hogy az érzelmesség és a tárgyilagosság nem egymást kioltó elemei lettek a lírai beszédnek, hanem egymást felerősítő komponensei. Oravecz nemcsak számba vette, felidézte, rögzítette és átélhetővé tette az egykori Szajlát, de a falun keresztül tulajdonképpen önmagát írta meg. A Halászóember minden egyes sora egyszerre szól Szajla múltjáról és Oravecz jelen idejéről. Ám a jelen idő uralmának kiterjesztéséhez épp az időszerűséget kell felszámolni: a kötet roppant erős utolsó verse, a Közelítő nap erre tesz nagyszabású kísérletet azzal, hogy a saját halálát írja meg benne a lírai én: „egy ismerős, aztán egy távoli rokon megy el a ház előtt, / egy pillantást vetnek az udvar felé, / de nem tűnik fel nekik semmi, / és nem jön be senki, / még nem tudják, / hogy hajnalban meghaltam, / csak a kutyák sejtenek valamit, / mert hallgatnak, / és nyugtalanul tekingetnek az ajtó felé, / mely sehogy sem akar kinyílni.”[3]

Ebből a helyzetből érdemes a későbbi két kötet felé fordulni: A megfelelő nap (mely már címével is a Halászóember záródarabjához kötődik) és a Távozó fa versei a kiterjesztett jelen idő (ami egyszerre potenciális jövő és revizionálható múlt) birtoklásáért indított újabb és újabb kísérletekként olvastatják magukat. Itt már nem az a „storage-elvű rekonstruktív emlékezet” működik, amelyről Kulcsár-Szabó beszélt a Szajla-versek kapcsán, hiszen az időérzékelés irányítója már nem elsősorban a múltba való visszatekintés aktusa lesz, hanem — azzal együtt — a jövő végességének tudata, a halál, mely egyfajta szuperjelenként minden más idősíkot felfal.

Oravecz újabb költészete tehát lényegében halállíra. Az volt már 2002-ben is (elég csak felidézni a kötetnyitó vers zárlatát: „haladéktalanul hozzálát napi teendői végzéséhez, // nem sietteti, / de nem is késlelteti a halált”[4]), amikor úgy szólalt meg, mint egy jó előre elkezdett időskori költészet; s az most is, a Távozó fa idején, amikor még annyi optimizmus sem szüremkedik be a képek közé, amennyi az előző könyv egy-egy felszabadultabb versében elvétve megjelent (különösen a Hátramaradó kedveshez című ciklusban voltak ilyenek). A Távozó fa szövegeiben egy idősödő ember téblábol, akinek ugyan most még különösebb fizikális baja nincs, de szinte már várja, hogy legyen, s aki magányosan szemlélődve tölti napjait egy többé-kevésbé üres (vagy a versekben legalábbis annak ható) faluban, s már-már kéjesen képzeleg hamarosan elkövetkező haláláról. Egyszerre tragikus és esendő ez az alak, így mutatja be magát mindenesetre, s költői megszólalásának ereje is ebben a kettőségben rejlik. „[M]ár mindenről ugyanaz jut eszembe” — mondja némi (tőle amúgy nem megszokott) iróniával, miközben egy, a kerítésén megjelent repedést szemlélve a teljes pusztulás víziójáig jut. És valóban, annak, aki ezekben a versekben megszólal, már mindenről a halál jut az eszébe, ezt pedig nemcsak megélt, de olvasói tapasztalatként sem könnyű elviselni. Ráadásul annak érdekében, hogy ez a tapasztalat mégis átélhető legyen, a Távozó fa versei nem a költői fantázia és stilizáció eszközéhez nyúlnak (habár Oravecz depoetizált antistílusa is stílus, sőt olykor egyenesen modor[5]), hanem a személyesség radikális fokozásához. Mintha egy hangerőgombot tekerne a maximumra a szerző, hogy az én-referencialitás minden mást elnyomjon. És ez végső soron be is válik.

Érdekes módon pont azzal szabadítja fel Oravecz költészete (majdnem) mindenféle elvárás alól magát, hogy a szövegek elsődleges értelmezési tartományaként nagyon határozottan önmagát jelöli meg. Ebben a belső térben pedig a versek kettős mozgása sem hat zavarónak: a Távozó fa versei egyszerre szólnak a legnagyobb szabású dolgokról (elsősorban is a halálról), s a legjelentéktelenebb (persze a nagyszabású párjuk mellett rögtön felértékelődő) hétköznapi megfigyelésekről és tapasztalatokról. A fizikai és metafizikai egy térbe kerülnek, és a versek szerencséjére többnyire reakcióba lépnek egymással. Ez történik a kötet egyik legszebb darabjában, a József Attilától kölcsönzött című Téli éjszakában is. A táguló perspektívát szépen felépítő (az udvari lámpától a zenitjén járó Jupiterig eljutó) hosszas természetleírás végén három odabiggyesztett sor oltja bele mintegy a még jelen lévő (bár épp a halálra készülő) ént a külvilágba: „felébredtem, és kijöttem a házból, / barátkozni a kihűléssel, dermedéssel, / mely véget vet majd magányomnak, az égésnek.” (32)

A személyesség ilyen erőteljes megjelenését a monográfus Kulcsár-Szabó egyenesen az Oravecz-líra posztmodernbe történő (részleges) átlépésének kulcsmotívumaként értette: „az a mód, ahogyan Oravecz lírája a személytelen beszéd változatai után »létrehozza« pragmatikai alanyát, mindenképpen a modernség utáni líra költészeti törekvéseinek egyik legérdekesebb és legegyedibb reprezentánsává teszi.”[6] A későbbi kötetek pedig ennek a pragmatikai alanynak a dominanciájáról szólnak, sőt a pragmatikai alany erejét teszik meg mintegy a költészet tétjévé — és igen gyakran próbára is teszik azt.

Egyrészt a nyelv felől közelítve: mit visel el a személyes hang, ha (szinte) minden közvetettséget felszámolva történik kísérlet a költői hangként való megszólaltatására? Másrészt tematikai szinten: mi az a leglecsupaszítottabb tapasztalati vagy gondolati egység, ami még versként képes önmagát pozícionálni? Nem a Távozó fa az első Oravecz-kötet, ahol ezek a kérdések teljes komolysággal hangzanak el, sőt ahogy korábban erről volt szó, tulajdonképpen ennek a lírának a belső hagyománya mindig is az efféle vizsgálódásokban tűnt érdekeltnek — ugyanakkor a legfrissebb kötetben megy a szerző a legtovább a költői és nem-költői tartomány egymásra montírozásában. Megint csak kétirányú hagyományról van szó, egyfelől a modernitás szubjektumkritikája, másfelől a modern utáni líra szuperszubjektumai vibrálnak itt a háttérben. Egyfajta celani szigor az egyik oldalon, és O’Hara-i felszabadultság a másikon. A folytonos analízis, amiben a vers alanya egyre letisztultabbá válik, és ezzel együtt az alany kiterjesztése bármire, ami a vers létrejöttének érdekben áll. Frank O’Hara (akire Oravecz a kötet egyik angol versében név szerint is hivatkozik), az 50-es, 60-as évek New York-i költészeti forradalmának meghatározó szerzőjeként egy rövid manifesztumot tett közzé 1959-ben Personism címmel, amiben a vers funkcióját egy telefonbeszélgetéséhez hasonlítja: „Visszamentem dolgozni, és írtam egy verset ennek az embernek. Miközben írtam, rájöttem, hogy a telefont is használhatnám, ha akarnám, ahelyett, hogy ezt a verset írom, és ezzel megszületett a perszonizmus.”[7]

Talán nem alaptalan, ha Oravecz újabb verseiben valami hasonló mentalitást vélünk felfedezni. A hagyományos értelemben legkisszerűbbnek tartott témák is vershelyzetbe kerülhetnek, hiszen nincsenek nagy témák és kis témák immár egymástól elkülöníthetően. A Téli öröm című vers például így szól: „Gázzal fűtök, / mikor felcsavarom a termosztátot, azt élvezem, hogy meleg van, // mikor lecsavarom és hideg lesz, / az tölt el gyönyörűséggel, / hogy nem fogyasztok, / és ki tudom majd fizetni a gázszámlát.” (17) Bonyolult kérdés, hogy ez a szöveg mitől működik versként, és mivel több egy puszta közlésnél. Talán a kötetbeli kontextus, a szöveg sajátos közvetlensége és érdekes dísztelensége a magyarázat. Mindenesetre így is határon mozog vers és nem-vers között a Téli öröm, de döntő módon egyik irányba sem billen el.

Vele szemben azonban a kötet azon szövegei, melyeknél a közvetlenség már nem jelent termékeny verspozíciót, szinte rögtön visszacsúsznak a magánközlés szférájába, és inkább zavarba ejtők lesznek, mint felkavarók. Van, hogy a személyesség olyan erőssé válik, hogy már az lehetetleníti el a belehelyezkedést, ahogy a Bizonyítás esetében is: „Az anyja mindent bevetett ellenem az elhelyezési perben, / a családi erőszak hamis vádját is, / azt állítván, hogy tettleg bántalmaztam a fiunkat, / és a bíróság előtt ezt azzal az igaz állítással próbálta bizonyítani, / hogy Ondrok gödre című regényemben ifjabb János veri a fiát.” (111) Amikor a szöveg a legkisebb gesztust sem teszi meg saját versszerű megszólalása érdekében, valóban megszűnik versként hangzani.

Ehhez hasonló helyzet, amikor a szöveg — megint csak az olvasó együttérzésére apellálva — nemcsak a személyes közlés és a vers közötti különbség megtétele alól húzza ki úgymond magát, de nyelvileg sem készül föl, hogy tartalmát cizelláltabb formában adja elő. A legproblémásabb darabok nem véletlenül a kötet legszemélyesebb és legsebzettebb, Matyi című ciklusából kerülnek ki. Ide tartozik az egysoros Csillag is, amit tényleg, a legnagyobb jóindulattal is nehéz egy Oravecz-kötetben (vagy bármilyen kötetben) komolyan venni (holott nyilvánvaló a szöveg „üzenetének” abszolút komolysága): „Szeretete csillag magányom éjszakájában.” (112)

Egyfajta értelmezés mégis adódik még az ehhez hasonlóan problémás szövegek esetében is. Radnóti Sándor már idézett tanulmányában azt mondja: „Megfontolt lemondást észlelek ezekben a versekben a nyelveken szólás képességéről.”[8] Ez pedig azt is jelentheti, hogy adott esetben épp a megformáltságról való lemondásnak, illetve a közhely szándékos használatának is lehet költői funkciója. Amikor a személyes fájdalom már nem engedi szólni a szerzőt, de a vershelyzet kommunikációs szituációja mégis megszólalásra kényszeríti, az elapadt saját nyelv helyett a közöshöz nyúl, s így kerül vershelyzetbe véletlenszerűen a „Szeretete csillag magányom éjszakájában.” durva közhelye. Ez lényegében ugyanarra a problémára adott másfajta válasz, amire reagálva az angol versek is születtek. Radnóti idézete is így folytatódik az Egy földterület… kapcsán (Oravecznél a mostani könyv előtt ott jelentek meg először angolul írott szövegek): „És ezért kerülhetnek joggal, nem puszta különcködésből angol nyelvű versek is e magyar kötetbe.”[9] Tehát egyfelől lemondás működik a versekben a nyelveken (itt értelemszerűen a saját költői hangokat értve nyelvek alatt) szólás képességéről, másfelől az idegen szó (legyen az közhely, végletekig lecsupaszított töredék, vagy idegen nyelv) kerül helyettesítéssel mintegy verspozícióba. A Távozó fa utolsó ciklusának huszonhat angol nyelvű költeménye így valóban teljes értékű szövegként jelenik meg a kötet (és persze az életmű) terében, de nem elsősorban azért, mert mondjuk a Postcard vagy a Michelle Apts., Goleta, Ca. eredeti angol versekként is megállnák a helyüket, hanem — és sokkal inkább — azért, mert a ciklus darabjai, azzal együtt, hogy angolul íródtak, tulajdonképpen magyar versekként olvashatók.

Oravecz új kötete elsősorban az ellentétekről szól, a halál várásáról és az élni akarásról, a félelemről és a nyugalomról, az idegenségről és az otthonra találásról, a megszólalás (és a hallgatás) nehézségéről és felszabadító voltáról. Lényegi és lenyűgöző bátorsága pedig mindenekelőtt abban áll, hogy ezeket a komplikált problémákat nemcsak ábrázolja, nemcsak beszél róluk, de át is éli őket, és az olvasó szeme láttára meg is valósítja mindet.

Megjelent a Műút 2016055-ös számában

___________________________

[1] Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre, Kalligram, 1996, 118.

[2] Radnóti Sándor: Oraibi alapítása = R. S.: Mi az, hogy beszélgetés?, Magvető, 1988, 187.

[3] Oravecz Imre: Halászóember, Jelenkor, 2006, 526.

[4] Oravecz Imre: A megfelelő nap, Jelenkor, 2002, 6.

[5] Érdemes Margócsy István 1995-ös megjegyzését felidézni itt: „Oravecz a redukcionalista nyelvkezelés során, a hallgatás és a kimondhatatlanság kérdéskörét tematizálván, mindvégig ékes képek (habár persze igen tömör, hiányra építő és titokzatos képek!) hedonista alkalmazásával él, s legelvontabb tételeit is nagyszabású díszítőelemsor ráiktatásával közli.” Margócsy István: Oravecz Imre: A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása = M. I.: „Nagyon komoly játékok”, Pesti Szalon, 1996.

[6] Kulcsár-Szabó Zoltán: I. m., 148.

[7] „I went back to work and wrote a poem for this person. While I was writing it I was realizing that if I wanted to I could use the telephone instead of writing the poem, and so Personism was born.” Frank O’Hara: Selected Poems, Carcanet, 2005, xiv — K. D. ford.

[8] Radnóti Sándor: I. m.:, 172.

[9] Uo.

Hozzászólások, visszajelzések

Pingback küldője: Alföld folyóirat – Utoljára szembesülsz a véggel
Ideje: 2018-01-03, 20:02

[…] képezi egy Madárnapló című verssorozat, és – mint azt Krusovszky Dénes már bemutatta (A távozó én, Műút, 2016055, 63.) – további egybecsengések mutathatók ki a két kötet egyéb ciklusai […]

Szólj hozzá!