Egy alak, nem sokkal naplemente előtt, odafönt az égen,
elfekszik, lassan, kockavállai nyomulnak a majdnem
teljesen szétfeslett hamuszürke kabátbélésébe srégen;
ez az opálkék emberforma, vagy inkább a Cassius
bíbora zárja, öleli magához a (mozdulat) borulat utáni és
a felhőszakadást megelőző pillanatban a várost, a Titanic
Quartert közelebbről. Bontsuk ki ezt a hamuszürkét;
vulvalila, egy része, a másik része, ha szedert etetsz
a tenyeredből lóval, és aztán addig bámulod a nyelvét,
mígnem egy ismeretlen és mindenében különleges negyed,
ismeretlen és különleges tér rajzolódik ki előtted (de ahhoz
a szemednek tán nincs eléggé késő, hogy vértelennek lásd).
Ez az egyik oldal, tengerpart, dokkok, istentelen daruk…,
meg a Titanic Múzeum; a másik oldal, az a sápadt; hiába
autók és lámpafényeik láncolata a felvirágozni kész üzletek
kirakatüvegeinek sora mentén; ez a sok önmagát blokkoló,
magára hagyott szín szinte már falfehér, már ha van itt,
a Tomb Streeten és környékén ilyen szín, hogy falfehér.
Mindazonáltal kifehéredik a kék, a szürke, a szederszín
és a katolikusok (írom föl jegyzetfüzetembe), a katolikusok
is belesápadnak abba, hogy sehol semmi eredmény, holott
a katolikusok számára az eredményesség tulajdonképpen
elképzelhetetlen, gondolja az utazó. Eszébe ötlik honja alja
népe, kik közül származik, a volt kubikosok, segédmunkások
tengere, hogy a siker, a karrier kora modern fogalmával,
lényegi tartalmával soha nem tudtak semmit kezdeni, maga
viszont a saját katolikusságával nem tudott mit kezdeni…,
lehet, ugyanúgy, annak okán, ahogy azok a régi nincstelen
dolgozók a győzelemre játsztak; ezt is hallották egy életen
át, „győzni fogunk”; a szocialista forradalom honey, vagy
a mai magyar közrend, mint pornográfia győzelme (és így
tovább, napra nap), győzelmünk kézzelfogható közelsége!, ez
merül föl az utazóban Belfast Titanic Múzeumának kiállító-
terében (írom fel jegyzetfüzetembe). A katolikusokat, akár
a nyomorult aljanépet, a sikertelenség élteti, minden, amit
tesznek, sikertelenségre ítélt, mert csak így hihetnek, ahogy
egy idő óta az utazó is, vallja be a Rózsafüzér Királynőjének,
elsősorban a csodákban — amelyek katasztrófák, nyilvánvaló
katasztrófák…! (Mindannyian tudjuk). A bérrabszolgák
győzni akarnak…, de a siker nem az ő válfajuk, ha volna,
értetlen vágnák zsebre. Vegyük ezt vagy azt, a győzelmet
vagy a sikert, érthető teljesítmény előzte, eleinte; ma már
nincs elvégezve sehol semmi, nincs valódi tett. Miként volna
hát akár tiszta győzelem, akár tiszta siker?! Piaci produkciók,
gazdasági és politikai produkciók, úgynevezett kulturális
(vagy közröhejre) szellemi produkciók vannak…, és ebbe
belesápadnak még a katolikusok is, gondolja az utazó, mikor
a Tomb Streetről visszafordul a Titanic gigantikus múzeuma
és a dokkok gigantikus darui irányába; mögöttük az opálkék
és hamuszürke mindenségféle, zabláját rángató ló fejformája.
Megjelent a Műút 2016055-ös számában