Patak Márta: Az élet élni akar


Már pontosan tizenöt éve jártam át dolgozni Ausztriába, amikor önkéntességet vállaltam. Valahogy úgy éreztem, kötelességem, ha már egyszer így alakult az életem, ilyen kivételezett helyzettel ajándékozott meg a sors, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Könnyű volt persze, mert itt lakom a határnál, fele annyi ideig tart, amíg beérek a kórházba, mintha mondjuk Káposztásmegyerről Csepelre kéne naponta eljárnom dolgozni.

Mindig is szülésznő szerettem volna lenni. Vonzott az élet, a halál, és ez a kettő leginkább a szüléskor van jelen, ezt hamar megtanultam. Még ha kilenc eseménytelen hónap után napra pontosan érkezik is a baba, akkor sem biztos, hogy zökkenőmentes lesz a születése.

Nálam szültek, mind a négyen, négy fiatal bosnyák lány, azért kellett eljönniük otthonról, mert a családjuk kitagadta őket. Hogy mi volt a bűnük? Szerb katonák erőszakolták meg őket, és teherbe estek. Velük kezdődött az én önkéntességem.

Működött odaát egy csoport, csupa nők, nagy részük menekült, a többiek pedig hozzám hasonló önkéntesek. Helybeli asszonyok, minden korosztályból, az idősektől az egész fiatalokig. Nem csináltunk mást, összejöttünk, szabtunk, varrtunk, kötöttünk, horgoltunk, hímeztünk, beszélgettünk. Olyan tárgyakat készítettünk kézi munkával, amit a rászorulók majd használni tudnak. Anyagra, fonalra összeadtuk a pénzt, akinek volt otthon varrógépe, az összevarrta, amit kiszabtunk, aztán a következő alkalommal mintát hímeztünk rá. Többnyire gyerekruhák voltak, de függönyt, ágyterítőt, más effélét is készítettünk, amire éppen szükség lehetett.

És beszélgettünk. Járt a kezünk, és közben beszélgettünk. Hol angolul, hol németül, mikor hogy. Ezzel a négy asszonnyal kezdtük el a csoportot. Egy ottani pszichológus vezetésével. A kórházban dolgozott ő is, még én hívtam annak idején, hogy segítsen, mikor ez a négy asszony hozzám kezdett járni, nagyjából egy időben. Láttam, hogy nem lesz könnyű, már a terhesség alatt szükségük volt segítségre, hogy elviseljék ezt a kétszeres sorscsapást.

Elmondhatatlanul sajnáltam őket. Nem is értettem, hogy lehet ennyire kegyetlen egy kultúra, először ezt gondoltam, aztán rögtön utána hogy nálunk ez ugyanígy volt, mikor a háború alatt az oroszok vagy a németek megerőszakoltak valakit a faluban, mert utána arra nem néztek jó szemmel, még ha a család nem is tagadta ki, akkor is örök életére megbélyegzett maradt, mintha tehetett volna róla, mintha önként kínálta volna fel magát, szégyenkezhetett egy életen keresztül a falu előtt, a gyerekei háta mögött folyton összesúgtak, csúfolták, hogy ruszki fattyú, náci fattyú. Az ember már csak ilyen.

Tina, Mina, Zizi és Mimi. Ezt a nevet adtuk nekik, hogy még a nevük se emlékeztesse őket a múltra. Négy, nagyjából azonos korú, harmincas lány, mert lányok voltak még, hiába szültek, férjük nem volt,  Nem is tudom, lesz-e még férjünk egyáltalán!, mondta Mina szomorúan, mikor kérdeztem, mit szeretnének legjobban az életben. Vágyakozni, ezt meg Tina tette hozzá, hogy legalább vágyakozhassunk normális családi életre, hogy egyszer mi is ugyanolyanok lehessünk, mint a többi asszony, aki férjhez ment, gyereket szült. Zizi hallgatott, ő általában hallgatott, mikor a többiek beszéltek, összeszorított foggal ült, tűnődve nézett a kötésre, mert állandóan sálat kötött. Nem volt hajlandó mást csinálni, csak kötött, és időnként merengve bámult kifelé az ablakon, láttam rajta, hogy sosincs ott jelen. Vele volt a legnehezebb.

Karin, a pszichológusunk mondta, az a baj, hogy egyáltalán nem tudja szeretni azt a kisgyereket. Hogyan szeressem, mikor folyton arra a borzalomra emlékeztet, amit átéltem? Ez volt Zizi szemében. Éjszakánként felsír, arra ébred, hogy sír, ilyenkor persze a kicsi is sírni kezd mellette, erre még jobban rájön a zokogás, olyan erővel, hogy vigasztalni se lehet. Mikor valaki van mellette, még rosszabb, mert nem tudja kisírni magát. Ezt állította. Hogy neki egyedül a legjobb, Karin viszont attól félt, hogy egyszer még kárt tesz magában. Mert nem bírja elviselni ezt a szégyent, megaláztatást. Folyton ezt hajtogatta, hiába mondtam neki, hogy nincs az arcára írva, hogy őt a családja otthon kitagadta, erre rám nézett, könnybe lábadt szemekkel, hogy elég, ha ő tudja.

Mit mondhattam volna neki? Szavakkal nem lehetett vigasztalni, meg se kíséretem, olyan üresnek hatott minden, amit mondhattam volna. Sajnáltam őt is, a kicsit is, milyen élete lesz, akár megtudja, akár nem, hogy milyen körülmények között fogant, mindegy is szinte, akkor is ott lesz benne az emlék, ami talán megmagyarázhatatlan szorongást, testi traumát okoz majd neki, aminek sose derítik ki az okát.

A másik hárommal, Minával, Tinával és Zizivel viszonylag könnyen ment. Viszonylag, mondom, mert sose lehettem benne biztos, hogy mennyire felejtik majd el, milyen nyomokat hagyott a lelkükben az a nap. Számtalanszor elmeséltettük velük, mert mindig jöttek újak a csoportba, akik hallani szerették volna, mi történt velük, miért vannak itt. Mindig gyerek nélkül jöttek, hogy ne vonja el a figyelmüket, és róluk se terelje el a többiek figyelmét. Karin, a pszichológus mondta, hogy ide a gyerekeket ne hozzák magukkal, mert ez itt nem a gyerekekről, hanem róluk magukról szól. Hiába lennének itt, ha folyton a gyereket babusgatná mindenki.

Sokszor magam sem tudtam, mi újat találhattam volna még ki. Elmondtam rengetegszer, gondoljanak arra, milyen jó, hogy eljöttek, hogy itt békén hagyják őket, inkább az idegen föld, mint otthon a megvetés, nem kell magukon érezni a falu népének rosszalló tekintetét.

Nem tudtam okosabbat kitalálni. Mit mondhattam volna, mikor tőlem teljesen idegen ez a szemlélet. Szülésznő vagyok, de azt is tudom, milyen az, mikor egy frissen szült nő hirtelen nem tud mit kezdeni a gyerekével, utána pánikba esik, depressziós lesz, képtelen elfogadni a helyzetet, hogy hirtelen ott termett az a másik emberi lény, aki addig a testében növekedett, és most itt van, neki kéne gondoskodni róla, minden percét rá kellene áldoznia az életéből, amíg nem lesz képes önállóan enni, inni, járni, de ő rá se tud nézni, sírás kerülgeti, valahányszor meghallja, hogy sír, és arra gondol közben, hogy megint szoptatnia kell. Gyilkos gondolatai támadnak, éjszakákon át nem tud aludni, föl-alá járkál a lakásban, de ha elalszik, abban sincs köszönet, csuromvizesen arra riad föl, hogy álmában megfojtotta a gyerekét, látta, ahogy lilul a feje, szederjes lesz a szája, és ő mégsem kegyelmezett neki. Sose tudja eldönteni, vajon megölte-e vagy sem, mert az álom végére nem emlékezett. A végén attól fél, hogy egyszer nem csak álmában, hanem a valóságban is megteszi. Nem eszik, nincs teje, tápszeren él a gyerek, sokat sír, nem gyarapodik súlyra sem, ahogy kellene. Mit mondjak még? Ilyen esetek jártak a fejemben.

Mina elmesélte, hogy az apja egyszer felpofozta, mert későn ért haza az iskolai kirándulásról. Nem tehetett róla, a busz késett, nem ment értük időre, de az apja nem hitte el neki, megvádolta, hogy rossz utakon jár, és felpofozta, hiába könyörgött az anyja, hogy ne bántsa, nekiesett, aztán még a nadrágszíjat is elővette, hogy azzal is folytatja, de akkor már a nagyanyja is közbelépett, ha tisztességes lány, akkor minek bántani, meg kell győződni róla, hogy igazat beszél-e, mert ha nem, akkor jogos a büntetés. A nagyanyja szava volt a döntő a családban, az volt, amit a nagyanyja mondott, hiába úgy nézett ki, hogy az apja az úr a háznál, igazából a nagyanyja viselte a nadrágot. Mindig megvédte, de akkor az egyszer nem tudta, pedig emlékezett rá lány korából, hogy a háború alatt ugyanígy járt sok fiatal lány a faluból. Magyarok, szerbek, németek, oroszok, mind egyformák voltak, katonák. A háború miatt, mondták akkor az öregasszonyok, félnek a golyótól, egyedül az asszonyokban bíznak, hogy azokban legalább továbbélnek majd a magzatukkal.

Tekintse ellenkezőleg, nézze a jó oldalát, mintha ajándékba kapta volna, cserébe a szenvedésért, hogy a családját elveszítette, mert ez a gyermek tőle függ, nem képes nélküle létezni, minden pillanatában rá van szorulva, hogy gondoskodjon róla, hogy pártfogolja. Gondoljon arra, hogy a vadállat sem hagyja magára a kölykét. Ezt mondta neki a pszichológusunk. Csak ha gyenge és életképtelen, vágta rá Zizi, és lesütötte a szemét, összeszorított fogakkal válaszolta, aztán lassan felemelte a tekintetét, és úgy nézett Karinra, mintha a halálos ítéletet szabta volna ki a fejére.

Karinnak nem volt nehéz meggyőzni őket, hogy maradjanak együtt, a közös bánat összetartja az embereket, akkor is, ha nem beszélnek róla. A homlokukra van írva. A nők megérzik ezt. Olyan az ember ilyenkor, mint amikor összetömörül a nyáj vagy a falka a gyengébbek körül.

Tina kisfiát Mina szoptatta, miután Tinának elapadt a teje. Nem beszéltek közben, Tina Mina fiát fogta, nézte, nézte, és közben azon tűnődött, vajon ki lehetett ennek a fiúcskának az apja. Mert a magáét tudta. Akkor is, ha legalább heten-nyolcan voltak a katonák, mikor betörtek a községházára, ahol Mina dolgozott. Először inni kértek, aztán ok nélkül felforgatták a házat, kiszórtak mindent a fiókokból, szekrényekből, végül az egyiknek az a vicces ötlete támadt, hogy ott, az iratkupac tetején hemperegjenek a nőkkel. Ketten élesre töltött géppisztollyal őrt álltak az ajtóban, hogy senki ne jöhessen be, a hivatalsegédet kiparancsolták a szobából, a többiek mind nők, ők bent maradhattak, ha mindre nem is került sor, akkor is végignézhették, ahogy a katonák kedvükre válogatnak közülük.

Mina aznap a munkaideje leteltével haza se mert menni. Szorongatta a táskáját a hivatal bejárata előtt, végignézte, amíg mindenki kijön, lesütött szemmel, senki nem nézett a másikra, a cipője orrát bámulta, az is, aki benne volt abban a négy kiválasztottban, mert csinos volt és fiatal, meg az is, aki nem, mert kimaradt, és csak néznie kellett, mert kényszerítette rá az éppen szabad katona. Hátul fogta a fejét, és úgy. Persze hogy először behunyta a szemét, de nem sokáig, mert kisvártatva magától kinyílt, mint amikor filmet néz, a véres jelenet láttán megrázkódik ültében a tévé előtt, ösztönösen be is hunyja a szemét, de félelmét legyőzi a kíváncsisága, hogy mi lesz a folytatás, mi történik majd a mindent eldöntő következő jelenetben.

Kadisa nyugdíj előtt állt, még pár hónapja volt hátra a hivatalban. Ő vitte aznap este haza, mert Mina félt, hogy az apja mit mond majd neki. Kadisa nem szólt, csak karon fogta, ahogy ott állt, és elindult vele, ellenkező irányban, mint ahogy Minának mennie kellett volna, Mina meg hagyta magát, egész úton lehajtott fejjel, szó nélkül baktatott mellette, csak akkor fakadt sírva keservesen, mikor Kadisa becsukta maguk után a ház kapuját, végigmentek a kiskerten, a házfal mentén, mintha Kadisa nem lenne biztos benne, hogy nincs odabent is veszély.

Ők négyen együtt jöttek, akikről kiderült, hogy terhesek, és otthon nemkívánatosnak tekinti őket a családjuk. Kadisa összehozta Minát a másik három lánnyal, akiről már korábbról is tudott, ő mondta nekik, hogy menjenek el messzire, még az országból is, egy idegen helyen talán még boldogulnak valahogy ebben az életben.

Karin akkor szintén menekült asszonyokkal hozta létre az egyesületet, amihez aztán én is csatlakoztam. Úgy éreztem, valamit tenni kell, a munkám mellett ennyit még vállalhatok. Igaz, mindig este volt már, mire hazaértem, főleg télen, mikor korábban sötétedik, de megérte. Most is azt mondom, megérte. Ég és föld. Miután átlépem a határt, most is úgy érzem, tényleg egy másik valóságba csöppenek. Bármilyen furcsán hangzik is, én egyetlen dolognak örülök, hogy nekem nincs gyerekem. Nem szeretném, ha kerítés mögött kellene élniük.

A négy bosnyák lány története onnan jutott eszembe, hogy az utóbbi időben elég sok szíriai és más arab országokból menekült terhes asszony szült nálam. Arra gondoltam, holnap a foglalkozáson nekik is elmondhatom majd ugyanazt, amivel annak idején Tinát, Minát, Mimit és Zizit vigasztaltam, hogy örüljenek a fiatalságuknak. Ők persze nem nagyon értették, hogy mire gondolok, pedig akárhogyan is, de övék volt az élet. Gyerekestül, kitagadottan, mindegy, hogyan, az élet akkor is élni akart. És most is, menekülten is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük