Elég nagy távolságból figyelem a vitát. Biztonságból, ablakon belülről. Nem mintha nem lenne semmi, de semmi közöm hozzá az égvilágon.
Valamikor januárban tettem ki az új etetőt. Olyan kis műanyag izé, mint egy cső, megtölti az ember magvakkal, és az alján körben a négy vályúból lehet csipegetni. Egyszerre fél zacskó magot lehet beleönteni. És nagyjából egy délelőtt kell, hogy azt kiegyék belőle. Úgy, hogy más etetőhelyen más ennivaló is akad a kertben.
A verebet nem szokták kedvelni, mert ugyanazt eszi, amit a baromfi, és fel is szedi előle, ha alkalma adódik rá. A madáreleség sokszor a címke szerint nem is nekik szól. Cinkegombóc, például ilyen neve van. Holott ezt is a verebek eszik meg főleg. A cinkék irigyek egymásra. Ha egy odaszáll erre a jó nagy gombócra, nem enged odaszállni másikat. Akkor inkább azzal foglalkozik, hogy azt elzavarja. A verebek nem irigyek. Ahány csak meg tud kapaszkodni a háló szemein, mind ott csüng, amíg bírja őket az ág. Tavaly a szivarfáról lógtak a gombócok, és az az ága már örök életében egy nagy lefelé tartó kanyarral fog az ég felé nőni tovább. Úgyhogy idén a jóval vaskosabb fosószilván kapott helyett az etető a rózsalugas után. Merthogy a rózsalugast totál összeszarták meg teleszemetelték a járdát, a tornácot.
Az új etető a kis vályúkkal most a verebek között is harcot hozott. Mert a vályúk pereme kicsi. Legfeljebb egy-egy madárka tud rajta megkapaszkodni, kettő már nem fér hozzá. Az összesen négy veréb egyszerre. Lökdösődnek. Akármikor kinézel az ablakon, az etető leng, mint az inga, annyira izegnek-mozognak. Amelyik odarebbent és megkapaszkodott, nem nagyon akar már odébbállni. Ez megy egész nap, ameddig el nem fogy a mag. Persze sok veréb eszesebb ezeknél. Ahogy a küzdők lökdösik az etetőt, kipereg egy csomó mag a földre. Az okosabbak a fa alatt nyugodtan szemezgetnek. Én meg távolról figyelem ezt az egészet. Se az etetőbeli, se a kipergett maghoz nincs gusztosom.
Még ebbe a vitába sincs képem beleszólni.