A filosz

Néhány szó a módszerről. Minthogy interjúkötetről, szebben mondva: beszélgetéskötetről van szó, szükségszerűen feltevődik a kérdés, hogy a műfaj mennyiben határozza meg a kérdező és a válaszoló közös erőfeszítéséből létrejött szöveg minőségét, formáját, állagát. Nyilvánvaló, hogy Parti Nagy Lajos nem csak formálisan társszerzője a könyvnek, hiszen egyénisége, fanyar humora és — természetesen — kérdezéstechnikája nagy mértékben meghatározta a beszélgetések menetét, a szöveg alakulását. A főszereplő egyértelműen Réz Pál, de Parti Nagy szerepét a könyv címe is kiemeli: nem „kérdező”, hanem „beszélgetőtárs”. Szócséplés volna azon időzni, hogy ily módon ő maga is szerzője-e a könyvnek, hiszen ez egyértelmű, de a copyright-oldal formálisan is aláhúzza ezt.

1.
Kisebb irodalmi szenzációt keltett a hír, hogy a Magvető Kiadó újraindítja híres Tények és tanúk sorozatát. A sorozat kötetei — azt hiszem, ez afféle generációs tapasztalat — egy igencsak hosszú polcot foglaltak el egy tipikus Kádár-korszakbeli értelmiségi (paraszti származás, párttagság, könyvtáros diploma), mégpedig az édesanyám könyvtárában. Bálint Endre, Goldzieher Ignác, Balázs Béla, Demény Pál, Szabó Borbála és mások naplói, emlékiratai sok esetben nem csupán a „nagy ember papucsban”, illetve a „történelem alulnézetből” címkékkel ellátható sajátságos olvasmányélményt közvetítették számomra, hanem árnyalták azt a szürke és statikus történelemképet, ami a szocializmus évtizedeiben nemcsak az oktatást, de a professzionális történetírást is nem ritkán jellemezte. Némelyik kötet reveláció volt, akárcsak most Réz Pál és Parti Nagy Lajos közös munkája. Az újraindított sorozat első kötete több szempontból is lebilincselő olvasmány: lapjain valóban ott kavarog a történelem szele. Nem csupán a vészkorszak borzalmairól, a Rákosi-korszak rettegéssel átitatott hétköznapjairól, az 56-os forradalom mámoráról, a hosszú Kádár-korszak irodalmi életének kamarillatitkairól értesülhetünk belőle, hanem a rendszerváltás után kibontakozó új magyar kultúra illúzióiról, majd ezen illúziók összeomlásáról is.

Néhány szó a módszerről. Minthogy interjúkötetről, szebben mondva: beszélgetéskötetről van szó, szükségszerűen feltevődik a kérdés, hogy a műfaj mennyiben határozza meg a kérdező és a válaszoló közös erőfeszítéséből létrejött szöveg minőségét, formáját, állagát. Nyilvánvaló, hogy Parti Nagy Lajos nem csak formálisan társszerzője a könyvnek, hiszen egyénisége, fanyar humora és — természetesen — kérdezéstechnikája nagy mértékben meghatározta a beszélgetések menetét, a szöveg alakulását. A főszereplő egyértelműen Réz Pál, de Parti Nagy szerepét a könyv címe is kiemeli: nem „kérdező”, hanem „beszélgetőtárs”. Szócséplés volna azon időzni, hogy ily módon ő maga is szerzője-e a könyvnek, hiszen ez egyértelmű, de a copyright-oldal formálisan is aláhúzza ezt.

Ugyanakkor az olvasó helyenként úgy érezheti, nem teljesen sikerült összhangba hozni a könyv dialóguskoncepcióját és az emlékezet mibenlétére és az emlékek felidézésére vonatkozó elvi megfontolásokat. A mottó is tükrözi ezt. A kötet legelején Réz Pál arról beszél, hogy már nehéz számára megkülönböztetni az eseményeket, illetve az őket sémákba rögzítő anekdotákat („narratívákat”). Parti Nagy erre úgy reagál, hogy ezek szerint az események csak az elbeszélések által „vannak” (9, vö. 56). Itt nyilvánvaló, hogy két eltérő dologról beszélnek, hiszen Réz egy viszonylag kézenfekvő tapasztalatra utal („arra, ami történt, nem emlékszem, csak arra, hogy miként szoktam elmesélni”), míg Parti Nagy egy posztmodern történetelméleti koncepció egyik verziójára. Tisztában vagyok vele, hogy ez szőrszálhasogatás, csak érdekesnek találtam, hogy egy beszélgetéskönyv rögtön egy beszédes félreértéssel kezdődik. Egyébként érdekes látni, hogy jóval később a pozíciók felcserélődnek, ekkor már Parti Nagy hangoztatja azt az elvet, hogy az ember nem azt meséli, ami történt, hanem azt, amit azelőtt mesélt róla (294); viszont ekkor Réz Pál tűnik radikálisabbnak, Ricoeur nyomán azt hangoztatva, hogy nincsenek elraktározott emlékek, az ember az emlékezés minden pillanatában újra megteremti a múltját (292–293). Annyiból érdekes lehet ez a kitérő, hogy bizonyos mértékig segít meglelni a beszélgetőtársak anekdotakultuszának — mely erősen áthatja a könyvet — valamiféle elvi mozgatórugóját. Ebben az összefüggésben hangzik el a kötet egyik legszebb és legszellemesebb passzusa: „Ez udvariasság. Udvariasság, hogy te is megértsd. Ha pusztán a képet mondanám el, hogy én ülök a Luxemburg-kertben Klárival, azt nem értenéd meg, de én udvarias vagyok, és azért csomagolom egy történetbe, hogy átmenjen a rivaldán.” (294)

A könyvben egyrészt nyilvánvalóan összeolvad a két (amúgy meglehetősen hasonló) irodalomszemlélet és világlátás, másfelől Parti Nagy megközelítésmódja mintegy átszínezi Réz emlékeit, ha úgy tetszik: „továbbirodalmiasítja”. Jó példa erre már a tartalomjegyzék is: mindegyik fejezetcím egy-egy sziporka, sőt inkább tűzijáték, hogy a „Fércnél maradandóbb” minden bizonnyal Parti Nagytól származó egysorosról ne is beszéljünk. A tartalomjegyzék gyakorlatilag egy Parti Nagy-vers. Ugyanakkor arra, hogy Réz kérdezzen Parti Nagytól, a könyvben csak ritkán találunk példát. Noha egyértelmű, hogy gondosan előkészített, sőt olykor szinte megkoreografált beszélgetésekről van szó, fontos leszögezni, hogy ez a műgond a keletkezés eredeti kontextusához kapcsolódik, hogy tudniillik Réz visszaemlékezései eredetileg rádióbeszélgetések voltak. Szebényi Cecília gondos szerkesztői munkája, mint az előszó is írja, „biztosította a szöveg egyenletes tempóját”. Ugyanakkor ez a kontextus nem nagyon tette lehetővé, hogy Parti Nagy alaposabban mögé kérdezzen a dolgoknak, vagy csak egészen ritkán. Ugyanez a megkoreografált jelleg idézi elő, hogy például a dilettánsok — valójában persze nem dilettánsok, hanem rossz hivatásos költők — írásai feletti bohóckodás is belekerült a könyvbe (67–73), ami a rádióban bizonyára a helyén volt, de kinyomtatva (valójában) éppen hogy megtöri a szöveg „egyenletes tempóját”.

2.
Érdekes látni, hogy a közös erőfeszítéssel mintegy a könnyedség és a sziporkázás közegében tartott szöveg ott válik igazán súlyossá és sűrűvé, ahol a megelevenített figurák (tartásuk, habitusuk, szellemi jelentékenységük, vagy éppen hibáik következtében) magukban is súlyosak. Számtalan erősen személyes portré található a könyvben — még Kosztolányi Dezsőé is az, akit pedig Réz nem ismerhetett. Az autodidakta, ámde művelt és éles elméjű Veres Péterről szóló pár sor csupán a parasztpolitikusról, illetve íróról szóló ismert közhelyeket foglalja össze, viszont, hogy ne menjünk túl messzire, a Szabó Pálról szóló történet (77), rögtön a Veres Péterre vonatkozó rész után, tényleg hideglelős, és mintegy túlmutat önmagán. Nemcsak a Szabóból áradó hideg és sötét kulturális és politikai primitívséget árulja el, hanem egy újabb elgondolkodtató adalék ahhoz a kényes kérdéshez, hogy a nyilas időkben már kompromittálódott népi írók hogyan játszottak-játszhattak kiemelkedő szerepet a kommunista irodalompolitikában, mind Rákosi, mind Kádár idején.

Juhász Ferencről sok szó esik a könyvben, és jó volt olvasni a rá vonatkozó élményszerű visszaemlékezéseket, és látni, hogy miként lehetett valamikor elbűvölő személyiség valaki, aki élete utolsó évtizedeit gyakorlatilag önmaga szobraként élte le és a nyilvánosság is körülbelül annyit foglalkozott vele, mint amennyit egy szoborral kell. De nem tudjuk meg, miért romlott el Juhász és Réz között a barátság, és azt sem (ami fontosabb), hogy Réz miért is tartja Juhász Ferenc egyes, főleg korai műveit kitűnőeknek, míg másokat, a későbbieket nem. Ez utóbbi a kötet egyik érdekes vonására is felhívja a figyelmet, arra, hogy Réz megállapításai egyfelől erős értékítéleteket tartalmaznak, másfelől nem szereti megindokolni ezeket. Nem tudom, másnak feltűnt-e, de a leggyakoribb esztétikai minősítő kategória ebben a könyvben az, hogy „jó”. Jó vers, jó novella, jó költészet, jó regény, jókat írt, illetve valami „nem olyan jó”. Ebben a jelenségben két tényező összegződését érzem. Egyrészt a Rézre kétségtelenül jellemző (és adatolható) gunyoros elméletellenességet. Másrészt a szerkesztő és kiadó beidegződött autoritását: az olyan ember véleményét, aki ahhoz szokott hozzá, hogy értékítéletei nem értelmezésekben, hanem kiadói-szerkesztői döntésekben, a publikáció tényében testesülnek meg.

A két Eötvös-kollégiumi jó barát, Kucsman Árpád és Szűcs Jenő figurái is meglehetősen súlyosak lettek. A vegyészprofesszor Kucsman alakja és szerepe most annyiból érdekes, hogy aláhúzza, még hangsúlyosabbá teszi a könyv egyik kissé neuralgikus vonulatát, Réz Pál — persze gyakran ironikus köntösbe burkolt — irigykedő féltékenységét a nálánál kreatívabb-tehetségesebb, úgymond „alkotó” emberekre. Réz nyíltan (nem szép szóval) „vállalja” ezt, ugyanakkor meglepő is e hozzáállás — olykor póz inkább —, hiszen Réz a magyar irodalmi élet egyik legfontosabb és legmegbecsültebb alakja, aki szerkesztőként, fordítóként, filológusként roppant jelentőségű életművet tett le az asztalra. Ehhez kapcsolódóan érdekes látni, hogy Réz mekkora tisztelettel adózik az egyik legmélyebbre látó és legeredetibb magyar történész, Szűcs Jenő zsenialitásának; „ötvenszer jobb tudós volt, mint én, ha én egyáltalán tudós vagyok.” (56) Egyébként a Szűcsről szóló részekben is tetten érhető az egész kötet azon tulajdonsága, hogy egy bizonyos anekdotikus szintnél nem hatol mélyebbre, ami önmagában nem baj, végül is nem értekező prózáról van szó, de akkor, amikor igazán nehéz kérdések felett időzik a szerzőpáros, a hiány kissé fájdalmas marad.

Az például, hogy Szűcs Jenő miért lett öngyilkos a Kádár-korszak végén, persze nem kulturális kérdés, és az is lehet, hogy senkinek semmi köze hozzá, de mégiscsak meglepő — vagy ellenkezőleg, tünetértékű? —, hogy éppen a legközelebbi barát alig tud vagy mond valamit ezzel kapcsolatban. „Barátom volt, tehát nem ismertem” — idézi Kosztolányit ezen a helyen (257). Egyébként itt olvashatunk egy érdekes kitérőt, mely visszamenőleg tragikusan igazolja Szűcs politikai józanságát, szkepszisét, előrelátását. 1992-ben Réz azt hangsúlyozta, hogy Szűcsnek nem volt igaza, amikor a nyolcvanas évek végén szkeptikus volt a gorbacsovi reformok hosszú távú következményeivel kapcsolatban, és Szűcs azt mondta, hogy az orosz történelemben ez egy ingamozgás: a reformperiódusok után diktatúraperiódusok következnek, talán valamiféle új, „nacionalista zsarnokság” — ami valóban megszületett Putyin országlása óta. Itt persze nem arra tenném a hangsúlyt, hogy Réz tévedett (1992-ben én is azt gondoltam, hogy majd minden jobb lesz), hanem arra, hogy Szűcsnek lett igaza. Ugyancsak érdekes, Réz Pál által sem tagadott körülmény, hogy a Szűcsről szóló részekben is felszínre tör Réz néhol bájos, de néhol számomra kissé (noha mindig ironikusan) túlhangsúlyozott sznobizmusa. Például ott, ahol azt mondja, hogy amikor Ferdinand Braudel előszót írt a Vázlat Európa három történeti régiójáról francia kiadásához, akkor az olyan gesztus volt, mintha T. S. Eliot írt volna előszót egy magyar költő verseinek angol kiadásához. A párhuzam találó, noha a Kosztolányi-kutató itt hivatkozhatott volna Thomas Mannra is, aki előszót írt a Nero, a véres költő német kiadásához, de Réz nyugodtan azt is hozzátehette volna, hogy spekulatív erejét, modellalkotó készségét, történelmi intuícióját tekintve Szűcs is volt akkora történész, mint Braudel, csak más körülmények között dolgozott, és más témai voltak.

3.
Ami igazán súlyos, azok a Csurkával kapcsolatos tépelődések. Úgy is mondhatnánk, ha ennek a kötetnek az elbeszélőn (és a családtagokon) kívül van főszereplője, akkor az Csurka. Persze Déry, Juhász, Szűcs, Vas, Ottlik nála többször megemlítődik a könyvben, de Csurka István az egyetlen, aki magába sűríti az összes, Réz életét, pályáját, sorsát érintő szimbolikus — illetve tragikus — kétértelműséget. Réz csodálta ifjúkori barátját, aki valamikor jólelkű, lebilincselően kedves bohém lehetett. Tisztelte Csurkában azt, ami belőle hiányzott (vagy hiányozni látszott), a nyers férfiasságot, az írói teremtőerőt, a fizikai egészséget. Réz persze tisztán látta — illetve láthatta volna — már barátságuk idején is azokat a faktorokat, melyeknek el kellett volna választaniuk Csurkát tőle: a sivár műveletlenséget, a puhán érzelgős jellemet, és a zsidóellenességet is, hiszen Csurka (akkor csak szóbeli) antiszemita megnyilvánulásai már igen korán közismertek voltak.

Réz fordítva reagált: Csurkát Párizsba vitte, kalauzolta, hiszen még nem járt külföldön, és „nem tudott nyelveket”. Kölcsönadott neki, támogatta, istápolta, kártyázott vele. Nem tudni, hogy Csurka később, nyilas korszakában hová könyvelte le ezt az adósságot. Talán eszébe se jutott, vagy azt gondolta, hogy ez neki alanyi jogon „járt”, úgy is, mint népi géniusznak. Ez rímelne is egy másik, Réz által ugyancsak tisztelt író, Németh László nem éppen jóindulatú megjegyzésére, miszerint a zsidók csak „pincérek”, csak kiszolgálják az igazi, a törzsökös magyar írókat (123–124). Csurka pályája-sorsa mindent magába foglalt: a tehetséget és annak eltékozlását, a jellem változékonyságát, a pártpolitizálás pusztító erejét az írói műre nézve, a férfias kiállást és a valódi tartás hányát, a roppant (és semmiképp se nyugodt) erőt és a roppant gyengeséget. Vagy például azt, hogy ő, Csurka, mindenestől a Kádár-korszak irodalmi rendszerének kreatúrája volt, és a rendszerváltás után minden erejét a kommunisták (és a velük szinonim zsidók) mocskolásának szentelte.

Megható olvasni, ahogy Réz azon töpreng, hogy Csurka vajon a kezdetektől ilyen sötét személyiség volt-e, és csak (talán önmaga előtt is) jól leplezte, vagy valóban átalakult, egyénisége utolsó szegletéig (311–312). Egyébként ugyanezt a kérdést teszi fel a híres brit történész, Robert Collingwood A történelem fogalma című könyve elején a gyilkos despota római császárok kapcsán. Érdekes látni, hogy Rézben fel sem merül, hogy Csurka, noha tehetséges volt, de soha nem volt igazán kiemelkedő író, és életművének értékelhető részét a kádárizmus összeomlása maga alá temette — de például Karinthy Ferenc esetében igen. Természetesen van még néhány átfogó íróportré a könyvben, így mindenekelőtt Déryé és Ottliké, és másoké is, de egyrészt nem lehet sorban mindegyikre kitérni egy recenzióban, másrészt úgy érzem, itt szükségtelen vitatkozni a beléjük foglalt, általam esetleg másként látott véleményekkel, kritikai értékítéletekkel. Itt elsősorban Réz Pálról szeretnék írni.

4.
Hogyan látja-láttatja Réz önmagát? Nehéz kérdés. Mint a vészkorszak túlélőjét, a súlyos betegség következményeivel örökre eljegyzett embert, mint a bátyja árnyékában élő, (szerinte) kevésbé tehetséges testvért, mint hivatásos irodalmárt, mint lektort, szerkesztőt, filológust — aki a szerzővel szemben, úgymond a nem-kreatív oldalon áll. Talán tapintatlanság is lenne mindezt túlzottan firtatni, de a kötet rengeteget foglalkozik ezzel, bizonyos motívumok újra és újra visszatérnek, és azt se feledhetjük el, hogy maga a kötet is rendkívül erősen pszichologizál. A zsidó származás kapcsán egyrészt azt mondhatjuk, hogy Réz egy paradigmatikus sorsot és típust képvisel: családja teljesen asszimilált, a magyar kultúra szeretetében és alapos ismeretében élő orvoscsalád. Apja Nagyvárad legfelső köreihez tartozik, nem a zsidó orvost látják benne, hanem a világfit, a dzsentroid vonásoktól sem mentes magyar urat. Maga is írogat, Raffy Ádám néven több regénye jelenik meg, az anya ugyancsak orvos, bőrgyógyász.

A gyerek Réz Pál úgy érzi, hogy tehetségesebb, ügyesebb, szebb, okosabb bátyja árnyékában él, ő a kisebbik gyerek, akivel ráadásul gyerekparalízisének következményei miatt kivételeznek, egyrészt túlféltik, óvják a világ elől, másrészt engedékenyebbek vele. Az idillt a gettósítás rombolja szét, a gyerek Réz Pál — akkor még Kupfer Pál — a lakásuk kisajátítása után visszamegy a kamrába, és tehetetlen dühében a földhöz csapkodja a tucatszám ott álló pezsgőket. Utána pedig ott áll „bokáig pezsgőben”. Egyrészt jó, szinte már zseniális a címválasztás, valószínűleg ez is hozzájárult a könyv sikeréhez, ugyanakkor megtévesztő, hiszen önmagában valamiféle dzsentrihangulatot idéz fel, mintha Réz Pál az egész életét átdorbézolta volna, holott a magyar történelem egyik legszomorúbb epizódjához kötődik.

Réz — a kötet tanúsága szerint — egész életében ellentmondásos módon viszonyult származásához, nem rendelkezett zsidó azonosságtudattal, nem rokonszenvezett a cionizmussal, se a vallással, sokáig a zsidó történelem se érdekelte. A könyv lapjai alapján olyan embernek tűnik, aki túllépett a származásával kapcsolatos megpróbáltatásokon és félelmeken. Irodalmi ízlésében se éppen urbánus, hogy úgy mondjam: Déryt, Vast leszámítva Illyésről, Németh Lászlóról, Szabó Lőrincről, Juhász Ferencről, Jékely Zoltánról, Tamási Áronról, sőt ugyebár Csurkáról beszél nagy elismeréssel, tisztelettel. Ez egyébként, nyilván nem véletlenül, a tipikus Kádár-kori — bár az átlagnál kifinomultabb-árnyaltabb — irodalmi ízlésszerkezet, illetve azok egyike. Érdekes azonban, hogy ez a kettőség a politikai vonzalmak terén megfordul: Réz a demokratikus ellenzék törekvéseivel, míg barátja és szinte bálványa, Szűcs Jenő a (jobb szó híján) „nép-nemzeti” ellenzéki törekvésekkel rokonszenvezett.

A pálya alakulásában fontos szerepet játszott az apa és a testvér személyével történő viaskodás. Réz apja is vonzódott az irodalomhoz, de szerette volna, ha kisebbik gyereke orvos lesz. Autoriter személyiség lévén neheztelt fia pályaválasztása miatt, és — világnézeti különbségek mellett — ez is oka volt annak, hogy mindig erős feszültség volt közöttük (197). Érdekes módon arról nem mond semmit az elbeszélő, hogy ahhoz mit szólt apjuk, hogy Réz Ádám is irodalmár lett. Réz Pál gyakorlatilag elmenekült apja nyomasztó jelenléte elől, előbb az Eötvös Collegiumba jelentkezett, majd kirúgása után évekig albérletezett. Réz Ádámról nagyon sok szó esik a könyvben, újra és újra előkerül, hogy Pál mennyivel tehetségesebbnek tartotta testvérét önmagánál. A könyv tanúsága szerint nem voltak különösebben jóban, távolságtartó viszonyuk részben a gyerekkori megkülönböztetésből, részben az eltérő alkatból és életfelfogásból következett. Két fiam van, egy francia, a Pali, és egy angol, az Ádám, mondogatta apjuk (231). Réz Pál monogám természet, míg Ádámért rajongtak a nők és számtalan szeretője volt (ez intimpistáskodás, de a könyv is kitér erre), Réz Pál társasági ember, míg Ádám zárkózott és visszahúzódó természet volt. Réz Ádám betegségének árnyékában közelebb kerültek egymáshoz, de úgy tűnik, az idősebb testvér halála valahogy örökre konzerválta a közöttük lévő távolságot, amit már semmi nem oldhat fel. Lehet, hogy nem a legpontosabb hasonlat, de tényleg felötlött bennem a könyv olvasásakor, hogy Réz Ádám úgy kísért ebben a könyvben, mint Seymour Glass árnya a Salinger-novellákban.

Az egész kötetben érzékelhető, hogy a mesélő igyekszik iróniával, tréfával, sokszor valamiféle frivol hanggal oldani a különféle feszültségeket, de vannak helyzetek és személyek, ahol ez nem sikerül, vagy nem is sikerülhet. E helyeken Réz sokszor nem is próbálkozik ezzel. A szöveg laza kedélyességébe, intellektuális és nyelvi sziporkái közé beszüremlenek a mélységes szomorúság, a tragikum, néha az önvád motívumai, ezt leginkább a Réz Ádámról, a Réz Pál feleségéről, Pallos Kláráról, illetve a Szűcs Jenőről szóló részekben figyelhető meg. És mintha három ember maradt volna megoldhatatlan rejtély a mesélő előtt: Réz Ádám (megközelíthetetlensége miatt), Szűcs Jenő (gondosan eltitkolt belső démonai és megmagyarázhatatlan halála miatt), illetve Csurka István (emberi-morális összezuhanása, politikai ámokfutása miatt). Úgy érzem, ehhez a három személyhez csak közelít a beszélgetéskötet, bármennyi szó is esik róluk egyébként.

5.
Másféle kisebb-nagyobb „drámák” is rejlenek a könyvben. Noha többnyire igyekszik iróniával oldani a helyzetet, de jól látható, hogy Réz gondolatai milyen gyakran és következetesen az alkotó és szerkesztő, az író és a filológus, tehát a „primer” és a „szekunder” szerző kettősségének gondolatkörében mozognak. A kötet is rájátszik erre, miszerint itt egy költő faggat egy lapszerkesztőt, a szerző a filológust, és nem fordítva (7). Réz mintha mérlegre helyezné életét, noha 1992-ben, mikor a beszélgetések kezdődtek, még nem volt kimondottan idős ember, hatvankét éves, és még a Holmi hosszú évfolyamai voltak előtte. Mint tudjuk, Réz arra a kérdésre, hogy mit tekint élete fő művének — a Holmit vagy a Kosztolányi-összkiadást —, a Kosztolányi-kiadást választotta (330). Ha ezt mondta, biztos így is gondolja, de természetesen mint legfőbb érintett, megváltoztathatja a véleményét, aminek egyébként sincs különösebb tétje. Mindkettő roppantul jelentős dolog, melyek, ha hősünk semmi egyebet nem csinált volna, akkor is a legnagyobb magyar irodalmárok közé emeli Réz Pált. Jómagam egyébként, úgy is, mint Kosztolányi-rajongó, és úgy is, mint a Holmi olykori szerzője, a Holmit választanám. Kosztolányit megcsinálhatta volna más is, a Holmihoz azonban Réz Pál kellett, az ő ízlésével, tudásával, tekintélyével, tapasztalataival, diplomáciájával, irodalmi kapcsolataival. Amint az ismert tények — most utólag — mutatják, Holmi tényleg nincs Réz Pál nélkül, senki nem vállalta a folytatást.

A fő kérdés — a kötet tanúsága szerint — az, hogy egyrészt miként látja a szerkesztő és a szövegfilológus helyét-jelentőségét Réz Pál az irodalmi szakmában, másrészt hogy ő lehetett-e volna úgymond „több”, mint szerkesztő és filológus. Ezzel, noha száraz problémázgatásnak tűnik, nem kanyarodunk el az életkérdésektől, hiszen maga Réz (és a kötet) is ennek függvényében helyezi mintegy mérlegre a pályát és az abban megszülető életművet (299, 301). A zseniesztétikában gyökerező, nálunk valószínűleg a Nyugat szerzői köre által kanonizált felfogást ismerhetjük fel ebben: a szerző — mint teremtő géniusz — felette áll a szerkesztőnek, a szöveggondozónak, illetve az értelmezőnek. Több jelből is arra következtethetünk, hogy Réz Pál osztja ezt a felfogást. Nincs ezzel semmi baj, egyrészt vélhetőleg a kérdésben érintettek úgy kilencven százaléka ezt gondolja — én történetesen nem. Nem azért, mintha szükségesnek látnám például megfordítani ezt a hierarchiát azzal, hogy akkor minden a helyére kerülne, hanem azért, mert ez egy olyan, a modernitás origójában, tehát a romantika világképében gyökerező elgondolás, ami erős konvencióvá — ha úgy tetszik, diskurzussá — vált, de amelynek presztízs- és hatalomképző funkcióján túlmenően semmiféle jelentősége nincsen.

E felfogás egy ugyancsak kitapintható elméletellenességgel jár együtt. Itt szeretném hangsúlyozni, hogy amikor erről írok, az nem negatív értékítélet (noha közben azt is jól tudom, hogy van olyan irodalomkritikai felfogás, amelyben az lenne), egyszerűen azzal szeretnék foglalkozni, aminek Réz is jelentőséget tulajdonít, és amit jellemzőnek és érdekesnek tartok. Jól látszik, hogy Réz számára — az irodalom relációjában — két dolog létezik, az írott betű és az élet, ami ezen túl még felmerülhet mint vonatkoztatási pont, ez nem az irodalomtudomány, nem az interpretáció, nem a filozófia és nem is politika (noha politikáról rengeteg szó esik a könyvben), hanem maximum a pszichológia, mely eszközt szolgáltat a mű és az élet megfejtéséhez. Ez a pszichológia kimondottan valamiféle élménypszichológia, tehát nem mondjuk a pszichoanalízis, amiről Réz többször is gunyorosan és távolságtartóan nyilatkozik a könyvben, vélhetően azért — és ez megint fontos adalék Réz portréjához —, mert a freudi módszert egyrészt túl spekulatívnak, másrészt tapintatlan faggatózásával az élet és/vagy a mű integritását megsértőnek tartja.

6.
Többször felmerül a kérdés, hogy Réz írhatott-e volna kritikáinál, jegyzeteinél, néhány vékony köteténél valami „komolyabbat”. Néhány lehetőségről konkrétan szó esik. Ilyen egy Kosztolányi-monográfia terve, amire Réz a rá jellemző öntudatos önkisebbítéssel úgy reagál, hogy értelmező művet semmiképpen, legfeljebb életrajzot vagy valami filológiai dolgot írhatott volna (140). Szóba kerül egy Illyés-monográfia lehetősége, ami több szempontból is tanulságos. Egyrészt, hogy Illyéstől engedélyt kellett kérni, hogy ki írhasson róla, ami egyébként a korszak viszonyait és Illyés kivételezett helyzetét tekintve csak mai szemmel tűnhet furcsának. Illyés egyébként beleegyezett volna Réz Pálba, viszont Réz visszautasította a tervet azzal, hogy „Illyés ebben nem fog nekem segíteni” (125). Tehát hogy egyrészt nem fog áthárulni őrá Illyés szerzői autoritása, kvázi nem kap áldást a munkára (lásd amit fentebb alkotó és kritikus viszonyáról mondtam), másrészt Illyés nem fogja segíteni életrajzi adatokkal (lásd amit fentebb élet és alkotáspszichológia kapcsolatáról mondtam). Hiszen ő, Réz, azt se tudja, folytatódik a magyarázat, hogy „Illyés katolikus-e, vagy református ” (125). Vagyis az Illyés-monográfia megírására a feldolgozandó szerző (a szimbolikus atya) áldása kell, és e könyv csakis életrajzi mű lehet, mintha egy Illyés-monográfiát nem lehetett volna megírni a művek, illetve a róluk és szerzőjükről született írások alapján, melyek már akkor is rendelkezésre álltak. Nyilván Réz Pál is tudja, hogy meg lehetett volna, a lényeg az, hogy az ő perspektívájában efféle személyes segítség és támogatás nélkül nem tudta volna elkészíteni azt.

Felmerül még egy Kosztolányi-könyv terve a beszédes című Arcképek és vallomások sorozatban, mely egy fényképekkel és életrajzi dokumentumokkal gazdagon illusztrált, ismeretterjesztő életrajz-sorozat volt akkoriban, melyet a Szépirodalmi gondozott. Réz kiadói főnöke, Illés Endre nem engedte, hogy hősünk Kosztolányiról írjon, Réznek Szomory Dezsőről kellett írnia. Réz így fogalmaz: „szeretem ezt a műfajt, ezt a kicsit felületes dolgot” (140). Ez sok mindent elárul, főleg annak, aki ismeri a sorozatot. Egyrészt életrajzi mű, sok fényképpel, dokumentummal, a szerzők életrajzi írásaiból vett illusztratív idézetekkel. Tehát nem spekulatív értelmezés, hanem a 19. század életrajz-központúsága. Másrészt ismeretterjesztés, noha megjelentek a sorozatban komolyabb kötetek is, mint például Vekerdi László Németh László-monográfiája, de a Réz-féle Szomory Dezső is kitűnő munka. És ebben megint feldereng hősünk félig komoly, félig ironikus önkisebbítése, ő szereti ezt a „kicsit felületes” műfajt, sőt ő mintha „csak” erre lenne alkalmas.

Az utolsó kérdés, amit itt említeni szeretnék, és amire a Bokáig pezsgőben is több alkalommal kitér, hogy Réz vajon írhatott-e volna saját, önéletrajzi könyvet, vagy másféle, akár szorosabban vett szépirodalmat. Az apja által hangoztatott „egyetlen majom nem tud minden banánt megenni” elve persze itt is idézhető; Réz éppen eleget írt és dolgozott életében, ennél több már egyszerűen „nem fért bele”. Ugyanakkor a könyv kicsit — és több helyen is — kerülgeti a problémát. Parti Nagy egy helyen felteszi a kérdést: Te milyen emlékiratot írnál? Réz a válaszban először arról beszél, hogy ő nem lát különbséget emlékirat és regény között (274). Majd — egy kissé nehezen követhető magyarázkodás után, ami szerintem arra utal, hogy a kérdés érzékeny pontot érintett — Réz kijelenti, hogy ő már nem ír emlékiratot, egyrészt mert nincs rá ideje (elsősorban is a Holmi szerkesztése miatt), másrészt, mert túl idős hozzá (275). De a kérdés máshol is feltevődik, rendre egy alaposabb-komolyabb emlékirat lehetősége kapcsán: „nem vagyok hajlandó egy nem nagyon jó könyvet írni, és könnyen lehet, hogy nem tudok egy nagyon jó könyvet írni.” (285)

Réz egy másik helyen arról beszél, hogy rendezett formában, gondosan őrzi a magánfeljegyzéseit, az intim, vallomásszerű írásokat, „cetliket, cédulákat”. Parti Nagy rákérdez: „Az, hogy nem akarod őket kiadni, az rendjén van, de hozzájuk nyúlsz? Rendezed valamelyest? Foglalkoztatnak az ilyen régi írásaid, magánfeljegyzéseid?” (200) E kérdés két dolgot célozhat, egyrészt terápiás funkciót, Réz is hangsúlyozza, hogy ezek a töredékes szövegek nagyrészt e célból születtek meg. A másik, hogy születhet-e netán ezekből a cédulákból valamiféle komolyabb irodalom. Parti Nagy túl tapintatos ahhoz, hogy itt erre közvetlenül rákérdezzen, de maga Réz is mintha ebbe az irányba terelné a szót, mondván, hogy néha beléjük néz, és „nem is rosszak” (200). Azaz jók; azaz kiadhatók lennének. Vagy kiadható lenne az, ami belőlük készülne.

Ez 1992-ben még csak afféle spekuláció volt, de az utolsó interjúban, 2015-ben Parti Nagy már határozottabban rákérdez, és ekkor meglepő választ kap: Réz megsemmisítette a cédulákat. „Ezek a jegyzetek, ami sok volt, több száz oldal, két példányban, nem voltak igazán jók. Két-három embernek odaadtam, barátoknak, és hát hümmögtek, egyik se volt lelkes.” (312) Tehát a kérdés ilyen értelemben eldőlt, Réz Pál maradt és marad szerkesztőnek, fordítónak, filológusnak. Egyrészt azért tartottam fontosnak a könyv e vonatkozását kiemelni, mert szorosan kapcsolódik az egész művön végighúzódó „szerző és/vagy filológus” kérdéskörhöz, másrészt részét alkotja a könyv egészét ugyancsak meghatározó, a „Mire voltam képes, és mire lehettem volna képes, és mire nem?” formában összegezhető gondolati vonulatnak. A közelállók tragikus halála, a halottakkal való kilátástalan versengés, a szeretett barátok színeváltozása, valamint a legutolsó, 2015-ben hozzátoldott interjú megkeseredett hangja mellett ez a (mondjuk így) „kudarc” alkotja a Bokáig pezsgőben valóban drámai, a teljes könyv tűzijátékszerű, ironikus, laza, anekdotikus, csevegő, frivolan moralizáló közegén túlmutató — vagy mélyebb — dimenzióját.

Megjelent a Műút 2016055-ös számában