„A tanári hirdető mellett ott van a tábla, azon vannak az órák. Az, hogy melyik kollégának melyik osztállyal van dolga éppen”, mondja Anita, cicceg közben, „nem bonyolult, érted már?, kérdezi, és húzgálja lefelé a szoknyáját, ő a másik magyartanár, ez a teljes munkaközösség, „elég egyszerű”, folytatja barátságtalanul, „inkább nézd meg, kinek volt a tizedik dével órája, és mindjárt kiderül, hol bujkálhat”, itt valamiért megváltozik a hangja, „az a fránya naplócska.”
A mondat végén hunyorog kicsit, Éva később jön rá, hogy biztosan kacsintani akart, a becézésből legalábbis erre gyanakszik, mármint abból, ahogy azt mondja, naplócska, ez bizonyára azt jelezte, hogy próbált barátságos lenni. Éva figyeli, ahogy elmegy, egy billegő hajótestre emlékezteti, ez a nő cethal, kejfeljancsi, az anyja volt ilyen: csupa ellentmondás, drabális alak, első ránézésre igénytelen, pedig a részletek feltűnőek, festett szőke haj, lángoló körmök, Anita visszanéz, egy öregedő magyartanár, néhány évvel nyugdíj előtt, lógós, melltartóban enyhén lógós mellekkel, de a lába jó, egész héten nagyon rövid szoknyában van, éppen mint az anyám, gondolja megint Éva, és tojást rajzol a körömcipő fekete sarkával a pévécére. Nem felel semmit, neki mindegy, hogy „be van-e írva” a napló vagy nincs, és az is mindegy, melyik oszlopban vannak a hiányzók és melyikben az óra anyaga.
A tizedik munkanapon történik ez, az év első őszillatú, kissé borongós napján, szaporodik a centi, mosolyog magában Darida Éva, vastagodik az idő, mélyül, és akkor nem is centi, inkább egy tekerős kút, egy újra és újra utána mélyített, sárszagú gödör. Tíz napja költözött haza Pécsről, a bölcsészkar új épületében birtokolt, barátságos, de Irodalomtörténeti Közleményektől zsúfolt irodája másfél hete másé, kesernyés ízt érez a szájában, ha erre gondol, és itthon valami egyébként is marja a szájpadlását, gyakorta és erősen, a temetőben nem, vagyis ott is, de olyan jó azt képzelni, hogy ott nem.
„Ne haragudjatok, anya, Ági, elkéstem.”
Az anyja és a nővére sírjánál a szokásos mondat kap némi romlott patinát, ezzel nyit mindig, hangosan mondja, bár szégyelli magát, mégis kimondja, sértetten hangzik a semmibe vetett mondat, és a harmadik napon mintha vissza is szólna valaki az egyik kripta mögül, hogy ne aggódjon, asszonyom, innen nem lehet elkésni.
„Tudjátok, idővel talán másutt is lesz állás, de ez egy műszaki középiskola, még csak nem is gimnázium, borzasztó, no, persze nem azért mondom, tudom, hogy mit gondoltok, nem »az a rossz természetem«, de itt nincsen agya senkinek. Ezek semmit, no, hagyom, de tényleg, semmit se tudnak.”
*
A diák dohányzó mellett megy el, az iskolaudvaron két dohányzó van, egy a tanároknak, egy a diákoknak, kijött cigizni, Anita már itt állt, mit tehetett volna, mellélépett, rágyújtott ő is, nem szólnak, nem is köszönnek, állnak fáradtan, közben Éva azt érzi, hogy ez nem jól esik, egy idegen emberrel nem természetes a csönd, Anita tegnap letolta a naplóért, vajon mit gondol róla, a professzor asszonyról, biztosan élhetetlen irodalmárnak hiszi, aki húszévnyi egyetemi katedra után most a szülővárosában próbál beilleszkedni egy magasépítőket, földmérőket és vízgazdászokat képző iskolában. Anita végigméri, a csípőjét és a mellét szemérmetlenül hosszan vizsgálja, valamiért fintorog, Éva kínjában zavarában elneveti magát.
„Megcsináltattad?”
„Mit?”, kérdez vissza Éva, de mire kimondja, már bánja.
„Szerinted?”
„Dehogy.”
Megint elneveti magát, mélyet szív a cigibe, aztán félig szívottan elnyomja az álló hamutartó oldalán, „Dudith András De cometarum significatione commentariolus című művében, amelyikben többek között az 1577-es üstökös jelentőségéről is értekezik, van egy rémtörténet. Tudod, melyik ez, ugye?”, kérdezi.
„Fogalmam sincs, mi a fenéről beszélsz”, feleli Anita.
„Basileae 1579”, mondja dacból, az ő teste márpedig természetes, a kolléganő röhög, köhögve fújja ki a füstöt, „ez a hely vagy a kiadó?”, kérdezi, aztán felé fordul, megigazítja a rövid a szoknyáját, tán még rövidebb, mint a tegnapi, gyomorból beszél, halkan, sziszegve, „nincsen faszid, ugye?, régóta?, Pécsen se volt?, látszik rajtad, nyulacskám, és ez baj, mert hiába titkolod, itt kiszagolják! Csupa kanos kamasz fiú.” Olyan erővel nyomja el a cigit, hogy eltörik a füstszűrő, beledobja a hamutartóba, kiesik, de nem veszi fel, „ott állnak, látod?, és minket stírölnek.”
Éva a diákdohányzó felé néz, valóban őket nézik a gyerekek, de szerinte szó sincs stírölésről, az egyik srác kilép a csapatból, és mintha elindulna feléjük, legalább egy fejjel magasabb a többieknél, hosszú haja van és bársonyfarmert visel, mint egy hippi.
„Ó, ez a Csabika”, mondja Anita, megnyalja a szája szélét, „vízilabdás, olyan teste van, mint egy görög szobornak”, közben már elindul, úgy teszi hozzá, „bár remélem, a farka nagyobb.”
A történet Bornemissza Ördögi kísértetekjében egy évvel korábban helyet kapott, mondja magában Éva, néz a távolodó nő után, mintha hozzá beszélne, érzi, hogy bámulják a diákok, Philippus Talduccius firenzei nemes egy asszonyról mesél, egy csecsemőjét fürdető anyáról, akinek az öröm üdvözítő fénye lebegett az arcán, lubickoló kisdede kacagott a boldogságtól, bugyborékolt a langyos fürdővíz, de a boldog anyai szívet valahogyan megszállta az aggodalom: talán hogy hosszú, ijesztő csönd volt, ahol nagyobbik gyermeke játszott, az udvaron, talán a sátán leple egyszerűen lelkére borult, mindenesetre Talduccius szerint meg se fogalmazódott az asszonyban, hogy baj lenne, mégis öntudatlanul az udvarra rohant, ahol megbotlott: egy apró hátba és nyakba ütközött a térde, egy apró hátba és nyakba, a kis test meg, az ütés erejétől, eldőlt. Mondani sem kell, hogy a szándékosság ki van zárva, az asszony nem látta, nem láthatta a kést, amivel talán napestig is eljátszott volna gyermeke, ha bele nem löki. Az anya a fájdalomtól eszét vesztve rohan vissza a konyhába, ahol a fürdőtálban másik gyermekét találja holtan.
„Ez a kemény”, mondja magában Éva, és legszívesebben Anita után menne, hogy beolvasson neki, „kit érdekelnek a kiéhezett kamaszok”.
*
Darida Éva két kilencedik osztályt is kapott, a kilencedik tulajdonképpen az első, huszonéve, amikor ő készült a diákköri dolgozataira, úgy mondták. De nem csak a számozás különbözik. Ez a kilencedik osztály töpörödött, görbe hátú, lógó gatyás, izzadtságszagú parasztgyerekek gyülekezete, böfögnek és finganak az órán, a szünetben pedig kicsapják az orrukból a taknyot.
„Ruszki zsebkendő, tudjátok, így hívták régen, emlékszem”, suttogja Darida Éva a temetőben, a megsüllyedt földhalom mellett toporogva. „Tudjátok, ezekre a hangokra én allergiás vagyok! Belém ivódnak. Ballagnak el a munkások a terem ablakai alatt, és krákognak, nem azért mondom, de nálunk a fiúk is úriemberek voltak, ezek meg, ezek a, ne haragudjatok, hogy így beszélek, ökrök, olyanok, mint a munkások. Mire taníthatnám őket?”
„Semmire”, mondja a háta mögül egy hang, de mire megfordulna, a nő már mellette áll.
„Te mit keresel itt, Anita?”, szakad ki Évából, de legszívesebben visszaszívná, ahogy látja a kolléganő arcát.
„Nekem is vannak halottaim.”
„Én csak…”, magyarázkodna.
„Te csak gyere”, mondja Anita, és a sárga hajába túr, „igyunk valamit!”
Határozott léptekkel indul el, rutinosan kerülgetve a márványtáblákat, Éva követi, nehezek a léptei, és mintha autóbuszon utazna, össze-összecsapódik a fogsora, minden méter jobban sajog, semmi kedve a kolléganővel beülni valahová, de egyre nyilvánvalóbb, hogy már nem tud visszafordulni, akkor miért indult el?, miért követi ezt tolakodó, rossz modorú, közönséges nőt.
Egy külvárosi cukrászdába ülnek be, mindjárt a temető mellett, inkább presszó, a süteményes hűtőben néhány szikkadt puncsszelet és isler, a pincérnő egyiket sem javasolja, Éva megköszöni, baracklevet kér, aztán ahogy Anita pillantását elkapja, konyakot. Baracklé nincs, de most elég az ital, meglepően jól esik, nem is vette észre, mennyire átfázott a temetőben. Anita bort iszik, édes vörösbort, a pincér menzás vizespohárban hozza, amilyen nagy adag, nem is férne másba, Éva próbálja leolvasni a pohár oldaláról a mértéket, ránézésre háromdecis, majdnem fél üveg bor, gondolja, a nő elkapja a pillantását, óvatosan elfordítja a poharat.
„Kihez jársz ki?”, kérdezi Éva, mert már megint olyan régen hallgatnak, úgy ülnek itt, mintha együtt élnének, és már mindent megbeszéltek volna.
A kolléganő egyben húzza le a maradék bort és int a pincérnőnek, a „lányomhoz”, mondja és a szemébe néz, „azt hittem, már tudod.”
Éva zavarba jön, tagadóan rázza a fejét, nem, ő nem pletykás fajta, akarja mondani, de inkább nem szól, iszik egy korty konyakot, várja, hogy a másik folytassa, de újra hosszan hallgatnak, megjön a bor, tele pohár, Anita koccintásra emeli, és ahogy összeérnek a poharak, akkor mondja.
„Az egyetlen gyermekem volt.”
Mintha erre innánk, gondolja Éva, és ezt olyan morbidnak találja, hogy majdnem mosolyra húzódik a szája, de még időben fegyelmezi magát, csönd van, pillanatra a városi rádió is elhallgat, a presszó homályos kirakatüvegén pattognak csak az őszi legyek.
*
Másnap a tanáriban leül mellé, fel van szaladva a harisnyáján a szem, Éva folyton oda pillant, szólni kellene neki, gondolja, úgy egyszerűbb lenne, és próbálja felidézni, hogy rakott-e reggel tartalék harisnyát, felajánlhatná, baráti lenne, Anita a magyartanárok éves konferenciájáról beszél, hogyha nincs ellenvetése, ő szívesen elmenne, Éva bólogat, hogy menjen csak nyugodtan, és megkérdezi, mi a téma, erre Anita hátratolja maga alatt a széket.
„Mit tudom én. Megnézzem?”
Éva mentegetőzik, hogy dehogy, neki nem fontos, semmi esetre sem szeretne menni, kifejezetten hálás, hogy nem neki kell, Anita visszahúzza a széket, egészen közel bújik, szinte súgva mondja, hogy ne legyen abban annyira biztos, mert remek pletykákat hallani ott, itt van mindjárt az ő volt kolléganője, akivel még Szegeden tanított együtt, és aztán, senki sem értette, miért, elment valahová falura, és azon a tetves helyen beleszeretett az iskola nagy kanjába, földrajz–testnevelés, mondani sem kell, nincs ott választék, mondjuk választék itt sincs, de mindegy, és annyira megzavarodott a nagy érzelmekben, hogy el akarta venni a férfi gyerekét.
„A gyerekét?”
Éva az asztalt nézi, valaki belenyomott, sőt inkább belekalapált egy rajzszöget a tanári asztalába, szét van lapítva a feje, micsoda düh munkálhatott benne, erre gondol, ahogy megsimítja az ujjával, aztán újra Anitára néz, vajon pontosan hány év lehet köztük, gondolja, nagyjából húsz, Anita ennyivel idősebb. Vajon húsz év múlva ő is ilyen lesz majd, hogy konferenciákra jár kárörvendeni, pletykálni, úgy, hogy azt sem tudja majd, mi a találkozó témája, hogy miről lesz szó, csak kimozdul, vacsorázik, iszik. Vajon elkopik majd őbelőle is minden? Most még könnyű, alig múlt negyven.
Állítólag beállított a két ünnep között a szeretőjéhez, folytatja Anita kedélyesen, és azt mondta a lányának, hogy én vagyok az új mamád.
„Kicsoda?”
„Hát a volt kolléganőm”, mondja dacosan Anita, „mi a fenéről beszélek?!”
„Ja, persze”, feleli, de nem tud figyelni, megint elkalandoznak a gondolatai, az ő utolsó konferenciája jut eszébe, hogy talán mégis le kellett volna feküdnie azzal a berlini magyar professzorral, jó karban volt, elegáns férfi, és az esti vitán olyan izgatóan meggyőző volt, jól érvelt, olyan ápolt volt, mintha meleg lenne, színtelen lakk volt a körmén, talán jó érzés lett volna, ha megsimogatja, de hiába volt annyira beindulva a férfi, neki nem jött meg a kedve, és végül egyedül ment fel a szobájába.
„Nem jött meg a kedved?”
Éva megijed, talán hangosan gondolkodott? Meglepő, hogy Anita éppen ugyanazt a fordulatot használja, amire ő gondolt. Ijedten nézhet, mert a kolléganő elneveti magát, „jó, ez elég látványos, akkor ne gyere”, mondja, és mintha sértett lenne, amikor hozzáteszi, hogy nem érti, miért nem akar ott lenni, „pedig ketten jól ellettünk volna”, mondja és felpattan, Éva a szétnyomott rajzszögre pillanat az asztalon, aztán Anitára, és a hüvelykujjával nyom még egyet a rajzszög lapos fején.
*
A szülői házba költözött haza, ahol felnőtt. A kertvárost nagyzolva hatodik kerületnek mondják, ebben a városrészben minden ismerős és mégis minden idegen. Sokat dolgozott, próbálta a lelakott házat újra takarossá, otthonossá, élhetővé tenni. Az utca árnyékos, talán túlzottan is, a verandás házak között csak néhol lehet belátni a hátsó kertbe, semmi sem változott itt, egyszerre volt ez a néhány utca polgári és falusias. Éva, amíg haza nem jött, azt hitte, szereti ezeket az öreg utcákat, ahol természetes, hogy amíg az egyik házból hatalmas fekete terepjáró farol ki a magától megemelkedő kapu mögül, addig a szomszédból görbe hátú, tótul káromkodó özvegyasszony tolja ki a biciklit, és a nehezen nyíló, megroggyant deszkakerítésbe beleakad a kerékpár oldalára erősített vesszőkosár.
Lassan megy a ház felé, kerülőt tesz; arra gondol, hogy ezért költözött haza, hogy ezt élvezze, hogy itt vannak a gyökerei, és szereti ezt a várost, az anyja és a nővére városát. Amikor erre gondol, elérzékenyül, meghatja önnön nagylelkűsége, hogy mégis betartotta a szavát, hazajött, föladta tudományos karrierjét, ami emlékeiben napról-napra szebben emelkedik, itthon már úgy érezi, éveken belül a tanszékvezetésre is lett volna esélye, nő létére, ettől még inkább meghatódik, hogy ő mindezt feladta, és itt van, mert megígérte a beteg anyjának, és mert a nővére halálát sem tudta sehogyan sem feldolgozni.
Ági elvesztése után megváltozott, pedig nem is voltak jóban, és mégis, miatta valami benne is meghalt, elkezdett a múltban élni, visszavágyódni, és egyre jobban szorongott tőle, hogy képtelen lesz megvalósítani a saját elhatározását. És amikor mégis megcsinálta, nem tudja, hogyan, honnan volt rá ereje, csodálkozott magán, és most itt van, és ha mást nem is szeret itthon, legalább ezeket a lassú sétákat imádja, mert ilyenkor rajtakapja a városba osonó telet.
De különben nem könnyű. Rosszabb napokon szinte látja magát Magyarország térképén, a várost, az utcát, hogy ott van az elveszett Viharsarokban: ő az, egy cigarettaparázs égette apró folt a papíron, ezt a képet igyekszik mihamarabb elhessegetni, és azzal se gondol, hogy ezek a munka utáni séták, minden lokálpatrióta-színezet és múlthoz való ragaszkodással szemben valójában arra szolgálnak, hogy hosszabb legyen az átmenet, amikor még legalább történik valami, tovább áltathassa magát, hogy nincs tökéletesen egyedül.
Dr. Gönczy József hajdúszoboszlói nyugalmazott városi főjegyző 1953. május ötödikén keltezett levelénél van kihajtva Pénztáros István munkája, a Szoboszlói Ördöngös Anna boszorkánypere. Arcra van fordítva a könyv, amit Darida Éva néhány hónapja még megbocsáthatatlan bűnnek tekintett, az ember, ha olvas, tudja, hol tart. Emlékszik, hogy Gönczy jegyző úr ebben a bizonyos levelében már csak egyetlen malomról tud, és mivel az olvasnivaló halad, munkál a fejben és a lélekben minden, ami ott írva van. A jegyző úr levele azonban majd egy hete feledésben van, érthetetlen módon nem munkál a szöveg. És ahelyett, hogy folytatná, most is a televízió távirányítója után nyúl. Ördöngös Anna arccal lefelé várja, hogy rá kerüljön a sor.
A televízióban slágereket adnak, öreg felvételek a hetvenes és nyolcvanas évekből, most valahogy jól esik ezt hallgatni, a gimnáziumi reggelek, az ifjúság, az önfeledt hajnalok jönnek elő, akkor még nem tudta, milyen kötődni valahová máshová, ahová nemcsak a születés emlékével és tényével tartozik, hanem szellemileg, lelkileg, és a saját egyénisége jogán is.
Az utolsó felvétel valamikor a nyolcvanas évek közepén készült, Koós János egy hólapátra emlékeztető táblával lép elő a függöny mögül, a közönségben széles mosollyal fogadják a barkós, gombafejű urak és a fényes masnival díszített, nejlonruhákban fészkelődő, dauerolt hajú asszonyok, a táblán valami szöveg olvasható a férfiúi papucsságról, és annak a végéről. Az énekes komédiázik, a férjek egyenjogúságát követeli, és trappolva vonulni kezd. A zenekar előjön a függöny mögül, mennek utána, a lüktető ritmusra tapsol a közönség.
Én már nem tudok így örülni, gondolja Éva, amikor a hangosan nevető, rajongó tekintetű nézőket veszi sorra a kamera: a tetszést, az örömet, a felszabadultságot.
Egy festett szőke, tupírozott hajú asszonyt és egy szintén hidrogénezett hajú, kontyos lányt egészen sokáig látni, szívből nevetnek, a nő rázza a fejét, „ez nem igaz”, olvasható le a szájáról, és a lány, aki kiköpött olyan, mint a tupírozott hajú asszony, csak két évtizeddel fiatalabb kiadásban, hirtelen odafordul, és a puszit ad az anyja arcára, érthetetlenül boldogok, nevetnek, közben énekelnek is, követelik a férjek egyenjogúságát.
Éva megmered, nem fuldoklik, nem akar föltörni belőle az üvöltés, nem köhög, csak ül, mint az előbb, keményen, feszes derékkal, aztán halkan, erőtlenül, szinte már suttogva kiszakad belőle, miután az ajkai egyszer egymásra koppannak.
„Anya? Ági?”
Már szaladnak a betűk, vége az ismétlésnek, többet nem mutatják a publikumot, Éva felkapja a távirányítót, és benyomja az i-betűt, a képernyőn megjelenik a műsor címe, Varieté, csak ennyi, felírja a jegyzetfüzetébe, lepattintja a töltőtoll kupakját, gondosan a végére teszi a kupakot, hogy a súly elhúzza a toll szárát, és felírja a címet a sárga lapra. Nem tudja, hogy mit akar ezzel, de ez valahogy segít, nem lehet elengedni a pillanatot.
Hogyan kerültek az anyja és a nővére Pestre egy ilyen pódiumműsorra? És ha elutaztak, Ági már láthatóan felnőtt nő, őt miért nem vitték? Csak öt év volt köztük, már ő is nagykamasz lehetett. Miért csak ketten mentek? És vajon sok ilyen titkos útjuk volt, és akkor mindig így szerették egymást?
Ő abban a hitben volt, hogy az anyja nem szereti az érintést, amikor megsimogatja az ember, behúzza a nyakát, mintha verték volna, és letörli a puszit az arcáról, mint egy gyerek. Hát hogyan lehet, hogy amikor kettesben volt a nővérével, ilyen másként viselkedett? Belémar a féltékenység, de csak nagyon rövid ideig, utána inkább szomorú, fáj, hogy kihagyták, hogy nélküle jobban érezték magukat. Mit ártott ő nekik? Nem megy ki többet a sírhoz, gondolja, legalább most együtt vagytok, mondja dacosan a tévének, és a földhöz akarja vágni a távirányítót, de a mozdulat közben meggondolja magát, nem ér annyit, már nincs kire haragudni, csak magát terheli vele, ha halott emberekkel dacol, akkor még jobban egyedül lesz.
Úgy, ahogy mindig is volt. A tehetség és az ész magányossá tesz, és ő kibírhatatlan kamasz volt, élvezte, hogy ilyen fényes a memóriája, hogy amit egyszer elolvas, azt örökre megjegyzi, mindig vizsgáztatta, leckéztette a családot, utálták, és ezt ő évekig nem vette észre.
Odamegy a szekrényhez, le akarja venni az egyik poros konyakos üveget, de nem éri el, csak egy székről, vastagon befedi a nehéz porréteg az üveget, miután megtörli, olyan, mintha egy zsíros, fekete kabát borítaná, szivaccsal mosogatja el, ettől átmelegszik az ital, de szerencsére van jég a mélyhűtőben. Leül, iszik, felveszi a telefont.
Nem is biztos benne, hogy számot cseréltek Anitával, abban meg végképp nem, hogy jó ötlet-e éppen őt felhívni, de nem tud mást, benyomja, hosszan kicseng, majdnem leteszi, amikor a kolléganő beleszól, kásás a hangja, alig tudja formálni a hangokat.
„Mit akarsz?”
Nem tudja, mit feleljen, hogy mit mondjon, hallgat.
„Szarul vagy?”, kérdezi a részeg hang odaátról.
„Nagyon.”
„Gyere át”, mondja Anita, aztán sípolni kezd a készülék, robaj és káromkodás hallatszik, mintha valami üveg is összetörne, „a geci anyádat”, mondja Anita, és megszakad a vonal.
*
„Akár most is jöhet”, feleli a fodrász, „éppen lemondtak egy nagy munkát.”
„Nagyot?”
„Nem lesz esküvő.”
„Szomorú.”
„Magának jól jön. Ha akarja, most be tudom festeni a haját.”
Éva leteszi a telefont, a fürdőszobába siet, nem is remélte, hogy a város legdivatosabb fodrásza azonnal fogadja, szombat délelőtt, fogat mos, kifogyott a szemránckrém, az alapozó is a végét járja, azon gondolkodik, mit csinálhat az a lány, akinek elmarad az esküvője, aki ahelyett, hogy most alakulna át, lenne hétköznapi nőből valami más, több, kivételesebb, akinek néhány órára elmúlna az üresség az életéből, most az marad, aki volt. Vajon hogyan gyászol?
Taxit hív, szinte azonnal ott van a kocsi, látja a fürdő ablakából, amikor megáll a ház előtt, ahogy beül a hátsó ülésre, még mindig az ismeretlen lányra gondol, és most, talán először, sajnálja, hogy független maradt, hogy nem akart egyszer az életben igazán fontos és kivételes ember lenni, a sofőr nevetgél, hogy éppen most kezdte a műszakot, és itt lakik az utcában, micsoda véletlen, Éva bólogat és most először felnéz.
„Évike?”, kérdezi a sofőr.
Megrémül, vajon ki lehet ez az ember, biztosan egy régi osztálytárs, esélye sincsen, hogy megismerje, akkor sem tudná, ha nem hízott volna el, és nem lenne egészen ősz.
„Nem ismersz meg?”
Éva felhúzza mindkét vállát, nevetni próbál.
„Hogyhogy itthon vagy?”
Nem felel, várja, hogy a sofőr elárulja végre, hogy kicsoda, a férfi megint a tükörbe pillanat, csupa ránc a homloka, és összeugrott a szemöldöke.
„Tényleg nem ismersz meg? Ne izélj már!”
Évekkel ezelőtt elhatározta, hogy nem fogja tűrni az ilyen helyzeteket, amikor régi kollégák, tanítványok, osztálytársak szórakoznak vele, határozottan és gyorsan kihátrál, nem is tesz úgy, mintha neki ennyi embert meg kellene jegyeznie, emlékezni kellene minden vizsgázóra, egykori tankörösre, most is előre dől, hogy elmondja, amit szokott, amikor meglátja a visszapillantó tükrön a nyakláncot, a lánc végén pedig azt a régi, mára egészen megszürkült, de azért még sárga, aranyozott borotvapengét.
„Balu?”
A férfi megkönnyebbülten nevet, „az anyád mindenit, Vicuska, jól csinálod, tényleg azt hittem, hogy képes vagy rá. Hogy nem…”
„Rossz vicc volt, ne haragudj!”
A férfi megint nevet, most olyan pajkos, mintha holnap lenne a szalagavatójuk.
„Valld be, hogy azóta sem volt olyan jó táncpartnered!”
Ezen neki is kacagnia kell, valóban nem, de nem volt erős a mezőny, gondolja, és átvillan rajta, hogy ki is mondja. Néhány hete még ki is mondta volna, de most nem teszi, sokkal jobban esik így, évődni a férfival, kicsit szégyelli magát, de le tudja győzni, úgy feleselget, mint egy fruska. A férfi kutató szemmel fürkészi a tükörben, ügyetlenül bókol, kikapcsolja a taxiórát, és amikor megérkeznek, kipattan, hogy ajtót nyisson. Az ő apró keze elveszik a hatalmas tenyerében, nincs is annyira elhízva, állapítja meg magában, a férfi kezet csókol neki, éhes a tekintete, ahogy sietve végigméri mindenét.
Éva mosolyog, „éppen olyan édes mackó vagy”, mondja, „mint voltál.”
Közben azon gondolkodik, mit szólt volna hozzá, ha mondjuk fél évvel ezelőtt levetítik neki ezt a jelenetet, el sem hitte volna, hogy képes így viselkedni. Egy pillanatra merül el a gondolataiban, de amikor újra odanéz, a férfi a szemét törli.
„Évike”, mondja, és újra megfogja a kezét, „nekem már olyan régen mondtak valami emberit.”
*
„A hétszentségit, de jól nézel ki, te ribanc!”, kiált fel Anita, amikor meglátja a dohányzóban, és úgy nevetnek, olyan fanyarul, mintha régen barátnők lettek volna.
„Összeszedtél valakit?”
Éva kacsint, aztán amikor látja, hogy a kolléganője elfehéredik, legyint egyet, „ebben a korban? Mindnek van már felesége.”
Anita sóhajt egyet, nem is leplezi, hogy megkönnyebbült, „ha meg nincs, hát őrült”, fejezi be helyette, megint végigméri, „baromi dögös vagy!”
Éva bólint, „fáj a hátam a magassarkútól”.
„Nagyon?”
„Nem vészes.”
„Majd lesz. Le-leszakad. De megéri”, mondja Anita, és mélyet szív a cigarettába.
Éva elképzeli magát, beleégett a retinájába az új külsője, reggel bő félóráig állt a tükör előtt. Eleinte csodálkozott, aztán mérgelődött, miért nem viselt korábban ilyen derékban szűk felsőket és rövid szoknyát, ha előnyös, és a haja is… Csak az anyja miatt? Képes volt rá, hogy ezért ne festesse be, amikor ilyen érzéki így, szőkén, más tőle az arca, ég a szeme.
Endre, aki kérte, ne hívja Balunak, elszokott már ettől a kamasz becenévtől, visszament érte. És amikor kilépett a fodrászüzletből, a férfi elejtette a slusszkulcsot, szétesett a szerkezet, együtt keresgélték az apró elemet, anélkül nem indult az autó, és amikor Éva megtalálta, megkérdezte, hogy mit érdemel a bűnös, akinek a záloga a kezében van.
„Ne csinálj úgy, mintha nem esne jól az elismerés!”, mondja Anita, és megböki.
„Ne haragudj”, feleli, „elgondolkodtam.”
„A héten hirdetik ki a jelölteket.”
„Milyen jelölteket?”
„Hát erről beszélek, hogy át lett téve a szalagavatóra az eredményhirdetés, mert a ballagáson már a kutyát sem érdekelte.”
Éva bólogat, nem meri mondani, hogy egyáltalán nem tudja, miről van szó. „Igen-igen”, feleli.
„Ez neked nem jó”, mondja Anita.
„Nem?”
„Hát új vagy, hogy lehetnél a legnépszerűbb tanár fél év alatt. Ha maradt volna a régi helyén, az egész év alatt, nos, talán lett volna esélyed.”
„A legnépszerűbb tanár?”, nevet Éva, „kit érdekel az?”
„Engem”, feleli Anita, „három éve én vagyok.”
*
Az iskola mellett egy realista földmérő pár vigyázza a rendet, a szobor előtt apró, csúnya öntöttvas kerítés, amire még késő ősszel is kiülnek sütkérezni a diákok, vastag, kövér kabátokba burkolózva élvezik a napfényt, és most különösen sokan vannak, mintha visszatért volna a vénasszonyok nyara, ragyog a novemberi délután, még a mindig hűvös és árnyékos Deák utcán is táncolnak az árnyékok.
Évának ez előtt a kis kerítés előtt kell elsétálnia órák után, a tanítványai ülnek ott és idegen gyerekek, egyformán rosszarcú diákok, akik úgy mustrálják őt, mintha csak az ő kedvükért jönne erre, néha arra gondol, hogy pontszámokat fognak felmutatni, az eddigi gúnyos és unott tekintetükből ítélve, alacsonyakat, de persze ezeknek a gyerekeknek nincs egyéniségük, fantáziájuk, nem tudnak stílusosak és igényesek lenni, gondolta eddig, és a mai napig az ő arcán is éppen olyan gúnyos és unott kifejezés jelent meg, mint a gyerekekén, de most minden másképpen fest, az idő is, ő is, a fiúk már akkor őt bámulják, amikor a szolgálati lakások előtt megy, a gazdag fiúk most indítják be az autókat, valaki rádudál, mire Éva a szoborhoz ér, fütyülnek.
„Ki ez?”, kérdezi az egyik.
„Hát az új nő, te fasz.”
„Ez?”
Éva arra gondol, hogy milyen apróságokon múlik a boldogság, hogy néha idegenek ostoba félmondatai tudnak örömet okozni, erre a pillanatra ő sokáig emlékezni fog, ekkor hirtelen rátör a szomorúság és az önvád.
Legalább egyszer mondhatta volna az anyjának, hogy jól néz ki, olyan sokat jelentett volna neki, öreg volt már és csúnya, amikor még mindig a bokáját mutogatta, hogy milyen szép, és hogy nem vizesedett el, mint mindenkinek, és itt egy felsorolás következett, az utca összes vénasszonya, név szerint, de neki nem, és ő ilyenkor sem helyeselt, pedig az anyja beteg volt már, és mindent meg is tett különben, hogy segítsen rajta, de azt gondolta, hogy az őrületeiben vénségére sem fogja támogatni, hiszen éppen azzal nézné le, ha úgy beszélne hozzá, mint egy bolondhoz, és ő meg akarta őrizni az anyja emberi méltóságát. Milyen hideg, önző és pontos logika, gondolja most, nincs benne semmi emberi.
Közben kiér az utcára, mindjárt hazaindul, Endre talán benéz, reménykedik, annyira nyomatékosan kérte tőle, hogy ne jöjjön többet, ebbe ne bonyolódjanak bele, hogy a férfi talán megértette, hogy jöhet, várja, csak neki ki kell mondania, előre rögzítenie kell, hogy az egész a férfi hibája, mert különben még ennél is kiszolgáltatottabb lesz, így is pokolinak ígérkezik az egész: tanítja Endre mindkét fiát, ikrek, most kezdték a középiskolát, szóval a úgysem válhat el, felesleges belekezdeni.
Valaki megérinti a vállát, „kezét csókolom, tanárnő”, mondja a fiú, negédesen beszél, pedig férfias, rekedt hangja van, de bájolog, egy már majdnem kész férfi, aki ahhoz szokott, hogy elalélnak tőle a nők.
„Tessék”, feleli, és majdnem kimondja a nevét, „Csaba”, de még éppen megálljt parancsol, hiszen nem tanítja, honnan tudná, hogy hívják.
„Miben segíthetek?”
„Bajnai Csaba vagyok”, mondja a fiú, ügyes, gondolja Éva, mintha csak kitalálta volna a gondolatait, „tanárnő nem tanít engem, végzős vagyok.” Elővesz a táskájából egy fénymásolt, rongyos szélű papírost, Einstein-teszt, ez van a tetejére írva.
„Szeretném, ha a tanárnő segítene! Fejlődni szeretnék.”
Nézi a feladatot, szöveges, logikai, „én magyar szakos vagyok”, mondja.
„Éppen ez az”, feleli a fiú, „ez a feladat nem matematikusoknak szól. Ez egy afféle intelligenciateszt. Einstein azt mondta, az emberek 98 százaléka nem tudja megoldani. De én meg akarom. Én a két százalék szeretnék lenni. De nem azt szeretném, hogy ez a teszt meg legyen oldva. Olyan ember akarok lenni, aki magától meg tudja oldani.”
Éva elneveti magát.
„Talán butaságot mondtam?”
„Nem”, feleli, „inkább túl érett ez a szöveg.”
A fiú zavarba jön, a hajába túr, hosszú barna fürtjei vannak, kiengedve hordja, belekap a szél, oldalról ekkor huhogás hallatszik, egy osztály most ér ki az utcára, és meglátták őket, nevetnek, fütyülnek, „kuss legyen!”, kiabálja oda a fiú, erre nagyjából elhallgatnak, most inkább a lányok nevetnek.
„Elnézést tanárnő, nem akartam kompromittálni.”
Éva mosolyog, „nincs semmi rejtegetnivalóm”, mondja, és oldalra néz, az osztály végén most tűnik fel Anita, nézi őket, hosszan, aztán int, a várakozó osztály után indul, Éva utána néz, már menne ő is, de Anita megint megfordul, újra őket vizsgálja, az osztály is megáll és szemérmetlenül bámulják őket.
„Mikor van kimenője?”, kérdezi dühösen Éva.
„Nem vagyok kollégista”, feleli a fiú.
„Akkor jöjjön ötre.”
*
„Öt ház van, különböző színűek, minden házban él egy-egy ember, más nemzetiségű”, olvassa hangosan.
„Különböző italokat fogyasztanak, más cigarettákat szívnak és más állatot tartanak. Tehát, mint látja, tanárnő, öt különféle dolog van. A házak színe, a nemzetiség, az italok, a cigaretták és az állatok.”
„Most mi mégis a feladatot oldjuk”, mondja, „és amint ön olyan pontosan megfogalmazta, nem azért van itt.”
A fiú mosolyog. Most össze van kötve a haja. Ahogy leült mellé, Évát megcsapta a termálvíz édeskés szaga.
„Kávét?”
„Az nagyon jól esne, edzés után vagyok.”
Éva feláll, most a tanítványa szemével látja az öreges konyhát, a régi bútorokat, anyja örökségégét, de valahogy erőt ad, hogy mégsem tör rá a kényszer, nem akar magyarázkodni.
Már délután is feltűnően nyugodt volt. Természetesen beállított Endre, és ő elmesélte neki, hogy korrepetál. A férfi szerint butaság volt házhoz hívnia egy tanítványt, megadni neki a címét és a telefonját, pedig el sem mondta neki, hogy az iskola nagy kanjáról van szó, a vízilabdás bálványról, ráadásul nem is magyarórára jön, hanem ki tudja, miféle homályos indokkal érkezik, ha kiderül az egész, nehezen lesz védhető. De minél féltékenyebben magyarázott a férfi, ő annál nyugodtabban hárított, aztán, amikor megunta, kigombolta a farmernadrágja gombját, és tovább már nem volt gond a korrepetálással, a férfi megkapta, amiért jött, és Éva is ezért várta, mindig imádott délután szeretkezni, sokkal jobban, mint este, ebéd után mindig olyan jól esett volna az érintés, a gyöngédség, de szinte egyetlen viszonya és munkahelye sem volt, ahol ez összejöhetett volna. És azt is olyan jól esett neki látni, hogy az új külsejével megbabonázta a férfit.
Amikor szeretkezés után Endre elsietett, egy pillanatra rossz volt, magányt, kiszolgáltatottságot érzett, és arra gondolt, hogy nem bírja majd sokáig tartani magát, nem lesz ez mindig ilyen sima ügy, hogy a teste megkapja a magáét, mert bármilyen bárgyú mackó is lett az ő egykori keringős partnere, a Bányai Balu a negyedik béből, bele fog szeretni, és akkor több fájdalmat okoz majd, mint örömöt, de ekkor meglátta a órát, hogy percek múlva öt, és mire összedobálta a dolgokat, másodszorra a konyhaasztalon szeretkeztek, mint a kamaszok, már csöngettek is.
Éva már majdnem odaér a kredenchez, ahol a kávét tartják, pontosabban már csak ő tartja, de mindig is ott volt a kávé, éppen az jut az eszébe, hogy az anyja milyen szertartásosan tálalt, ha volt náluk valaki, ha meg nem, képes volt meginni a kávét hidegen, feketén a főzőből, amikor megszédül. Fordul egyet a világ. Aztán még egyet.
Amikor magához tér, a nappaliban fekszik a heverőn, a tanítványa mellette ül a földön. Kinyitja a szemét, a fiú feltérdel.
„Jól van?”
Éva bólint.
„Elájult.”
Megint csak bólint.
„Nagyon alacsony a pulzusa. Nincs itthon vérnyomásmérő?”
Fel akar ülni, de nem sikerül. „A tévé fölött van, úgy emlékszem.”
Koszos a műszer, és mintha az anyja szaga csapta volna meg, betegség-, öregség-, és hipószag, illetve ezek keveréke, gyomorforgató, a fiú a kezére húzza a mandzsettát, most veszi csak észre, hogy nincs rajta a kosztüm felső, egy pántos trikóban van. A fiú elkapja a pillantását.
„Ne haragudjon, levettem, hogy biztosan kapjon levegőt.”
Bólint, a gép pumpál, erősödik a szorítás a kezén.
„Száztíz per hatvanöt, az jó”, mondja a fiú.
„Nem harmincéves vagyok”, feleli.
A fiú mosolyog.
„Hogy maga milyen rafináltan bókol.”
A fiú zavarba jön, „akkor én főzök magának egy kávét.”
Kimegy. Otthonos zajok jönnek be, olyan jó, hogy matat kint valaki, csukódik a szekrényajtó, a hűtő nyikorog.
„Tej nincs?”
„Laktóz-érzékeny vagyok. De ha magának fontos, a felső polcon talál tejport.”
„Nem, feketén iszom.”
A fiú egy tálcával egyensúlyozik vissza a szobába, Évára majdnem rátör a nevetés és ugyanabban a pillanatban a sírást is visszafojtja, a fiú megtalálta az ünnepi készletet, a virágos csészéket, és még a fedeles cukortartó is előkerült: mintha újra vendég lenne itthon.
„Valami baj van?”, kérdezi Csaba.
„Semmi”, mondja Éva.
A kávétól jobban lesz, felül, forgatja, nézegeti a csészét, „tudja, ezt anyámmal használtam utoljára”, mondja.
„Nem akartam megbántani”, feleli a fiú és melléül, próbál hódítóan nézni, de zavarban van, belebámul a dekoltázsába, merész ez a trikó, gondolja Éva, a fiú közelebb húzódik.
„Csaba”, mondja és feláll, „maga kedves fiú. De most menjen el!”
*
Csak áll a temetőben, nincs kedve beszélni. Se a nővéréhez, se az anyjához. „Megcsaltatok”, „volt egy saját életetek, amiben nem voltam benne”, ilyesmiket mondhatna, de efféléket nincs kinek mondani, a halottakat nem lehet se számonkérni, se felszólítani, vallani lehet nekik, mást nem. Ahhoz meg nincs hangulata. Mit mondhatna, hogy jobban érzi magát a bőrében, és látja, milyen nehéz természet volt, és bele se mer gondolni, hogy milyen lehetett doktorandusz korában, amikor egészen elragadta a tudományos élet, amikor ő volt a konferenciák üdvöskéje, mindenki tőle várta az új elemzéseket. Hogy miket mondhatott akkor! Jó, ha évente egyszer hazajött, akkor is végig a fülén volt a telefon.
És akkor? Most mi legyen? Kövezze meg magát? A halottaktól bocsánatot kérni sem lehet. Így alakult, mindegy.
„De legalább kiderült”, mondja ki mégis, és meglepődik a saját hangján, mintha magasabb lenne, felszorult, ez is mindegy, többet úgysem szólal meg, krákog egyet, és azon gondolkodik, hogy vajon törődött volna az anyja és a nővére emlékével, ha a másik utat választja, ha egy ügyintézőre bíz mindent, és ő csak a temetésre látogat haza, aztán soha többet, a házat bútorostul adatja el, és az utcába sem fordul be.
Ez is egy lehetőség volt. Tudott volna venni Pécsen egy nagyobb lakást, erkélyest. Próbál mérlegelni, hogy jobb lenne-e. De csak képek villannak be, innen és onnan, összemérhetetlen események, félmondatok, pillantások, nincs értelme, nem lehet kideríteni, hogy mi lenne, ha. Nem rosszabb ez sem, csak szédítően más, talán tíz évvel ezelőtt még fuldoklott volna, de most sokkal engedékenyebb: „csak éljem túl”, „csak ne legyen nagyon rossz”, ennyi célja van, és ez bőven teljesül.
Hazafelé benéz a presszóba, de Anita nincs ott. Már majdnem kifordul, amikor megszólítják, a tanítványa ül a sarki asztalnál, és egy lány, egy fekete hajú, vékony tinédzser.
„Hogy van, tanárnő?”
Megfordul a fejében, hogy csak biccent és elmegy, de nincs kedve hazamenni, Endre csak esemest írt, hogy ma semmi esetre sem tud „benézni”, komor téli este van, „köszönöm”, feleli és vár.
„Nem ül le hozzánk?”, kérdezi a fiú.
A lányra néz, hogy mit reagál, de merev a tekintete, se féltékenység, se öröm nem látszik rajta, egyszerűen nem érdekli, ez engem nem is lát, gondolja Éva, ennek a generációnak mint nő már láthatatlan vagyok, aztán arra gondol, hogy a lány helyében ő legalább bosszús lenne, hogy megy az idő, de ezeknek a kamaszlányoknak még az is mindegy, van idejük, ezen remekül szórakozik, hogy milyen jelöletlen és ostobán telnek akkoriban a napok, akkor már jobb félni: az öregedéstől vagy a haláltól, a bánattól, mindegy, gondolja, és közben meglepődik magán. Ezek nem az ő érzései.
A lány elhadarja a nevét, ő nem felel, csak bólint, konyakot kér, erről megismeri a pincérnő, ritkán isznak ott jobbfajta konyakot.
„Mit gondol, tanárnő, folytathatjuk a magánórákat?”
Koccintanak, a lány arcán először látszik valami érzelem, meglepődik, hogy miféle magánórákról lehet szó.
„Igen, de azt hiszem, a tesztet nincs értelme megoldani.”
„Hát?”
„Ha a két százalékhoz akar tartozni, gondolkodjon. Olvasson.”
A fiú elneveti magát, hogy ez olyan magyartanáros megoldás, gondolhatta volna, hogy ez lesz, hogy besétál a kelepcébe.
„Maga tartott olyan megható szónoklatot, hogy miféle ember akar lenni. Hát én így segíthetek.”
A fiú megint nevet, bezengi a presszót, a lány most féltékenyen néz, nahát, gondolja Éva, ennek mégis van agya.
„Akkor kölcsönadom önnek a tesztet”, mondja fiú és kacsint, „hogy le tudja mérni, ön hová tartozik.”
„Nem ezen a teszten múlik.”
„Érezni kell?”
Egyszerre nevetnek, a lány feláll és szó nélkül kimegy a mosdóba, a fiú int, hogy kér még egy kört, aztán a lány poharára néz, és mutatja, hogy sörből elég egy.
Nyílik az ajtó, Éva érzi, tudja, hogy ki lesz, hogy Anita jön, de nem bánja, illetve furcsa módon, sajnálja, mert fájni fog neki, amit lát majd. Anita megáll az asztaluknál, ő fel sem néz, nem tudja, honnan volt ilyen biztos benne, hogy ő az, de mintha látta volna, hogy jön, ide tart.
„Te sem lopod a napot”, mondja Anita. Remeg a hangja.
A lány most jön ki a mosdóból, leveszi a kabátját a szemben lévő fogasról és köszönés nélkül kimegy. A pincér bekapcsolja a rádiót, először recsegés hallatszik, aztán megszólal a zene, pillanatra zavaróan hangos, „ne ülj most le mellém, menjél más vonattal, / keress másik várost és a nagy csomaggal…”, ekkor a pincér lehalkítja. Éva felnéz, mosolyog.
„Bort?”
*
„A brit a piros házban lakik, a svéd kutyát tart”, olvassa. „A dán teát iszik. Teát, oké. A zöld ház pedig a fehér ház bal oldalán van.” Leírja. „Bal oldalán.” Tovább olvas. „Az előbbi kávézni szokott”, írja, „a zöldben, kávézni.” Olvas: „aki Pall Mall-t szív, az madarat tart”. Jegyzetek: „Pall Mall: madár. Sárga ház: Dunhill,” visszafelé, Dunhill: sárga ház, középső ház: tej.”
Belemerül a feladatba, fel sem néz, csak amikor egészen csönd van a tanáriban, az igazgató kivár, amíg mindenki tekintete nem szegeződik rá, szerencsére még idejében felnéz, néhányan lassúbbak nála.
„Idén is kihirdetjük a szűkített listát”, mondja, „a második fordulóban már csak közülük választhatnak a gyerekek.”
Lopva a tesztre pillant, „tizenkettes pont: a norvég az első házban lakik”, és akkor, ha Blendet szívó, a macskás szomszédja, akkor a lovas mellett a Dunhillos lakik. Elmosolyodik. Most kinek próbál meg okoskodni? Ki előtt játssza magát? Sehová sem halad, a Blendes mellett macskás, lovas mellett Dunhillos, semmi „mert és akkor”, ezek premisszák, nem következnek egymásból, ezek a megadott tények.
„A lista idén tartogat meglepetéseket”, folytatja az igazgató, nagyon kövér férfi, Éva alig bírja rajta tartani a szemét, „és természetesen vannak állandó versenyzők. Fontos tudni, hogy ez egy játék, nem minősítés, nem arról szól, hogy aki nincs a hármasban, rossz kolléga”. Csönd van, égett kávészag.
„Bence bácsi idén is megméreteti magát, ötödik éve, hogy benne van az első háromban, és talán idén a gyakorlati szekció megszorítja a közismeretit, pontosabban Andó Anita tanárnőt, aki szintén ötödik éve, mióta megrendezzük a versenyt, benne van az első háromban.” Jelentőségteljesen körbenéz. „És az elmúlt három évben meg is nyerte.”
Az igazgató izzad, pedig hűvös van a tanáriban, az ablak felől hideg árad befelé. „A harmadik kollégától azért is nagy teljesítmény, hogy bekerült a szűk keretbe, mert kevés ideje volt bizonyítani.” Éva érzi, hogy mindenki őt nézi, és amikor az igazgató kimondja a nevét, és felcsattan a taps, Anita hangosan kilöki maga alól a széket, „bocsánat”, mondja a kelleténél hangosabban, aztán kivágtat a tanáriból.
Bence bácsi, a gyakorlatvezető feláll, és elindul Éva felé, nyújtja a kezét, láthatóan gratulálni akar, de ahogy a kisasztal mellett elmegy, a köpenyével lesodorja az aprós csészét, és szétgurul a pénz.
„Semmi baj”, mondja az iskolatitkár, de mire Bence bácsi felemelkedik, már elfelejti, hogy hová indult. Éva cigit vesz elő, kimegy az udvari dohányzóhoz.
Anita ott áll, már majdnem végigégett a cigije, olyan dühösen szívja. Éva a lehető legtávolabb kerül, szinte takarásban van, alig láthatják a diák dohányzó felől, mégis fütyülnek a fiúk, Csaba integet, mire a többiek huhognak.
Anita úgy tesz, mintha ezt nem venné észre, a templom felé néz, Éva odalép, meggyújtja a cigijét, mondani akar valamit, amikor meglátja a szemközti templom falán a feliratot. Fújós festékkel írták.
„I love Darida Éva.”
„Most boldog vagy?”, kérdezi Anita.
Ránéz, az arcába fújja a füstöt.
„Mi bajod van?”
„Semmi. Sokan gratuláltak?”
„Senki. Illetve izé bácsi majdnem.”
Anita mosolyog, „elfelejtette?”
Éva visszamosolyog rá, „lelökte az aprót.”
Nevetnek, „ez kurva szar”, mondja Anita, „ez az egész geci élet kurva szar.”
Elnyomja a cigit, másikat vesz elő, az iskola előtti parkolóba befarol egy taxi, Endre nagy kombija az, ahogy megáll, Éva zsebében már is berreg a telefon. Biztosan előre beírta az esemest, gondolja, hogy azzal se teljen az idő. Most kínjában nevet.
„Mit röhögsz?”, kérdezi Anita.
Éva a feliratra mutat, „I love Darida Éva”, „este gyere ki”, mondja, „és írd mögé, hogy néni”.
Anita feléje fordul, először mintha haragudna, aztán kibuggyan belőle a nevetés, így még nem is hallotta kacagni, néha olyan, mintha sírna, ő közben elindul a taxi felé, nem köszön, csak int búcsúképpen, a kolléganő utánakiabál.
„Jó ötlet, bazmeg!”
Még jókor mondja, Évának még fent van a keze, még le tudja engedni a többi ujját, hogy csak a középső maradjon fent.
Megjelent a Műút 2016055-ös számában