Artúrt egyszer csak fölkapom,

rég meg kellett volna szoknia, a veszélyesebb
kereszteződéseknél, de valamely ágról benne a konok
tacskó: ugyan bólogató kutya, ám
(boldogítóan vicces), minden lépés mélyén fölmorog,
tűr,
miként ama dobozban, melynek legsötétebb
sarkába húzódott és először a kanapén
be is szart (amit mára, csak ha igazán nagy fajtársak bűvkörébe
kerül, dörgölhetnék az orra alá).

Ha lerakom, rendre visszavakkant kettőt-hármat,
olyasmit, hogy ezt te
megtehetted, de nem volt szép
,
vagy hogy átvihettél így, de nem értek egyet, és akarom,
hogy ezt tudd
.

Ezzel le is rendezett, indul néhány
csöpp szagnyomot
hagyni, ami mindennél fontosabb.

Megjelent a Műút 2015054-es számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük